Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szentmihályi Szabó Péter: 101 rettenetes történet

Minihorror-gyűjtemény
 
A Füles Mellényzsebkönyvtára X. kötet
 
Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat
 
(C) Szentmihályi Szabó Péter, 1989
 
 
A KÖTET FÜLSZÖVEGE
 
1988-ban Szentmihályi Szabó Péter 101 mini sci-fijét vehette kézbe az olvasó,
most pedig a fantasztikus irodalommal sokban rokon horror műfajában tesz
kirándulást. Rettenetes, hátborzongató, elgondolkodtató vagy éppen fekete
humorral előadott "egyperces novellák" ezek, főszereplői kísértetetk, vámpírok,
ördögök, boszorkányok, jósok, szörnyek, bűnözők de tevékenységük ehhez a
világhoz kapcsolódik. Az emberiségnek, úgy látszik, évezredes vágya, hogy
rémségekkel riogassák, az író pedig szabadon garázdálkodik múlt, jelen és jövő
borzalmai közt, hol halálos komolyan, hol gyilkos iróniával, de kimeríthetetlen
mesélőkedvvel.
  Jótanácsként csak annyit, hogy a gyengébb idegzetűek ne elalvás előtt
olvasgassák!
 
 
- - - FURA HISTÓRIÁK - - -
 
 
Emberi jog
 
Nemrég egy amerikai diák több kalapácsütéssel végzett matematika
professzorával, mert sok éven át megbuktatta őt. Most jó magaviselete folytán,
mód nyílott arra, hogy a diákot feltételesen szabadlábra helyezzék, feltéve,
hogy írásos nyilatkozatot tesz, többé nem folyamodik hasonló módszerekhez. A
vén diák - komoly, szakállas úr - emberi jogaira hivatkozással megtagadta a
nyilatkozattételt. Kijelentette, hogy nem jogszerű kötelező ígéretet kicsikarni
tőle olyan jövendő esetre, amikor újból igazságtalanság érheti.
  Szerintem tökéletesen igaza van. Minden tanszercsomaghoz mellékelni kellene
egy kalapácsot.
  Addig is, amíg nem törlik el a matematikát mint tantárgyat.
 
 
Kísértés
 
Az oszlopszent már húsz éve állott az oszlopán, tizenkét méter magasban, egy
régi, elfeledett császár szobrának helyén. A létra, melyen valaha felmászott
oda, már régen elkorhadt, összedőlt, de jótét lelkek hosszú póznákon mindennap
felnyújtották ételét és italát, s illedelmesen elfordultak, amikor az
oszlopszent leguggolt, hogy halaszthatatlan szükségét elvégezze. A papok nem
kedvelték az oszlopszentet, mert hívságos dolognak tartották, hogy ilyen
magamutogató módon álldogál, sajnáltatja és csodáltatja magát. A keresztények
pogány dolognak tartották az aszkézis ilyetén gyakorlását, a pogányok pedig
egyenesen értelmetlen dolognak, sőt őrültségnek.
  Az oszlopszent rossz idő esetén, ha megbizonyosodott arról, hogy senki sem
látja, időnként lazított, sőt arra vetemedett, hogy a viszonylag széles
talapzaton guggolva aludjék. Akkoriban még nem volt Guinness Rekordok Könyve,
de az oszlopszent ismerte az előző rekordot: huszonöt év volt. Ha ezt nem dönti
meg, egész eddigi teljesítménye hiábavalónak bizonyul...
  A huszonötödik év végén járt már, egyetlen nap választotta el a rekord
megdöntésétől, amikor az ezüstös holdfényben az a lány vetkőzni kezdett. Az
oszlopszentben pedig felhorgadt a réges-rég eltemetett férfivágy, s alvajáró
módjára elindult...
  A nyakát szegett oszlopszentet nagy tisztelettel temették el, helyét azonban
rögvest elfoglalta egy új vállalkozó. Elég sok pénzébe került annak a bizonyos
vetkőzésnek a megszervezése.
 
 
Korrekt üzlet
 
Robert Furlong a városka egyetlen főhivatású bérgyilkosa volt - többet nem
tudott volna eltartani ez a néhány ezer polgár. Furlong korrekt üzletember
volt, szolid árakkal dolgozott, diszkréten és teljes garanciával. Igazi művésze
volt a szakmának, nem afféle ostoba, vérszomjas hentes. Öltözéke is mértéktartó
volt, akár egy temetkezési vállalkozóé - mellesleg ez is volt a
fedőfoglalkozása. Árai is ezért voltak viszonylag olcsók, mert a temetés
költségeit is hozzáadva, már megvolt a tisztes haszna.
  A helyi rendőrség természetesen tudott Furlong tevékenységéről, de Furlong
sosem hagyott nyomot, s kényelmesebb volt szemmel tartani egy jól működő
hivatásost, mint vesződni több tucat ellenőrizhetetlen amatőrrel.
  Történt egy napon, hogy Furlong élete legnagyobb dilemmája elé került,
ugyanis egy-két óra elteltével előbb egy férj, aztán a feleség bízta meg
házastársa feltűnésmentes likvidálásával. Furlong jól ismerte a házaspárt, s
mivel megbízást sosem utasított vissza, most itt állt a mindkét féltől
beszedett előleggel és azzal a kínzó tudattal, hogy valamiképp mindkét ügyfelét
becsapja, ráadásul nem is lesz kin behajtani a honorárium nagyobb részét.
  Végül is nagylelkű döntést hozott: a csekély előleg fejében, pusztán
emberbaráti gesztusból, egyszerre ölte meg mindkét megbízóját, s temetésüket
ingyen vállalta.
  Ettől kezdve Furlong helyzete megingott. Az emberek nem szeretik az érzékeny
lelkű bérgyilkosokat. Néhány nap múlva adócsalásért letartóztatták, és nem
akadt ügyvéd, hogy kihúzza a slamasztikából.
 
 
Emberkertészet
 
Az emberügyekben illetékes főkertész elgondolkodott. Áttanulmányozta alaposan a
demográfiai jelentéseket.
  - Uraim - mondta az igazgatótanácsnak -, kénytelen vagyok szavazásra tenni a
kérdést. Az emberiség túlságosan elszaporodott. Komolyan veszélyezteti az
ökológiai egyensúlyt. Mindenképpen ritkítanunk kell.
  - Akkor minek a szavazás? - okvetetlenkedett az egyik igazgató.
  - A módszerekkel kapcsolatban - emelte fel a hangját a főkertész. - És persze
megvannak a költségtényezők is. Elő tudunk idézni megfelelő számú földrengést,
szökőárt, hurrikánt, tornádót, aszályt, vulkánkitörést, és így tovább, de ez
mind technikát igényel. Sokkal olcsóbb lenne, ha magukra az emberekre bíznánk.
Van két kitűnő jelöltünk. Bizonyos Hitler és Sztálin. Ha egy kicsit segítünk,
minimális költséggel, akkor minden rendben lesz. Tehetséges emberek.
  - Akkor minek a szavazás? - ismételte meg a kérdést az igazgató.
  A főkertész vállat vont.
  - Akkor is kérem, vegyék jegyzőkönyvbe.
  Megtörtént.
 
 
Káin és Ábel
 
Káin és Ábel feltehetően ikrek voltak, állítja egy bibliatudós. Ráadásul
feltehetőleg Ábel ölte meg Káint, és csak véletlenül sütötték Ábelra a
Káin-bélyeget. Ádám és Éva megpróbálta rehabilitáltatni Káint, de az Úr
véleménye az volt, jobb eltusolni az ügyet. Különben is, ki emlékszik erre sok
ezer év múlva? Arról nem is szólva, hogy az egész emberiség Káin, azaz Ábel
ivadéka.
 
 
Ivóvíz
 
Holdstock professzor vegyész volt, kitűnő vegyész, és veszedelmes őrült. A
Pentagon egyik szupertitkos munkacsoportjának vezetője volt, s már a II.
világháború alatt elkezdte azt a programot, amely most, úgy látszott, végre
sikerrel kecsegtetett. A bemutató előadásra is a Pentagonban került sor, hatan
állták körül a fürdőkádat, amely fontos szerepet játszott, nyilván a
demonstrációban. Ezen néhányan diszkréten vihogtak.
  Holdstock professzor rávillantotta szemüvegét a vihogókra. Kinyújtotta
tenyerét, amelyen egyetlen fehér pirula volt csak.
  - Uraim, ez az a fegyver, amelynek kifejlesztésén évtizedek óta dolgozom. Ez
a fegyver hatásosabb mindenféle bombánál és rakétánál. Ez a vegyszer
alkotóelemeire bontja a vizet, láncreakciót indít el és a folyamat mindaddig
tart, míg a szer vizet talál. Elég egyetlen pasztilla, és a legnagyobb folyó is
sivataggá válik. Egy ellenséges országot órák alatt térdre lehet kényszeríteni.
Vízhiány, értik, uraim? Szomjhalál.
  A professzor belepottyantotta a pirulát a fürdőkádba. Mindenféle pezsgés
nélkül, két másodpercen belül, a fürdőkád vize eltűnt. A fürdőkád száraz volt.
Tökéletesen száraz.
  - Ha megengedi - mondta az egyik szakértő kételkedve, és mielőtt bárki
megakadályozhatta volna, kihúzta a fürdőkád dugóját.
  - Ne! - kiáltotta vadul a professzor. De már késő volt. A vegyszer anyaga
hatni kezdett a lefolyóban, végighaladt a csatornákon, a víztisztítón, a
folyón, a tengeren.
  Negyvennyolc órán belül tökéletesen száraz volt a Föld. Egy hét múlva minden
szerves élet haldoklott.
  - Ugye megmondtam - ingatta fejét szomorúan Holdstock professzor, és kinézett
a sárga porfelhőkre. Aztán kinyitott egy Cola-konzervet. Félretett vagy
háromezer darabot.
 
 
Beszélgetés
 
Három öreg barát beszélget egy kocsmaasztal mellett.
  - Én legalább száz embert megöltem a háborúban, és büszke vagyok rá - mondja
a katonatiszt.
  - Én legalább száz embert akasztottam fel, és büszke vagyok rá - mondja a
hóhér.
  - Én legalább száz embert ítéltem halálra - mondja a bíró. - Mind az eszmét,
a hazát szolgáltuk hűségesen.
  - Én csak négy fiúgyermeket szültem - szólal meg a kocsmárosné, és újabb
söröskorsókat helyez a vendégek elé. - Szégyellem magam. Hogyan fogják az urak
mesterségüket folytatni, ha a magunkfajta egyszerű emberek nem gondoskodnak
kellő utánpótlásról?
 
 
Törvény nélkül
 
Az ősember bunkósbotja felemelkedett. Mindenki várta a törzsben, hogy lesújt a
bűnösre, akit mindenki megvetett. Megölt egy asszonyt, aki nem akart kedvére
tenni. Ahelyett, hogy csupán megverte volna.
  - Megbocsátok neked - mondta az ősember. A bűnös remegve feltápászkodott.
  A törzs csalódottan felüvöltött. Nem lesz hús vacsorára. Az asszonyt már
tegnap elfogyasztották.
  Valahogy így kezdődhetett a civilizáció.
 
 
Modern horror
 
A New York-i metró egyik kocsijában vagyunk, ahol minden megtörténhet.
Akárcsak a magyar metrón.
  Egy kalapos öregember ül, és újságot olvas. Megáll mellette egy néger,
kigombolja a sliccét, belevizel az öregember fülébe. Az öregember nem mozdul.
Az emberek odapillantanak, majd elkapják tekintetüket.
  - Valakinek nem tetszik? - kérdezi a néger, visszagombolja a sliccét. Senki
nem válaszol. Egy idő multán egy fehér odalép a négerhez, mintha át akarná
ölelni. De csak a nyakát nyisszantja el a borotvával. A pengét beletörli a
néger trikójába.
  - Valakinek nem tetszik? - néz körül, de senki nem válaszol. A padlón elég
sok a vér, óvatosan kikerülik a felszállók.
  A fehérember kiszáll. Három latin-amerikai fiatal követi. Alkalmas
pillanatban a befutó szerelvény elé lökik.
  - Valakinek nem tetszik? - kérdezik kihívóan.
  A kijáratnál körülveszi őket a rendőrség. Tűzpárbaj alakul ki, két
fiatalembert lelőnek. A harmadik végül igen enyhe büntetést kap, lőfegyver
engedély nélküli tartásáért.
  S ha meggondoljuk, mindez csak azért, mert a metrón nincs illemhely
rendszeresítve.
  Minden más ok keresése erőltetett és kifejezetten alkotmányellenes.
 
 
Elevenen eltemetve
 
Roa, az indiai fakír mestere volt a korlátozott életműködés fenntartásának.
Mindent tudott saját teste működéséről, és csaknem minden szervének munkáját
akarati úton szabályozni tudta. Először napokig, később hetekig volt képes
tetszhalotti állapotban pihenni, két méter mélységű föld alatt.
  Roa minden idők leghosszabb idejét kívánta most így eltölteni: kereken tíz
esztendőt. Nem volt afféle fakírba bújtatott üzletember, nem akart kísérletén
meggazdagodni, egyszerűen 'érezte', hogy képes lesz rá, és áldozatát Krisnának
ajánlotta fel.
  A világsajtó felfigyelt a döbbenetes rekordkísérletre, a nagy tévétársaságok
élőben közvetítették Roa eltemettetését, s az első hónapokban itt-ott még
visszatértek a dologra. Aztán kitört a sokak által megjósolt, de valójában
lehetetlennek hitt újabb indiai-pakisztáni háború, amelyben Kína háborúba
lépése Pakisztán oldalán döntőnek bizonyult. Mérhetetlen pusztítással járt ez
az értelmetlen háború, amelyben még atomfegyvereket is bevetettek, s kis híján
világháborúvá fajult. Nem csoda, hogy Roa, a fakír végképp feledésbe merült,
koporsója főié vastag betonréteg került, ebbe a betonteknőbe szállították az
eltemetetlen százezreket, a háború áldozatait.
  Roa eltemettetésétől számítva éppen tíz esztendő múltán felébredt.
Tökéletesen frissnek és tettrekésznek érezte magát, és hálát adott Krisnának,
hogy teljesíthette elhatározását.
  Megpróbálta kiásni magát, eljutott a betonréteg aljáig, aztán elfogyott az
oxigén. Akarata utolsó megfeszítésével újabb tetszhalálba menekült. Száz év
alatt a beton is elporlad.
 
 
A vécé
 
Linda Taylor már kislány korában rémálmokkal küszködött. Az egyik visszatérő
álma az volt, hogy a csatornán keresztül egy patkány jön fel a lefolyón,
egészen a vécécsészéig, és alkalmas pillanatban belemar az ő fenekébe. Emiatt
mindig túl hamar fejezte be emésztési műveleteit, mondhatni elkapkodta az
emberiség egyik legfontosabb nyomhagyási lehetőségét. A chicagói külvárosban,
ahol felnőtt, másféle kibontakozásra amúgy sem volt mód.
  Aztán egy statisztaszerep beleszólt az életébe. Linda Taylor filmezni
kezdett, és Kaliforniában telepedett le. Sztár lett belőle. Hat hálószobája és
négy fürdőszobája volt. Minden márványból - természetesen a vécékagyló is. És
kettős rács alul - patkányok ellen. Bár Kaliforniában, különösen Beverly
Hillsben nem nagyon fordulnak elő a patkányok, legfeljebb a színpadiak.
  Linda Taylor nyugodtan ült marokkói stílusban épült, gyönyörű villájának
egyik vécéjében, amikor valaki vagy valami belemarkolt a fenekébe.
  Hogy rossz tréfa volt, vagy a rács mondott csődöt, nem lehet tudni. Linda
Taylor szörnyethalt.
  Egyetlen, távoli örököse - egy unokatestvér - mindenesetre tagadja, hogy köze
lett volna a halálesethez. Mellesleg a bionika mérnökéről van szó. A bionika
tudománya egyebek közt azzal foglalkozik, hogyan lehet a biológia
"találmányait" technikai eszközökkel leképezni, utánozni. Például egy kéz
mozgását...
 
 
A sebész
 
A sebészprofesszor köztiszteletben állt. Időtlen idők óta uralta a klinikát, a
tudományos életet. Partizán volt, párttag, hívő ember, kitüntetések egész sorát
birtokolta, nemzetközi konferencia, szimpozion nem létezett nélküle, de
társadalmi szervezet sem lehetett meg ilyen elnökségi tag nélkül. Az egyetemen
tanítványok nemzedékeit képezte, és televíziós portréműsoraiban (mert
ötévenként készült egy) azt vallotta magáról, hogy boldog és elégedett ember.
  Aztán a professzor súlyos beteg lett, s éppen saját szakterületének betegsége
nyomorította meg. A műtét elkerülhetetlen volt. Az operációra a sebész
legkiválóbb tanítványát jelölték ki.
  Amikor a professzor ezt megtudta, papot hívatott. De a pap későn érkezett. A
sebész szörnyethalt a rettegéstől, hogy saját tanítványa kezébe kerül.
  A professzor temetésén sok száz hálás özvegy is részt vett. Csak ők tudták,
mennyit köszönhettek neki.
 
 
Román mini-horror
 
Kohnescu és Grünescu találkozik Bukarestben. Hideg van, sötét van, nemcsak az
utcán, hanem a lakásokban is. Hosszú, reménytelen sorok állnak kenyérért.
Kohnescu és Grünescu is beáll a sorba, de az áramhiány miatt a pékség is bezár.
  - Hej, Grünescu! - sóhajt fel Kohnescu. - Emlékszel még Auschwitzra?
  - Már hogyne emlékeznék!
  - Micsoda idők voltak! Ott még a kerítésben is volt áram!
 
 
Libanoni horror
 
Már húsz éve lőtték egymást. A nagyapák már nyugdíjba mentek, aztán jöttek a
fiúk, s most már az unokákon a sor. Ők már fegyverropogásban nőttek fel,
megtanultak a falak mellett közlekedni és gyorsan beugrani a kapualjba a
legkisebb gyanús jelre. A családok megszokták, hogy állandóan fogyatkoznak, és
az asszonyoknak is elapadt a könnye. Egy város harcban állt, mindenki mindenki
ellen. És csodák csodája, így is lehetett élni, dolgozni, s a fegyverropogás
szüneteit a lakosok úgy élvezték, mint amikor felszakadoznak a  felhők és kisüt
a nap.
  A baj akkor történt, amikor egy bátor tévériporter nekiszegezte a kérdést
egyenes adásban az egyik vezetőnek,
  - De végül is miért folyik a küzdelem?
  - Nem tudom - vallotta be a vezető. - Mondjuk így: haladó hagyomány.
  Erre a harcosok eldobálták a világ minden égtájáról importált, költséges
fegyvereiket, és összeölelkeztek.
  Ők sem tudták, miért lövik egymást.
  Az eldobált fegyvereket élelmes kereskedők összeszedték, újra árulják másutt.
Holnap legyenek a ti vendégeitek.
 
 
A marsall halála
 
A kiskatonák tudták, hogy igazságtalan háborút vívnak. A kiskatonák ezt
általában tudják. A marsall felszabadító háborúnak nevezte, és aki kételyeinek
adott hangot, azt golyó általi halálra ítélték. Így aztán a kiskatonák
összeszorított foggal harcoltak, nehogy hátulról lőjék le őket hazaárulásért -
ahogyan ez már lenni szokott. És a bennszülöttek is összeszorított foggal
harcoltak, és öldösték az idegen kiskatonákat, ahol csak lehetett, mert a saját
földjükért küzdöttek, és ilyenkor nehéz figyelembe venni a hódítók személyes
érzelmeit.
  A marsallt igen bosszantotta, hogy az elsöprő légi és szárazföldi fölény
ellenére a lázadók - ahogyan ő nevezte -, egyre közelebb nyomulnak a
fővároshoz, ezért parancsba adta, minden bekerített egységnek harcolnia kell az
utolsó emberig. Aki megadja magát az ellenségnek, áruló.
  És a bekerített egységeket helikopterről semmisítették meg, nehogy
megadhassák magukat, és megkapták utólag a haza hőse kitűntető címet. Otthon
örültek is az édesanyák, mikor jött a postás!
  Aztán a marsall nagy konvoj élén személyesen ment, hogy ellenőrizze a
frontot. A konvojt bekerítették, és megjelentek a marsall helikopterei.
  Soha nagyobb élvezettel nem teljesítettek még parancsot a kiskatonák! A
legtöbb nyomjelző lövedék a marsall dzsipje körül pattogott.
  Pedig a marsall hófehér gatyáját lobogtatta fehér zászló gyanánt. Szőrös
ülepe a rengő hájakkal kiváló célpontnak bizonyult. Hősként temették otthon el,
leforrasztott érckoporsóban. Mindenki örvendett, aki csak olvasta az újságban.
 
 
Horror vacui
 
Horror vacui. Az üresség rettegése. Éveken át birkózott ezzel az érzéssel a
Hős, aki őrizte az emberiséget. Speciális megfigyelő holdján száguldott a Föld
körül. Napelemei segítségével időnként módosította irányát. Jelezte az
árvizeket, tüzeket, robbanásokat, segített elfojtani a helyi háborúk gócait.
Mélységesen egyedül volt, de valahogy úgy, mint az Isten. Özönlöttek hozzá
hírek, az információk. És ő lebegett az emberiség felett, az egyetlen alkalmas
ember, akit erre a bonyolult, lemondást követelő feladatra kiválasztottak és
felkészítettek. "Ott van Ő" - mutogattak a halvány csillagfényre, amelyben ott
volt ő, örökké éberen. Ő volt a hatalom, a jóság, a gondviselés. Körülötte az
üresség, belül az üresség. És az üresség félelme.
  Aztán a kimenő rendszerben valami elromlott. Valami egészen apró,
jelentéktelen dolog, talán egy érintkezési hiba, mellyel nem számoltak a
konstruktőrök. Ő továbbra is hallotta a híreket, kapszuláiból bőven jutott
élete fenntartására, de az ő üzeneteit immár senki sem hallotta. A földi ember,
aki kapcsolatot tartott vele, szabadságra ment, aztán jobb állást kapott, a
sustorgó magnetofontekercsek pedig teleíródtak mélységes csenddel, a kozmosz
elektrosztatikus zörejeivel.
  És a Hős nem hiányzott senkinek. Ott feledték, fenn az égen. Időnként még
bizonytalanul mutogatták egymásnak az idősebbek, vizslatták az Őr apró
lámpását, aztán a számítógép-rendszer is leírta a műholdat, mint használaton
kívüli egységet.
  Még hosszú évekig élt odafent Ő, aki Istennek hitte magát. Élt saját
anyagcseréjének körforgásában, itta desztillált vizeletét, és hallgatta a Föld
híreit, amelyben többé egyetlen szó sem esett a Hősről.
 
 
A zsarnok halála
 
A zsarnok tele volt jóindulattal népe iránt, de mivel a nép mindig hálátlan, a
zsarnok nagyon vigyázott saját életére. Nem bízott senkiben, saját
családtagjaiban legkevésbé, hiszen ők ácsingóztak legközelebb a trónushoz, az
öröklés sorrendjében. Nem bízott orvosaiban sem, akárcsak testőreiben,
bármennyire jól megfizette őket. Ezért, amikor híres külföldi orvosok
ritmusszabályozót ültettek szívébe, a hatalom csúcsán álló száz embert is
kötelezett arra, hogy hasonló műtétnek vessék alá magukat. Aki nem vállalkozott
rá, halállal lakolt.
  Így hát a zsarnok kreatúráinak szíve egy ritmusra vert a Gazdáéval, ezt egy
parányi rádióvevő biztosította, és mindenkinek tudnia kellett: ha megáll a
Gazda szíve, akkor száz bizalmasának szíve is utolsót dobban.
  Ha közvetlen családtagjaira gondolt, ez néha elszomorította, de azzal
vigasztalta magát, ennek így kell történnie, elég az, hogy egyetlen fia szíve
majd tovább dobog. Fiáé, akit idegen országban neveltetett álnéven, s aki csak
a végrendelet kihirdetésekor tudja meg, hogy a Birodalom kormányzója és örököse
lesz...
  Aztán a zsarnok gyógyíthatatlan beteg lett. Az orvosok gondosan titkolták
előle a betegség természetét, súlyos kábítószerekkel szüntették fájdalmait,
majd valósággal elrohadt agya és mája. De az ügyes vastüdő, a bonyolult gépek
életben tartották, s az ügyes technikusok, mérnökök még akkor is életben
tartották a Szívet, amikor körötte a test már levált és megszűnt létezni.
  A Zsarnok szíve egy ütemre dobogott alattvalói szívével, egyetlen fia pedig
úgy halt meg, hagy soha nem tudta meg, kinek a gyermeke volt. És ezért talán
boldognak is tarthatjuk őt.
 
 
A mélyhűtött ember
 
John F. Rosenkrantz III. multimilliárdos gyógyíthatatlan beteg volt, s utódai
nem lévén, egész vagyonát arra áldozta, hogy túlélje az emberiséget. Mint a
korabeli lapok erről bőségesen be is számoltak, Rosenkrantz atombiztos
óvóhelyet építtetett, benne önfenntartó energiarendszerek egész sorával, s
olyan raktárral, mely a világ legnagyobb áruházainak teljes készletével
vetekedhetett. Testét még élő állapotban fokozatosan, több hét alatt
lehűtötték, szervezetének minden rezdülését a legfejlettebb számítógépes
technika ellenőrizte és korrigálta.
  Fényűző föld alatti lakosztálya falait öt volt feleségének aktképe
díszítette, valamint az öt világvallás legismertebb szimbólumai, mert John F.
Rosenkrantz biztosra akart menni, és valamennyi számottevő istenség jóindulatát
meg kívánta nyerni tervéhez.
  A parancs szerint a föld alatti termet csak a Rosenkrantz-alapítvány
bizottsági tagjainak együttes és egybehangzó igenlő véleménye alapján lehetett
megnyitni és csakis akkor, ha az alapító betegsége gyógyíthatóvá válik.
  Évezredek teltek el, emberek milliárdjai születtek és haltak meg. És eljöve
Armageddon, eljöve a végítélet napja. És a halottak feltámadának, és az igazak
felsorakoznának az Úrnak jobbja felől, a bűnösök pedig örök kárhozatra
taszíttatának.
  És a feltámadottak örök, romolhatatlan testi alakjukban éltek boldogan a
mennyekben.
  John F. Rosenkrantzról azonban valahogyan megfeledkeztek. Miképp a Föld nevű
bolygóról is, amelynek méhében öt aktkép és az öt világvallás szimbóluma
társaságában várja a feltámadást.
 
 
Nekrológ
 
P. S., a nekrológíró olyan újságíró volt, mint a többi széles e világon.
Versekkel kezdte, novellákkal folytatta, aztán jöttek a riportok, az interjúk,
és végül kikötött a nekrológoknál. Remek nekrológokat tudott írni, szinte
kapásból, igaz, megvolt hozzá minden anyaga. Gondosan, szeretettel, naprakészen
ápolta információit, sőt, néhány éve számítógépre is vitte a világ legfontosabb
tízezer emberének adatait. Meghozatta a legújabb általános és szakmai Ki
kicsodákat, adott arra, hogy az elhunytak meleg és pontos méltatást kapjanak,
amelyet a hírügynökségek is gond nélkül átvehetnek.
  P. S.-t a kollégák dögkeselyűnek nevezték, és az idő múlásával egyre jobban
hasonlított is egy keselyűre.
  És a nekrológok egyre jobbak lettek, egyre pótolhatatlanabbak, egyre
naprakészebbek. A rendőrség csak a húszadik eset után kezdett komolyabban
érdeklődni P. S. iránt, amikor is kiderült, a nekrológok olyannyira
naprakészek, hogy P. S. előbb tudott a halálhírekről, mint az elhalálozott
közvetlen hozzátartozói.
  A bizonyítási ügy hosszadalmas volt, és meglehetősen kínos, maguk a
hozzátartozók is mindent elkövettek, hogy eltussolják. Nem lett belőle
szenzáció. P. S. zárt intézetben fogalmazza tovább rendkívül szakszerű
nekrológjait. Legkevesebb nyolcvan kiváló személyiséget segített a túlvilágra,
csaknem önzetlenül.
  Írók, művészek, politikusok! Óvakodjatok a nekrológíróktól!
 
 

 
A fű talán a Föld leggyakoribb, legigénytelenebb és leginkább lenézett növénye.
Ráadásul gyomokkal vegyesen nő, és sokan hajlamosak úgy tekinteni rá, mint
egyfajta gyomra. Pedig hát csak ahol még a fű sem nő, ott becsülik igazán...
Megköti a talajt, visszatartja a nedvességet, és egyszerűen - szép, mint minden
isteni teremtmény.
  Aztán történt egy napon, hogy a világsajtót bejárta egy kép. Egy kutyát
ábrázolt, amelynek szőre helyett 'fű nőtt'. Szép, zöld fű. A tudományos
vizsgálatok szerint egy sajátos mutáció keletkezett, a fű szimbiózisban él az
állattal, örökzöld, és nagyjából pótolja az elhullott szőrzet funkcióit, azzal
a különbséggel, hogy saját fotoszintézise révén részben önellátó, illetve hozzá
is járul a kutya anyagcseréjéhez.
  A többség mindössze biológiai érdekességnek tekintette az egészet, vagy
kacsának, komolyan csak akkor figyeltek fel maguk a tudósok is, amikor az első
ember képét mutatták a televíziók. Az első emberét, akinek haja és szőrzete
helyett dús pázsit burjánzott.
  Az illetőt elkülönítették, de úgy látszik későn, mert a fűbetegség az
influenzához hasonló gyorsasággal terjedt. Sokan öngyilkosok lettek, amikor
megpillantották önmagukat a tükörben, vagy szeretteiket egyik napról a másikra
elzöldülni látták, de amikor kiderült, hogy a dolgot meg lehet szokni, együtt
lehet élni vele, a zöld lett a divat.
  Az emberek csöndesebbek, szelídebbek, megértőbbek lettek. A fodrászok
fűnyírógépeket vásároltak, a hölgyek sajátos fűfrizurákat hordtak, a
szerelmesek néha lelegelték egymás fejét.
  Tíz év múltán már kiközösítették azokat a páriákat, akiknek fején haj nőtt.
Szerencsére kevesen voltak.
 
 
A végtelen lépcső
 
Ha egy százemeletes felhőkarcolóban elromlik a lift, vagy tartós áramkimaradás
van, akkor - el lehet képzelni - igen nagy a baj. Egy ilyen felhőkarcolóban
sok-sok ezer ember lakik, illetve dolgozik.
  Heyward úr egy tetőteraszos luxuslakásban tengette nyugdíjas éveit, a
századik emelet fölött. Tökéletesen gépesített háztartásában nem volt szüksége
személyzetre, bár vagyoni helyzete lehetővé tette volna akár ötven személy
alkalmazását is. A tetőkertben egzotikus növények között kék fürdőmedence bújt
meg, s ha valahová el kellett sürgősen mennie Heyward úrnak, hát ott volt a
helikopter, amelynek kezeléséhez olajkutató korában szerzett képesítést.
  Aztán jött az a bizonyos, elképzelhetetlennek hitt áramszünet. Nem rövid,
hanem tartós szünet: az egész nagyváros sötétségbe borult. Irányfények nélkül
felszállni a helikopterrel életveszélyes lett volna, bár odalent a gépkocsik
ezreinek reflektorai enyhítették a sosem tapasztalt, fenyegető sötétséget.
  Heyward úr üldögélt a sötét és süket lakásban, aztán bekapcsolta elemes
zsebrádióját, hogy tájékozódjék a helyzetről. A bemondók minden állomáson
izgatottan vartyogtak valami erőmű-robbanásról, amely az egész keleti parton
megbénította az életet, s felszólították a lakosságot, csak végszükség esetén
hagyják el lakhelyüket, mert a bűnözök máris akcióba léptek, s megkezdődtek az
áruházi fosztogatások. Mivel a telefonhálózat is csődöt mondott, a mentők, a
rendőrség és a tűzoltók sem juthatnak el sehová, a kormány a körzetben
szükségállapotot rendelt el.
  Aztán a bemondó hangja elcsuklott, közölte, hogy az áramszünet miatt a
rádióadásokat sem tudják folytatni, az aggregátorok nem tudják biztosítani a
szükséges áramot.
  Heyward úr elkezdte hallgatni a távolabbi adókat, amelyek tánczenét és
érdektelen helyi hirdetéseket sugároztak, aztán unatkozni kezdett. Olvasni
próbált egy pislákoló zseblámpa fényénél, de a táncoló betűk nem tudták lekötni
figyelmét.
  Beteges kényszert érzett, hogy más, érző és szenvedő emberi lények közé
kerüljön. Bekopogtatott szomszédaihoz, de azok vagy nem tartózkodtak otthon,
vagy féltek ajtót nyitni, így hát nekiindult a vészkijárat meredek
lépcsősorának. Sok-sok ezer lépcső, valahol olvasta. mennyi, de már
elfelejtette.
  Mindegy, nekivágott. Valaha, ifjúkorában sokat gyalogolt a texasi
olajmezőkön, amelyek azóta is szorgalmasan termelték neki a dollármilliókat.
Eleinte szinte élvezte a dolgot. Senkivel sem találkozott: ez kissé
elszomorította, de aztán már ezt sem bánta. Az első tíz emeletet meglepően
gyorsan és jól győzte szusszal, ekkor még számolta a lépcsőket is. Később
elemlámpája pislákolni kezdett, majd teljesen felmondta a szolgálatot. Most már
vaksötétben botorkált, egyre inkább elvesztette a fonalat, hányadik emeleten is
járhat, s a lépcsők számát is összezavarta. Talán félúton lehetett, amikor
feladta, és visszafordult. Fölfelé már jóval nehezebb volt. Szíve riadtan
zakatolt. Imádkozni kezdett, hogy mielőbb visszaérjen lakása védelmébe.
Végigfutott agyában eddigi élete, átkozta magát, miért bízott ennyire a
gépekben, a civilizációban.
  Leroskadt, kezével bordáit nyomogatta. Aztán elsötétült előtte a halványan
pislákoló belső világosság is. 
  Később kigyúlt a vészvilágítás, búgva megindultak a liftek. De a vészlépcsőt
senki sem használta. Jöttek a patkányok... A karbantartók csak néhány lerágott
csontot találtak.
 
 
Szeretkezés közben meghalni a legjobb
 
Ezzel a jeligével lehetett válaszolni arra az újsághirdetésre, amely
gyönyörteli halált ígért jutányos áron életunt öregek számára. Sokan otromba
tréfára gyanakodtak, de kiderült, nagyon is komoly üzletről van sző. A "Come
and Go" cég tíz tapasztalt örömleányt alkalmazott, akik garantáltan halálba
hajszolták a jelentkező öregurakat. A hatóságok tehetetlenül álltak az ügyben,
hiszen ez a gyilkosságnak (avagy az öngyilkosságnak) olyan sajátos esete volt,
amelyet precedens híján nem minősített a büntetőtörvénykönyv.
  Viszont jelentkezett a Nőszövetség, és tiltakozott az egyoldalú szolgáltatás
ellen, amely csak férfiaknak szólt. A "Come and Go" vezetői csábítóan magas
bérért szerződtettek tíz fiatal férfit is, akik idős hölgyek számára
biztosították volna a boldog és végső beteljesülést.
  Ekkor kezdett a cég veszteséges lenni, sőt, az első halálesetek után egyre
nehezebb volt új munkaerőről gondoskodniuk.
  Mert a fiatal férfiak egymás után haltak meg, A hullamerevség által megőrzött
arckifejezésükből ítélve korántsem boldogan.
 
 
Rettentő magány
 
Johannes T. Kulp hatvannégy éves prózaíró volt. Gazdag, világhírű, elégedett.
Nem írt sokat, egy-egy regényén hosszú évekig dolgozott, és sosem akart a
tömegek kedvence lenni. Vigyázott arra, egyetlen sora se legyen aktuális vagy
politikailag elkötelezett. Ő az örök emberi dolgok megfigyelője kívánt lenni,
csupán enyhén éreztetve mérhetetlen szellemi fölényét, műveltségét és
élettapasztalatát. Agglegény maradt, pontosan azért, hogy így is óvja
függetlenségét. Több nemzetközi elismeréssel honorálták nemes kívülállását, s
hatvannégy éves korára megkapta a legmagasabb elismerést is: az irodalmi
Nobel-díjat. Ennek feléből Kulp-alapítványt hozott létre, és évente néhány
híresebb egyetem meghívásának eleget téve fejtette ki véleményét Thomas
Mannról, Tolsztojról, Faulknerről, akiket saját írásművészetéhez legközelebb
érzett.
  Johannes T. Kulp levelezését titkára, egy tehetséges ifjú költő intézte: ő
válaszolt az interjút kérő újságíróknak, a pénzt kunyeráló régi barátoknak és a
rajongó sznoboknak, akik autogrammot kértek a nagy írótól. Kulp úgy érezte,
hatvanötödik születésnapját emlékezetes módon illik megünnepelnie. Egyszer ő is
viszonozza már az emberek iránta megnyilvánuló érdeklődését és szeretetét:
nagy, közös ünnepre hívja valamennyi barátját, tisztelőjét, olvasóját, az egész
világ minden tájáról. Hirdetéseket tétetett közzé valamennyi jelentős lapban,
amelyekben minden Kulp-rajongót meghívott városának főterére, egy születésnapi
bankettra. Tízezer embernek terítettek, ötszáz pincér állt glédában a megfelelő
pillanatban, húszezer palack jégbe hűtött pezsgő várakozott a szomjas, éljenző
torkokra
  Johannes T. Kulp fehér szmokingot öltött az alkalomra, kicsit megvárakoztatta
sofőrjét, hogy pontosan tíz percet késsen a bankettről, hadd törjön fel
izgatott, csodálkozó morajlás a szeretetteljes tömegből, hadd villanjanak a
vakuk és ágaskodjanak a riporterek, akik természetesen csak néhány percig
maradhatnak a helyszínen. Hiszen ez bensőséges találkozás lesz tisztelőinek
sokaságával, talán az utolsó ilyen, hiszen emberek vagyunk - állapította meg
némi rezignált leereszkedéssel.
  Kiszállt az autóhól, várta a felcsattanó tapsot, a nyüzsgést, de csak a
pincérek sorfala állt fehéren, mereven, az asztalok végeláthatatlan sora, a
terítékek.
  A titkár sietett elé, sápadtan, zavartan.
  - Uram - kezdte.
  - Mi történt? Mi ez? Hol vannak?
  A titkár széttárta karját.
  - Nem értem, Kulp úr.
  - Valami tévedés történt? Elnéztük a dátumot, vagy...
  - Nincs tévedés, uram. Minden tervszerűen intéződött. Csak nem jött... nem
jött senki.
  Kulp arca elvörösödött, majd egészen lila lett. Közelebb lépett a
pincérekhez. Észrevette, hogy mindegyik zsebrádiót tart a füléhez.
  - Mi ez? Mit hallgatnak?
  - Meccs van, uram. Világbajnokság - válaszolta a pincér, szinte üvöltve, mert
közben is hallgatta a közvetítést.
  - Meccs! - kiáltotta Johannes T. Kulp. - Meccs!
  Ott helyben megütötte a guta. A mentők is késtek, ők is a rádiót hallgatták.
  De Johannes T. Kulp temetésén sokan voltak. Aznap nem volt világbajnoki
mérkőzés.
 
 
A lovag és a hölgy
 
Michel de Courtenay lovag halálosan szerelmes volt Yvonne kisasszonyba, a
vidék leggazdagabb kereskedőjének egyetlen leányába. Yvonne kisasszonyt ugyan
csak messziről láthatta, de rögvest beleszeretett és illendő módon megkérte
kezét. Az apa nem utasította vissza, de azt ajánlotta, csatlakozzék a lovag a
Szentföldre induló hadakhoz, tüntesse ott ki magát, s ha rangban és dicsőségben
megerősödve visszatér, Yvonne az övé lehet.
  Michel de Courtenay lovag tehát keresztesvitéz lett. Hét évig perzselődött a
napon, három súlyos sebet kapott; megszámlálhatatlan szaracént ölt meg,
fogságba esett, sikerült megszöknie, a király bárói rangra emelte és nagy
birtokkal jutalmazta kitartását és hősiességét.
  A lovag valóságos diadalmenetben érkezett haza, és szerelme változatlan
tűzzel égett a szépséges Yvonne iránt. Az ő álomképe adott neki erőt a
viszontagságok elviseléséhez. Fájdalommal tudta meg, hogy Yvonne atyja közben
elhunyt, vagyonát széthordta a rokonság. De Yvonne megvárta őt.
  Michel de Courtenay lovag oltárhoz vezette szépséges aráját, kinek a fátyol
alól is kivillant hosszú, szőke haja, s kitetszettek ingerlően kerekded formái.
  Aztán elkövetkezett a nászéjszaka, amelyről a lovag immár tíz esztendeje
álmodozott. Igaz, koldusszegény volt már Yvonne, de végre az övé, csak az övé.
  És Yvonne szemérmesen levetette hosszú, szőke parókáját, kivette
melltartójából a töméseket, kipattantotta fűzőjét. hogy szétomlott zsírpárnás
dereka, és hiányos fogsorával rámosolygott a hűségés lovagra, ki az iszonyattól
azonnal szörnyethalt.
 
 
Sakk-matt
 
A sakkvilág nemzetközi mestereit egyre-másra érték a megmagyarázhatatlannak
tűnő balesetek. Általában egyedül haltak meg, tanúk nélkül, erőszaknak semmi
jele nem volt, csupán fejük alsó része roncsolódott szét.
  Már harminckét nagymester költözött így át az örök sakktáblák mellé, amikor
az Interpol szakemberei elé került az ügy. A sakk ugyan elég sok embert
érdekel, de ilyesfajta terrorcselekmények mindeddig nem fűződtek e nemes
elmejáték történetéhez, úgyhogy Krüger felügyelő is tanácstalan volt. Ráadásul
az Interpol voltaképp nem több, mint egy nemzetközi bűnügyi adatbank, nincs
felhatalmazása a helyszíni nyomozásra, de emberei sincsenek hozzá.
  Krüger felügyelő tudott és szeretett is sakkozni, de leginkább csak saját
fiával, Peterrel, aki tízéves kora ellenére már komoly ellenfélnek számított.
Esti sakkozás közben a felügyelő előhozakodott saját problémájával, bár
többnyire nem beszélt otthon hivatali ügyekről. A kisfiú elgondolkodva
hallgatta.
  - Mondd, el tudsz te képzelni valakit, aki sakkőrülteket gyilkol? - kérdezte
Petert.
  - Igen. Egy másik sakkbolondot - válaszolta Peter. - Mit gondolsz, én nem
tudtalak volna megölni, amikor rendszeresen megvertél?
  Krüger nevetett, de másnap eszébe jutott ez a mondat: Végtére is a sakk
csata, szabályozott, civilizált háború. Ha valakit megvernek, nagy lelkierő
kell hozzá, hogy a vereséget elfogadja.
  Számítógépbe táplálta a harminckét áldozat összes játszmájának fellelhető
adatait. Aztán megvizsgálta az összes lehetséges hasonlóságot a játszmák
körülményei között.
  Harminckét nemzetközi nagymester. Mindegyik játszott egy bizonyos amerikai
Fishmannel. Rick Fishman egyre előrébb rukkolt a nemzetközi ranglistán, s ehhez
nagymértékben hozzájárult az is, hogy pálya- és versenytársai egyre kevesebben
voltak.
  A gyanú alapos volt, de semmi sem támasztotta alá. A halálesetek Rick Fishman
igazolt távollétében történtek, sokszor több ezer kilométerre igazolt
tartózkodási helyétől.
  Fishman legközelebbi mérkőzése a berlini világbajnoki selejtezőn volt
várható. Krüger felügyelő odautazott, és kapcsolatba lépett a helyi
rendőrséggel.
  A nézők között a második sorban foglalt helyet, és árgus szemekkel figyelt.
Fishman közepesen játszott, ellenfele hamarosan bemattolta. Fishman udvariasan
kezet fogott vele, meghajolt, és táskájából egy díszesen faragott
sakk-készletet vett elő. Ezzel ajándékozta meg ellenfelét.
  Krüger felügyelő intett a detektíveknek, akik odarohantak, és megbilincselték
Fishmant ellenfele és a közönség minden tiltakozása ellenére.
  Aztán tűzszerészek érkeztek, és óvatosan elszállították a sakk-készletet.
  - Igazad volt, édes fiam. A sakkőrült sakkőrülteket gyilkolt - mondta később
Krüger felügyelő Peter fiának. - Ez a Rick Fishman ütésre robbanó
plasztiktöltettel látta el a sakkfigurákat. A megajándékozottak otthon
kipróbálták a készletet... És ki az, aki nem csapja oda a szokásosnál erősebben
a sakkfigurát, ha bemattolja ellenfelét? Csakhogy ezúttal Fishmantől kaptak
mattot.
 
 
Távirányítás
 
Leslie McNamara a világ legtermékenyebb sci-fi szerzője, a Guinness Rekordok
Könyvében bérelt helye van, legutóbbi teljesítményét alighanem ő maga sem lesz
képes túlszárnyalni: elektronikus szövegszerkesztőjével hat óra harmincegy perc
alatt hozta létre legújabb regényét, 'A Phobosz árnyéká'-t. Ez azt jelenti,
hogy McNamara kétszáz oldalas könyvéből percenként fél oldallal készül el. 'A
Phobosz árnyéka' egyébként egy olyan civilizációról szól, ahol minden
megszülető állampolgár fejébe parányi adóvevőt operálnak, s egy központi
számítógép irányítja fejlődésüket, biológiai ciklusukat, sőt gondolkodásukat,
vágyaikat is.
  A regény megjelenése után két nappal McNamara író urat diszkréten őrizetbe
vették, s a biztonsági szolgálat fekete egyenruhás, mogorva tisztjei
hallgatták ki.
  - Ön államtitkokat fecsegett ki bűnös könnyelműséggel - állapította meg az
elhárítás főnöke.
  - Kérem szépen, én még katona sem voltam, s még sohasem fényképeztem le
egyetlen laktanyát sem - védekezett riadtan a cingár alkotó.
  - Akkor az ön adóvevője romlott el. Ritkaság, de előfordulhat. A technikusok
majd megvizsgálják, ne aggódjon - mondta a főnök, és intett a fehér ruhásoknak.
  A rutinoperáció kiderítette, valóban apróbb hibáról volt csupán szó. De ha
már úgyis belebabráltak a szerkezetbe, kicsit állítottak a biológiai cikluson
is.
  Azóta McNamara két-három napig is elpiszmog egy kéziratoldallal, ezt az
öregedéssel és a nagyobb műgond igényével magyarázza.
 
 
A műfordító rémálma
 
Sz. Tibor középkorú műfordító alkotóházba vonult, hogy egy ezer oldalas regény
fordításának utolsó száz oldalával megbirkózzék. Sz. Tibor szorgalmas és
lelkiismeretes fordító volt, munkáját művészetként és szolgálatként élte meg, s
évei előrehaladtával egyre kritikusabb lett mind önmagával, mind az eredeti
írói teljesítménnyel kapcsolatban. Aggályosan vizsgálta át a már elkészült
mondatokat, lapszéli jegyzetekben tette szóvá az eredeti szöveg
kétértelműségeit és hanyagságait, majd borzadva tapasztalta, hogy fordítása
egyre jobban eltér az eredeti szövegtől, immár nemcsak stiláris változtatásokat
eszközöl, hanem frappánsabb jelzőket alkalmaz, módosít a cselekményen és
párbeszédeket iktat be a megfelelő helyeken. Meghasonlott lélekkel utazott
vissza Budapestre az elkészült kézirattal, s mivel nagyon kellett a pénz, ebben
a formában nyújtotta be a regényt a kiadóhoz, állandóan várva a botrányt. Ám a
kontrollszerkesztőnek is sürgősen kellett a pénz, s mivel Sz. Tibor fordítása
igen gördülékeny és tetszetős volt, a tényleges szövegösszevetés elmaradt. A
regény megjelent és óriási sikert aratott, jóval nagyobb feltűnést keltett,
mint írója saját hazájában. Sz. Tibor ekkor levelet írt a szerzőnek, feltárva
előtte őszintén rettenetes bűnét. A szerző kedvesen és elnézőleg válaszolt, sőt
felkérte Sz. Tibort, az újabb, eredeti nyelven megjelenő kiadásba vezesse át
ezeket a korrekciókat. Sz. Tibor határtalan örömmel fogadta a feloldozást és az
új megbízatást, ismét alkotóházba vonult, és a rá jellemző műgonddal kezdte
'visszafordítani' saját fordítását. Munka közben azonban ismét úgy vélte, még
van mit finomítani a szövegen, s valóban: a jellemek, a történet szálai egyre
inkább eltértek nemcsak az eredeti, hanem a fordításban módosult szövegtől is.
Nehéz szívvel adta postára a terjedelmes átdolgozást, immár nemzetközi irodalmi
botránytól tartva.
  Csakhogy a szerző éppen külföldi felolvasó körúton tartózkodott, titkára
pedig minden kommentár nélkül eljuttatta a szöveget a kiadóhoz. A második
kiadás most már a szerző hazájában is elsöprő sikert aratott, hetekig vezette a
bestseller-listát, és íróját még abban az esztendőben Nobel-díjra jelölték,
majd, tekintettel idős korára, a stockholmi bizottság mag is ítélte a magas
kitüntetést az irodalmi világ teljes egyetértésével, hiszen az idős szerző
páratlan megújulási képességről tett tanúbizonyságot.
  A szerző hamarosan elhunyt, de még megérhette legnagyobb művének harmincadik
kiadását, összesen tízmillió példányban.
  Mindezt Sz. Tibor mesélte el az alkotóházban, egy kis esti vodkázás közben.
  - Tudod, az egészben az a legbosszantóbb, hogy még az átdolgozásért járó
honoráriumról is megfeledkezett a szerző - emelte rám a műfordító szomorú
tekintetét. 
  - Most úgy érzem, van egy Nobel-díjam. De ki hinné el? S ami a
legbosszantóbb: a második kiadás fordítását nem nekem adták, hanem egy
szerencsétlen kezdőnek.
  - És most? Tart még ez az... átdolgozási mániád? - kérdeztem óvatosan.
  Sz. Tibor vállat vont.
  - Azt hiszem, kigyógyultam belőle. Sőt, bevallom, azóta igyekszem minden
regényt kicsit rosszabbra fordítani, mint amilyen az eredeti. Nem vágyom még
egy Nobel-díjra.
 
 
Levitáció
 
A levitáció a test érintés nélküli felemelése, a test felemelkedése misztikus
extázisban. Szent emberek az ima perceiben állítólag több méter magasra is
felemelkedtek: ilyenkor a földi test mintegy a lélekkel azonosul, és csaknem
légneművé válik.
  Godolfo, Jerez papja már húsz esztendeje próbálkozott a levitációval. Nem élt
ugyan teljességgel bűntelen életet, hiszen szolgálójával hált és
paráználkodott, továbbá hirtelen haragjában feljelentette az inkvizíciónál
fivérét, kit halálra kínoztak, de hitéhez hű férfiúként meggyónta vétkeit és
ráérő idejében sűrűn sanyargatta elhízott testét. Különösen a korbácsütéseket
kedvelte, amelyeket a szemrevaló szolgáló, Ambrosia mért pőre hátuljára.
  Godolfo, bűnei ellenére, vagy annál is inkább, szent akart lenni. S még
életében jelt akart kapni szentségéről, ez a jel pediglen egyedül a levitáció
lehetett volna, hiszen a Szentszék - tudvalevő - többnyire néhány száz év
próbaidő után avatja szentté azokat, akik fennmaradnak a gyarló emlékezet
rostáján.
  Godolfo tehát fogcsikorgatva imádkozott, s közben figyelte, súlyos teste egy
kicsinykét is elszakad-é az anyaföldtől, közelebb kerül-é az áhított mennyhez.
De a hájas térdet keményen nyomta az imazsámoly, és Ambrosia hiába leselkedett
kintről, sikerül-e már Godolfo atya terve, hiszen egy szolgáló előtt nem
maradhat rejtve egy szentéletű ember semmilyen vágya.
  Nyilván az ördög súghatta meg az atyának, hogy ha a felemelkedés nem megy
Isten csodája által, hát megy majd emberi ravaszság útján. Godolfo sok hónapos
munkával szerkesztett hevederekből és lécekből egy készüléket, amely őt
imádkozás közben majd a harangtorony fölé emeli, s a vasárnapi misére tóduló
tömeg saját szemével láthatja a "csodatételt". Terve szerint a szerkezet kellő
idő után leengedi őt a részeges sekrestyés közreműködtével, s az őt ünneplő
tömeget már a szószéken fogadhatja...
  Elérkezett a nagy nap, Godolfo atya felszuszogott a csigalépcsőn, magára
öltötte a hevedereket, s mivel a sekrestyés szokás szerint késett, nagyot
fohászkodva kilendítette magát a párkányon, s az ellensúlyos csigaszerkezet
nyikorogva felhúzta őt a torony tetejére.
  Miután himbálózása megszűnt, félénken kinyitotta szemét, s körülnézett,
várván a feketébe öltözött templomi népet. De csupán valami sárgásbarna,
tajtékos falat látott, mely egyre gyorsabban közeledett Jerez felé, s a fal
előtt rémült fekete pontok futottak, majd elnyelte őket a mozgó fal.
  Két nappal korábban iszonyú felhőszakadás volt a hegyekben, s a leszakadó
áradás minden képzeletet felülmúló özönvízként zúdult a falura.
  Godolfo atya tágranyitott, hitetlenkedő szemmel nézte végig, amint az áradat
elsöpri a kis falut. Csak a harangtorony állt sok évszázados kőlábán keményen.
  Godolfo atya imádkozott híveiért, s csak később jutott eszébe: önmagáért is
fohászkodnia kell. Mert segítség nélkül onnan le nem jön, ahová a gőg és
nagyravágyás felparancsolta. Három napig szenvedett, a hevederek egyre
mélyebben vágtak húsába; a keselyűk egyre közelebb köröztek.
  A mocsárrá változott Jerezt csak két hét múltán közelíthették meg a király
katonái. Már messziről látták az égre rajzolódó tétemet odafönn. De csodáról
senki nem beszélt.
 
 
A bezárt szoba
 
Nagy, vidéki ház volt, ahol G. felnevelkedett. Nem járt iskolába, mert beteges
természetű volt, és anyja a széltől is óvta, apja pedig elég gazdag volt ahhoz,
hogy magántanárokat szerződtessen mellé. G. már ötéves korában klasszikus
szerzőket olvasott eredetiben, és hétéves korában állandó munkatársa lett több
nemzetközi matematikai szakfolyóiratnak. Szülei büszkék voltak rá, teljes
joggal. Tízéves korára tökéletes felnőtté vált, valódi szörnyeteggé. Tizenkét
éves volt, amikor először megbüntette szüleit, rájuk zárta az ajtót a nagy ház
egyik félreeső szárnyában. A szülők nevettek, gyermeki csínyként fogták fel a
dolgot. De a cselédek egyre-másra mondtak fel, szöktek meg, csak G. egykori
dajkája maradt  velük, aki bálványozta az úrfit.
  A szülők egyre gyakrabban találták magukat a bezárt szobában. s egyre többet
nevetgéltek azon, milyen akaratos az ő csodálatos gyermekük. De abban a bezárt
szobában mindenük megvolt - G. a legdrágább játékokat hozatta meg nekik.
  G. gyakran elnézte, hogyan játszanak egyre töpörödő szülei a babákkal,
vasutakkal, ólomkatonákkal. Néha odahívta a tükörablakhoz a dajkát is, hadd
gyönyörködjék ő is a megható látványban. A szakállas öregúr szívesen játszott
az építőkockákkal, a valamikor szép asszony pedig babákkal múlatta idejét.
  - Csak nehogy elfeledjen írni is a papa - mondta G. a dajkának eltűnődve.
- A csekkeket alá kell írnia, míg nagykorú nem leszek. Ugye, mama?
  - Igen, kisfiam - mondta a dajka, és borotválkozni kezdett.
 
 
- - - KÍSÉRTETEK - - -
 
 
Szellemmozi
 
A régi filmek szerelmesei egymásnak adogatnak egy címet, egy kis mozi címét
Párizs egyik külvárosában. Itt olyan régi filmeket játszanak, amelyek csupán
egyetlen kópiában léteznek, s a filmográfiákban nem is szerepelnek. A helyárak
rettentő magasak, de megéri, mert olyan nagyszerű színészek játszanak együtt,
akikről fel sem jegyezték, hogy valaha is találkoztak.
  A mozitulajdonosok, a filmkritikusok is érdeklődni kezdtek, tisztességtelen
versenyt és szemfényvesztést emlegettek. Egy szemfüles riporter megpróbált
utánajárni a dolognak, titokban hangfelvételeket és fényképeket is készített az
egyik előadáson, ahová sikerült bejutnia. Otthon azonban bosszankodva
tapasztalta, hogy egyik felvétel sem sikerült. Végül az adóhivatal is
felfigyelt a vállalkozásra, és saját detektívjét küldte ki.
  A kis mozi azonban örökre bezárt. A vetítőhelyiségben ugyan találtak egy
özönvíz előtti gépet, amelyről azonban a szakértők megállapították, hogy
legalább fél évszázada nem használták.
  Egy bulvárlap felröppentette a teóriát, amely szerint régi, játszani vágyó
filmszínészek kísértetei tréfálták meg a nagyérdemű közönséget. A hihetetlen,
de tetszetős elmélet ellen szól azonban. hogy a jegyek árát nagyon is valódi
pénzben szedték be. És vajon mire kellhet földi pénz a szellemeknek?
  Talán új, félreeső mozihelyiséget bérelnek másutt? Vagy színházalapításra
gondolnak?
 
 
Csontváz a szekrényben
 
Lord Francis, Ashley lordja összes vagyona egy száztíz szobás kastély és a
hozzá tartozó park volt Kelet-Angliában. Nagybátyja, akitől a rangot is
örökölte, végrendeletében kikötötte, hogy a kastély és a park nem adható el,
vagy amennyiben fenntartása meghaladná unokaöccse lehetőségeit, az egész
örökség szálljon a norwichi árvaházra.
  Lord Francis álnéven közepes detektívregényeket írt, de az ódon kastély
valósággal zabálta a pénzt: sosem jutott egyről a kettőre, míg amerikai rokona,
Jack fel nem ajánlotta, hogy kétszázezer dollárral kisegíti, amennyiben lord
Francis hozzájárul, hogy a kastélyból játékkaszinó legyen. Lord Francis
tanácskozott az ügyvédjével, s kiderült, semmilyen jogi akadálya nincs a
kastély ilyesféle bérletének. Megkötötték a szerződést, lord Francis pedig a
park közepén álló nyárilakba költözött, amely nevével ellentétben télen is
kényelmes és tágas otthonnak bizonyult.
  Lord Francis hamar nyakára hágott a pénznek, de soha nem tette be a lábát a
kaszinóvá átalakított ősi kastélyba, csak éjszakánként hallgatta a vidám
zsibongást. Egyre gyötrőbb lelkiismeret-furdalása támadt, hogy kijátszotta
nagybátyja végakaratát. Samuel bácsi álmában többször is megjelent - ilyenkor
hideg verítékben fürödve ébredt. Egy alkalommal Samuel bácsi oly életszerűen
korholta, hogy lord Francis félálomban bemászott az egyik szekrénybe a jelenés
elől.
  Aztán valaki kívülről ráfordította a kulcsot a vaskos, XVIII. századi
szekrényajtóban. Lord Francia határozottan Samuel bácsi kuncogását vélte
hallani.
  A fiatal lord csontvázára csak évek múltán találtak rá.
 
 
Akinek nem volt árnyéka
 
T. Z. harmincöt éves volt, szép, napos időben sétáltatta a kutyáját a
Belvárosban, amikor észrevette, hogy kutyája árnyékot vet, ő azonban nem.
  Ide-oda lépkedett, forgolódott, de sehogyan sem sikerült árnyékot vetnie. A
kis epizódról feleségének sem mert említést tenni, annyira bizarr volt, de
egész éjszaka ezen gondolkodott. Munkahelyén tréfásan szóba hozta a dolgot,
mire egyik kollégája elfintorodott.
  - Ostobaság! Akinek nincs árnyéka, az nem él. Az valami szellem. Kísértet.
  T. Z. egyre zaklatottabb lett, végül kénytelen volt elmenni az
ideggyógyászatra. A pszichiáter figyelmesen meghallgatta, készített vele néhány
tesztet. Aztán a fehér fal mellé állította T. Z: t, és ráirányította a lámpát.
  - Nézze csak! Ugye, hogy van árnyéka! Tudja mit, körülrajzolom a körvonalait.
Holnap úgyis szünetel egy darabig a rendelés, festetünk. Na, lássuk csak!
  A pszichiáter vastag filctollával körberajzolta T. Z. árnyékának kontúrjait.
Aztán diadalmasan rámutatott a rajzolatra.
  - No, látja, uram? Nincsen magának semmi baja! 
  T. Z. megnézte az árnyrajzot.
  Valami csontvázszerű rémséget látott, körülötte leomló lepellel. Felüvöltött.
Aztán a pszichiáter is észrevette, mit rajzolt. Iszonyodva hátrálni kezdett.
  T. Z. és a pszichiáter ezen a napon örökre eltűnt. Csak a furcsa árnyékrajz
látható továbbra is, mert a helyiség festésére mégsem maradt pénz.
  A páciensek érdeklődve nézik. Van, aki tisztes távolból, és a bátrabbak
hozzámérik saját árnyékukat. Előfordul, hogy stimmel.
 
 
Aki feltámadott
 
G. Péter feltámadt halottaiból. Elhangzott a gyászbeszéd, betették a kriptába
(mert módos család volt), és tort ültek fölötte annak rendje-módja szerint. G.
Péter pedig feléledt tetszhalálából (mindig ezek az orvosok!), és volt annyi
lélekjelenléte, hogy kivárta a nappalt, amikor a kőtáblák résein fény szűrődött
be. Nagy erőfeszítéssel kibontotta az egyik kőtáblát - szerencsére a betonozást
későbbre halasztották volt.
  G. Péter kissé kábultan támolygott haza. Pontosan tudta, mi történt vele, s
hálát adott Istennek, hogy adott neki még egy lehetőséget.
  Végrendeletében ugyan minden családtagjáról illendően gondoskodott, de úgy
érezte, hátralevő életében még többet tehet értük, még inkább ki fogja
érdemelni embertársai bizalmát és szeretetét.
  A család először szétfutott, mint akik kísértetet látnak, majd, amikor
megértették, hogy. valóban G. Péter az, aki csodálatos módon visszatért
közéjük, igen mogorvák lettek. Hagyták, hogy lepihenjen a feltámadott...
  G. Péter ismét a kriptában ébredt fel. De most már hiába várt a nappali
fényre. A kőlapokat vastagon, erősen lebetonozták. Gondos, szerető kezek.
 
 
A kísértetvonat
 
Amit Greg Whyler halálos ágyán előadott, egy orvos, egy pap és egy közjegyző
jelenlétében, sosem került nyilvánosságra, csupán egy hallgatózó ápolónő adta
el a sztorit egy nem túl szavahihető újságírónak, aki ugyan leadta a cikket, de
nem sokkal utána meghalt, akárcsak az ápolónő. A Whyler-végrendelet pedig
hétpecsétes titok, ami csak azért különös, mert Európa egyik leggazdagabb
műgyűjtőjéről van szó, és e vagyon eredetéről. Íme a történet:
  "A fiatal Greg Whyler lakás és munka nélkül égy kis állomás peronján húzta
meg magát, mivel igen hideg volt, és - ami Angliában ritka - hó is esett.
Karácsony este volt, nem jártak a vonatok, az állomásfőnök is családjával
ünnepelt. Pontosan éjfélkor Whyler felébredt a vonat zajára. A vonat megállt,
vidám urak és hölgyek szálltak le, kissé régies öltözékben, sajátos fény
öntötte el a környéket, Whyler első gondolata az volt, hogy filmforgatás kellős
közepébe csöppent. Valaki észrevette a magányos alakot, maguk között
tanakodtak, majd felinvitálták a vonatra. Étellel-itallal kínálták, s
végigvezették a szerelvényen, mely olyan volt, akár egy mozgó múzeum, vagy az
is volt talán.
  Whyler észrevette, hogy az idegenek az állomás váróterméből a vonatra vittek
néhány egészén köznapi tárgyat, például a vaskályhát, a padot, a bekeretezett
menetrendet. Aztán megkérték, válasszon emlékül bármit, ami tetszik neki a
vonatmúzeumban. Whylert érdekelte a festészet, néhány ügyes másolatot választott 
olasz reneszánsz festők műveiről. A vásznakat gondosan összetekerték, átadták
neki, aztán a vonat különös mormogással kihúzott az állomásról.
  A festmények valódiaknak bizonyultak: Whyler gazdag ember lett. Az
idegeneknek csupán egyetlen kívánságuk volt: soha ne vessen keresztet."
  Állítólag Greg Whylert nem oldozta fel a pap.
 
 
Disneyland
 
Aki járt a kaliforniai Disneylandban, bizonyosan emlékszik az ottani
Elvarázsolt Kastélyra s a kellemesen váltogatott elektronikus borzalmakra. A
kétszemélyes kocsikban való utazás egyik legemlékezetesebb epizódja az utolsó,
amikor a tükörben mindenki megpillanthatja a technika jóvoltából mellérendelt
"védszellemet" - mókásan kövér vagy sovány figurákat, melyek elképesztően
élethű módon 'ott vannak,' mellettünk és mögöttünk. Aztán, az utazás
végeztével, a szellemalakok szétfoszlanak, az utasok pedig zavartan vigyorogva
kiszállnak.
  Jelentem, az én szellemalakom nem maradt otthon. Valahányszor borotválkozom,
megjelenik mögöttem, és kihívóan vigyorog. Amerikai importszellem? Vagy
mindenkinek van ilyesmije, csak nem illik beszélni róla? Kérem, értesítsenek,
mielőtt...
  Egyébként biztonsági borotvával dolgozom. Ez nálam elvi kérdés.
 
 
Csak egyetlen éjszakát!
 
A brit lapokban hirdetés jelent meg, mely szerint kétezer fontot kap az a
személy, aki egy kísértetjárta skót várkastélyban egy teljes éjszakát el tud
tölteni anélkül, hogy segítségért folyamodna, A brit alattvalók többsége
csöndes mosollyal, lapozott tovább, még a munkanélküliek és a lecsúszott
szerencsevadászok sem éreztek késztetést, hogy vonatra üljenek egy nyilvánvaló
ugratás vagy blöff kedvéért, bár azt sem tartották kizártnak, hogy valamilyen
skót utazási iroda folyamodott ilyen ócska trükkhöz.
  Joy Clareson magányos vénkisasszony volt, kedvenc hobbija a madarak
megfigyelése és fényképezése, akit a véletlen éppen a lyndale-i kastély
közelébe vetett egyik madárleső túrája során. A helybéli fogadóban olvasta a
hirdetést, s miután amúgy is túl drágának találta a szállást, megtudakolta a
kastélyba vezető utat a helybéliektől, s minden óvatos lebeszélés ellenére
nekiindult a meredek ösvénynek. Alkonyodott, a völgyet már enyhe köd lepte be,
a tömör és kerek vártornyok viszont pompásan kirajzolódtak a rózsaszín
égbolton. 
  Joy Clareson elég csúnya, csontos, izmos nőszemély volt ahhoz, hogy ne
veszélyeztessék mohó férfivágyak, szűz maradt, és már régen bele is törődött
abba, hogy egyedül éli le életét, egy kis magánbank pénztárosaként. Szülei
korán elhunytak, testvérei sem voltak, külföldön sosem járt és nem is
kívánkozott sehová. Szürke szeme állhatatosan, félelem nélkül méregette a két
embernél is magasabb, boltozatos kaput, s a kopogtató mély visszhangot verve
dördült a vastag tölgyfán. Csak ekkor vette észre a kézzel festett, régies
betűjű feliratot: VENDÉG, NE KOPOGJ, LÉPJ BE!
  Joy Clareson vállat vont, lenyomta a kilincset, az ajtó nyikorogva megnyílt,
váratlan szélroham tört ki, meglengette a nő hosszú, seszínű haját.
Biztonságérzete most kissé megingott, minden erejét igénybevette, hogy
visszazárja a kaput. Már komolyan sötétedett, vaktában indult el, nem is
próbált villanykapcsoló után nyúlni, oly hitelesen középkori volt ez a vár. Ám
hirtelen villanyfény gyulladt, és a bátor hölgy a lovagteremben találta magát.
A kandallóban hasábfák ropogtak, és egy végtelenül hosszú asztalon egyetlen,
gazdag teríték volt, hideg sülttel, sajttal, cipóval és borral. Joy Clareson
egy darabig szólongatta a kastély urát vagy urait, aztán győzött az éhsége,
letelepedett az asztal mellé, és falatozni kezdett. Később elálmosodott. Most
már megtalálta a kapcsolókat, s nem esett nehezére, hogy találjon egy
kényelmesnek ígérkező hálószobát. Hátizsákját a medvebőrrel letakart ágyra
dobta, majd amúgy ruhástól lefeküdt, és magára húzott egy vastag, enyhén
füstszagú, igazi skótkockás plédet.
  Másnap reggel Joy Clareson a plédre tűzve talált egy csekket kétezer fontról,
és a lovagteremben egy kiadós angol reggelit. Joy Clareson elfogyasztotta a
reggelit, becsukta maga mögött a kaput, és a legközebbi bankban beváltotta a
csekket. Kétezer valódi fontot kapott érte, szóval győzött. Eltöltött egy
éjszakát egy valódi skót kísértetkastélyban, és jól járt.
  Joy Clareson kilenc hónap múlva egészséges fiúgyermeknek adott életet. Évente
kapott egy kétezer fontos csekket, szép, régies, szálkás betűkkel kitöltve.
  Az okos szemű, szép, áttetsző arcú kisfiú anyja öröme lett. Ő is szerette a
madarakat. Csak éppen beszélni tanult meg soha.
 
 
A kacagó kísértet
 
Dr. Attlestone, a kaliforniai Pasadena város tisztességben megőszült
halottkémje már sok száz, talán sok ezer hullát is látott életében, számára
aligha szolgálhatott meglepetéssel sem baleset, sem bűnügy áldozata. Aki látott
már agyonégett, megcsonkított vagy a vízben félig feloszlott hullát, annak
nehéz vidám dolgokat mutogatni ezen a szánalmas sárgolyón. Dr. Attlestone
materialista volt, szívből gyűlölte a vallásokat, amelyekre úgy tekintett, mint
az emberi ostobaság és szenvedés vámszedőire, és mélyen megbotránkoztatta az
amerikai adótörvény, mely a különböző egyházaknak teljes mentességet
biztosított. Hasonló megfontolásból utálta az okkult történeteket, a
spiritizmust és a kísértethistóriákat, épp ezért különösen feldúlta, amikor egy
pasadenai szállodában három hét alatt öt halálesethez hívták ki. Az öt halott
mindegyike futó vendég volt, más-más korú és foglalkozású, ám lidércesen
hasonló, megmagyarázhatatlan volt haláluk oka. Eltorzult arcuk nem a halál
grimaszát viselte, hanem minden kétséget kizáróan az önfeledt kacagás nyomait.
A helyi lapok kiszimatolták az ügyet, és azonnal felröppentették a kacagó
holtak esetének szenzációját. Dr. Attlestone bosszús volt, mert a pasadenai
rendőrkapitánynak csupán azt a korántsem szakszerű orvosi véleményét adhatta,
hogy az áldozatok, ha ugyan egyáltalán ilyesmiről lehet beszélni,
röhögőgörcsben hunytak el, illetve a tartós és túlzott nevetés következtében
beállott szív- és érrendszeri zavarokban, melyeket feltehetően fulladásos
rohamok kísértek. Erre a szakvéleményre Jennings kapitány is majdnem
röhögőgörcsöt kapott, és a doktor szakmai önérzetében sértve úgy döntött,
végére jár a bosszantó rejtélynek. Álnéven bejelentkezett a szállodába, s némi
borravalóval elérte, hogy az elővigyázatosságból már lezárt szobát kinyissák
számára - azt a szobát, melyben már öten meghaltak a röhögéstől.
  Előtte azonban alaposan kikérdezte a gondnokot a szállodáról és különösképp
magáról a szobáról. A gondnok nemrég dolgozott itt, csak annyit tudott, hogy a
tulajdonos európai ízlés szerint rendeztette be a szobákat legjobb tudomása
szerint nemrég cseréltette ki az emeleti szobák bútorait egy tönkrement angol
szálloda ódon darabjaival.
  Dr. Attlestone is megállapította, hagy hangulatos György-korabeli berendezése
van a szobájának, még faburkolat is kicsit szúette, faragott tölgyből készült
eredetinek látszott. Elővette zsebkését, hogy meggyőződjék a feltevésről, s
ekkor hallotta meg a kacagást egészen közelről, hogy ősz haja meglebbent a
fagyos lehelettől. Gyorsan hátrafordult, a nyitott kést maga előtt tartva, de
senkit sem látott, csak a kacagás ismétlődött meg, ismét a háta mögül. Dr.
Attlestone az asztalra dobta zsebkését, és káromkodott. Előhúzta revolverét,
melyet a háború óta nem kellett használnia. És maga is szárazon felnevetett.
Mulatságos volt valahogy ez a bújócska, és a háta mögött fel-felhangzó kacagás
is egyre jókedvűbb volt; nem érződött belőle semmi rosszindulat.
  Amikor másnap a szobapincér megtalálta dr. Attlestone holttestét, a gondnok
azonnal értesítette Jennings kapitányt. A szegény doktor eltorzult arcán is az
a rettentő, görcsös vigyor ült.
  "A röhögőgörcs" - mormogta a kapitány, és a halottkémért akart üzenni, aztán
bosszúsan legyintett.
Később előkerítették a tulajdonost is, aki megerősítette mindazt, amit már a
gondnok is elmondott: A szoba teljes berendezését Igen olcsón, Angliában
vásárolta meg, az angol szállodás is egy kastélyból vásárolta a bútorokat. Azt
mesélte, hogy a kastély utolsó örököse utód nélkül halt el, s mendemondák
jártak a család őséről, aki valamelyik Henrik király udvari bolondja volt, s
állítólag tréfáival kísértette leszármazottait.
Jennings kapitány sem volt babonás ember, de kacagni sem volt kedve. A
kérdéses szállodai szoba teljes berendezését lefoglalta, szétverette és
elégettette. A kacagó kísértet azóta nem gyilkolt, de azóta is folyik a per a
szállodatulajdonos és Pasadena város között a kártérítés összegét illetően.
  Az persze teljes képtelenség, hogy a régi bútorokkal együtt "importálták"
volna Amerikába a kacagó kísértetet. Az is valószínűtlen, hogy egy jól fejlett
kísértetre bármilyen hatást gyakorolhatna a tűz. De Jennings kapitány azért
leselejteztette még az egyenruhát is, amit aznap viselt, amikor belépett abba a
bizonyos szállodaszobába.
  Ha most azt mondanám, hogy a pasadenai egyenruha-raktár gondnoka
megmagyarázhatatlan módon, arcán merev vigyorral halt meg, úgysem hinnék el.
  Az új pasadenai halottkém sem hiszi, de azért eltűnődik időnként.
 
 
- - - ÖRDÖGÖK, BOSZORKÁNYOK - - -
 
 
A seprőnyél
 
Sir Roger Helms, a régész nevét azóta ismeri a világ, amióta híres
tévéelőadás-sorozatát közvetítették a nagy műholdas adók "Az emberiség múltja"
címen. Helms egész életét a régészetnek szentelte, és az előadások után végre
nemcsak híres, de gazdag is lett. A sorozat könyvalakban is megjelent, csaknem
egymillió dollár volt a tiszteletdíja, s úgy érezte, hetvenéves korára
megérdemel egy kis pihenést.
  Sőt nemcsak egy kis pihenést, hanem egy kis szerelmet is. Ha pedig valaki
híres és milliomos is, nem nehéz találnia hölgyet bármilyen célra. Sir Roger
azonban a tudományos világ felháborodására és a pletykalapok legnagyobb örömére
feleségül is vette a mindössze húszéves Renée Foxot, aki felszolgáló volt egy
kis dél-franciaországi szállóban, és csinos keblein és popsiján kívül semmi
értékeset nem mondhatott magáénak. Ám húszéves korban ez untig elég...
  A mézeshetek elteltével (melyekről számos találgatás és intim pletyka
született) Sir Roger visszatért a walesi ásatásaihoz, de Renée oda is
elkísérte. Ekkor találta meg Sir Roger az egyik női sírban azt a megdöbbentően
jó állapotban maradt seprőt, amelynek nyelére rúnaírással a WICCA szót vésték,
s mely a régi nyelven boszorkányt jelent.
  A kis Renée addig könyörgött, amíg Sir Roger neki nem ajándékozta a különös
leletet (melyre egyébiránt aligha lett volna joga), s az újdonsült Mrs. Helms a
seprőt hálószobájában akasztotta fel.
  Ami a történetből hátra van, azt persze a botránylapok alaposan kiszínezték
és végigcsámcsogták. Mi csak a tényeket adjuk közre.
  Az idős régész holttestét egy walesi szántóföldön találták meg, a nyakát
törte. Az orvosszakértők véleménye szerint igen magasról esett le, teste alatt
a bemélyedés a földben körülbelül hat-hétszáz méteres magasságot tételez fel.
Mindez éjszaka történhetett, egy szántóvető paraszt talált a hullára, másnap
reggel.
  Mrs. Helms vallomása szerint mélyen aludt, s csupán reggel vette észre férje
eltűnését. Nem tett bejelentést a rendőrségen, hiszen férje gyakran küzdött
álmatlansággal, és ilyenkor nagy sétákat szokott tenni.
  Sir Roger nem tudott repülőgépet vagy más repülő alkalmatosságot vezetni,
motorzajt amúgy sem hallottak a csöndes környéken.
  Az ügyet kénytelenek voltak lezárni.
  Renée Helms a gyászév leteltével férjhez ment egy híres popsztárhoz. A
bulvárlapok találgatják, mikor tanul meg ő is 'repülni'.
 
 
Az inkvizítor halála
 
Az inkvizítor a boszorkányság szakértője volt. Mindent tudott a
boszorkányokról, és egyáltalán nem félt tőlük. Valójában nem is hitt
hatalmukban, hiszen ezek a szerencsétlen férfiak és nők nyomorult képzelgők
voltak, akik bizonyos szerek hatására látomásokat láttak és azt hitték az ördög
szolgái lettek. De az egyház nem engedhette meg, hogy a Nyáj szétszakadjon
ilyen nyomorultak miatt, és meg kellett büntetni őket, nem azért, hogy
fölöslegesen szenvedjenek, hanem hogy más nyomorultakat megmentsenek a hamis
tanoktól. Mint amikor gyomot irt a sarló. Néha nemes növény is kárt szenved. De
azért a gyom kiirtása a fontos. Márpedig az eretnekek, boszorkányok, ördöggel
cimborálók az emberiség nyomnövényei. Kiirtandók.
  Az egyik kivégzett boszorkány után maradt egy kis tégely. Bűnjel, melyről ő
maga is megfeledkezett, különben a boszorkánnyal együtt semmisítették volna
meg. A boszorkány kínvallatása során azt állította, hogy ezzel a kenőccsel
kente be tagjait, ekkor felrepült, s találkozott uraival, az ördögökkel.
  Az inkvizítor egy rosszkedvű, magányos éjszakán nem tudott ellenállni a
kíváncsiságnak. Kissé undorodva kinyitotta a tégelyt, beleszagolt. Igen
kellemes illata volt a kenőcsnek. Megérintette, majd bekente vele bal kezét.
Könnyűnek érezte. Aztán a másikat. Már-már súlytalan volt felső teste. Aztán
lábát. Lassan felemelkedett, a mennyezetnek ütődött. Lágyan eltolta magát,
kihussant az ablakon.
  - Szerelmetes fiam! Már régen vártalak - mondta Belzebub, és szőrös keblére
ölelte az inkvizítort. 
  Testére vasárnap hajnalban lelt a harangozó. Az inkvizítor hullája a
harangkötél hurkán csüngött alá, mint egy nagy, fekete varjú. De hogyan mászott
fel olyan magasra?
 
 
Az ellenséges erő
 
V. érezte, ólomsúllyal nehezedik rá az ellenséges erő. Éppen az irodájában ült,
az aznapi bevételt számolta, amikor elkapta ez az érzés. Volt már egy kisebb
infarktusa, azt hitte, megérkezett a következő... a legvégső. Egész testében
kiverte a verejték. A gyógyszeres üvegcse után kaparászott a zsebében, de
hirtelen eszébe jutott: a másik zakója zsebében felejtette. Ettől váratlanul
megkönnyebbült, és mintha valami megvilágosodás érte volna, tudta, hogy ez nem
betegség, hanem az ellenséges erő, a gonosz erő, amely mintha vigyorogva
párbajra szólítaná. "Add meg magad, sokkal erősebb vagyok nálad" - szólalt meg
fejében a hang, furcsa rezonanciával.
  "De hát ki vagy?" - kérdezte szótlanul, rettegve minden mozdulattól.
  "Tudod te jól" - suttogta a hang, és V. tudta.
  "Menj az ablakhoz, nézz le" - parancsolta a hang. 
  V. odabotorkált az ablakhoz, lenézett. Egy összeroncsolt emberi test feküdt
ott lent, emberek gyűrűjében.
  "Igen. Te vagy az. Menj."
  V. kilépett az erkélyre, megborzongott. Ügyetlenül átlépett a rácson.
Visszanézett. Egy szélroham szétzilálta a bankjegyeket.
  "Menj!" - sürgette a hideg hang. 
  V. elrugaszkodott.
  "De hát miért?" - jutott eszébe.
  Szinte lebegett, úgy simult bele a már ott fekvő árnyalak körvonalaiba. A
parancsoló hang most felkacagott, s ez volt utolsó földi emlék. "Mert mindent
akkor kell abbahagyni, amikor a legjobban megy:"
 
 
Hologramok könyve
 
Peter Gray Casey úgy gyűjtötte a hologramokat, mint más a ritka növényeket
vagy bélyegeket. Mintegy leltárba akarta venni a világot, annak-minden értékét
- és csúfságát. Tökéletesített eljárásával sikerült 'teljesen' körüljárhatóvá
tennie optikailag a felvett tárgyakat, majd 1989-ben megkapta a fizikai
Nobel-díjat a dinamikus hologramok elvi tételeinek kidolgozásáért. Még
ugyanebben az évben kiállította első állat- és ember-hologramjait, melyek
bizonyos értelemben maguk is 'éltek', azaz hologramba zárva is kétségkívül
mutattak bizonyos önálló életjeleket, például a nappali és éjjeli ciklusoknak
megfelelő viselkedést. Casey hologramjai felhördülést keltettek a biológusok,
a filozófusok, sőt utóbb a csillagászok körében is, amikor sikerült
elkészítenie több bolygó hologramját. Ekkor azonban Casey már a létező világ,
katalógusán dolgozott, vagyis olyasmin, ami kimondva és leírva az őrülettel
határos: 'kozmikus' holografikus eljárás alapjait vetette meg, mellyel a
világmindenség működő mását; modelljét zárhatta volna örök rabságba.
  Peter Gray Casey úgy érezte magát, mint az első fényképész; akik
megörökítették Isten teremtését, s már-már ők is istennek érezték magukat. A
'Hologramok könyve', ha egyszer elkészül, nemcsak megőrzi a létező világot,
de tökéletesebb is lesz annál, mert romolhatatlan. Mint ásványzárványban
konzervált ősrégi virág, a létező mindenség dinamikus képei akkor is működnek
majd, ha eredeti példányuk már elenyészett, alávetve az idő eróziójának.
  Casey önmagát akarta végül megörökíteni, ezért töltött egy teljes hónapot
magányosan laboratóriumában. 
  Amikor rátaláltak, már halott volt - a boncolás semmiféle halál-okot nem
tudott felderíteni. A távoli örökösök birtokába került viszont a 'Hologramok
könyve': utolsó oldalán látható volt Peter Gray Casey, amint laboratóriumában
dolgozik. Dolgozik, dolgozik, és titokzatosan, kissé fájdalmasan mosolyog.
  És mosolyogni fog akkor is, amikor ebben a dimenzióban már nem lesz lakható
világ.
  És persze rettentően egyedül lesz. Lehet, hogy ezt nevezik pokolnak.
 
 
A pokol bugyrai
 
Charles Gross tudta, hogy el fog kárhozni, s azzal a beletörődéssel lehelte ki
lelkét, hogy a gyermekkorában hallott ijesztgetések szerint válogatott
kínzásokkal gyötrik majd az Ítéletig, s persze azután is, mindörökkön örökké.
Így hát a túlvilágon nem is próbált szót érteni a repkedő őrangyalokkal - ő már
régen elkergette sajátját - hanem megadóan belépett a POKOL feliratú kapun,
ahol jóval kisebb volt a tolongás, mint Szent Péter aranykapuja előtt.
  Egy hölgy felvette adatait, majd kijelölte szálláshelyét. Nagyon kellemes
lakosztály volt, és hamarosan kiderült, az ellátás is kiválónak bizonyult.
Néhány nap múlva Charles Gross bejelentkezett Belzebubhoz, és udvariasan a
főördög értésére adta, hogy felkészült: kész megkezdeni a rá szabott büntetések
letöltését.
  - De hiszen már elkezdte, Gross úr - mosolygott finoman Belzebub, és
végigsimította selymes, fekete szakállát.
  - Nem értem, uram - mondta Charles Gross tétován.
  - Ön pokolra ítélte önmagát, és mi méltányoljuk önismeretét. S mivel krónikus
hiányunk van megfelelő személyzetben, számítunk az ön együttműködésére. A
kötelező vizsgák letétele után akár segédördög is lehet önből.
  Charles Gross lassan felállt, kinézett az ablakon. A mennyország kapuja előtt
szánalmasan tipródtak az önjelölt üdvözültek.
  - Rendben van. És mit kell majd tennem?
  - Csak amit már a Földön elkezdett. Pompásan csinálta - mosolygott Belzebub.
 
 
A viaszférj
 
Én, Miranda Huesped kubai állampolgár utolsó vallomásomban írom az alábbiakat,
remélem, hogy ép elmém birtokában.
  Férjemet, Alonsót kezdettől fogva ki nem álltam, különösen azóta nem, hogy
milicistának állt, és egész nap együtt ivott a többi semmittevővel. Mindennap
részegen és büdösen feküdt az ágyba, és olcsó nők szagát éreztem rajta.
Felneveltem négy gyermeket, de egy napon úgy éreztem, nem bírom tovább. A régi
babona szerint ügyetlen kézzel megformáltam viaszképmását, és erős gyűlölettel
Alonsóra gondolván szurkálni kezdtem. Hamarosan súlyos betegségbe esett, és az
ördög magához vette. Gyermekeim önálló életet élvén elköltöztek, én pedig
Alonso után csekély özvegyi járandóságból éltem.
  Akkor kezdett el az a viaszfigura nőni. És egyre jobban hasonlított az én
uramra, akit ily módon elemésztettem.
  Rátiportam és kidobtam a szemétre, de másnap a küszöbön találtam, megijedtem
és behoztam, kendőbe takartam, a ládába tettem.
  Harmadnap az ágyán feküdt, akkora volt, mint egy csecsemő, és mintha
lélegzett volná. Rácsaptam baltával, belül is fehér volt, mint a gyertya.
  Erre megnyugodtam kicsit, de azért magamra zártam az ajtót, és szóltam a
fiamnak, aki látogatóba jött, de kinevetett. De azért kidobattam vele az ólba
azt a viaszdarabot, ami szerintem már gyermek nagyságú.
  Most bejött Alonso, milicista egyenruhában, viaszfehéren, megint részeg.
Leült a konyhaasztalhoz. Ha most megszurkálom, talán annak a bábunak fájni fog,
és nem jön vissza. De késsel szurkálom meg, ahogyan rögtön az elején kellett
volna.
  Mit csinálsz, mama, mondta a fiam, akit most soroztak be a milíciába. Én meg
csak sírtam.
 
 
Lilith
 
A pusztai betyár szép szál legény volt, de igen fáradt. Három napon át
hajszolták a pandúrok. Méghozzá éppen a ló miatt, melyen most is ügetett. A
debreceni szolgabíró lova volt szegény pára, de már ő is támolygott a
fáradtságtól, csak úgy szakadt róla a tajték. A legény leszállt a lóról, úgy
érezte, egy tapodtat sem mehet tovább, míg nem alszik kicsit. Három teljes
napon át lovagolni nem lehet büntetlenül. Tűzet akart rakni, de a kova és acél
kicsúszott elgémberedett kezéből. Úgy eldőlt; mint a zsák, még pisztolyát sem
helyezte keze ügyébe. Ha a pandúrok most rátalálnak, úgy verik bilincsbe, hogy
a betyár fel sem ébred.
  Fél napig aludt, s amikor kinyitotta szemét, csodaszép leány állott előtte,
s rámosolygott, Igen hiányosan volt öltözve, nem csoda, hogy a betyárban
felgerjedt a férfivágy. De a lány, akit Lilithnek hívtak, előbb jóllakatta,
megitatta a férfit, s csak azután hagyta, hogy kedvét töltse vele. Egy, álló
napig tartott a szerelmi torna: a betyár régen volt nővel, és ilyennel még
sosem, aki nem csupán hagyta magát, hanem maga is minden praktikát ismert,
mellyel a szerelmi gerjedelem a férfiban fenntartható.
  Éjféltájt ébredt a legény, lehelő lova neszezésére. Mellette ott pihegett,
szerelemtől jóllakottan Lilith. A betyár kéjesen nyújtózott: ekkor hallotta meg
a pandúrok halk beszédét.
  Keresztet vetett, pisztolyáért nyúlt. Ekkor Lilith felriadt, s a hold ezüstös
fénye megvilágította arcát, mely átváltozott rút, ráncos, ótvaros-fekélyes,
gonosz vénasszony-arccá. Lilith rikácsolni kezdett.
  - Ostoba fráter! Baklovag lehetett volna belőled, kezes paripám lehettél
volna, ha nem vetsz keresztet! Most kereshetek új hátast! - kászálódott fel, s
mire a pandúrok odaértek, s bilincset raktak a legényre, már nyoma sem volt.
 
 
A titok nyitja
 
"Mindenki előtt van egy zárt ajtó, a többi nyitott. Aki a nyitott ajtókon megy
mindig át, boldog lesz, de elveszíti büszkeségét. Aki a zárt ajtó titkát
kutatja, boldogtalan lesz, de büszkén hal meg, akár megnyílik előtte az ajtó,
akár nem."
  Ezt a gondolatot találták John L. Hopkins tudományos naplójának élén. Hopkins
naplójából kiderült, egész életében egyetlen zárt ajtó titka foglalkoztatta.
  John L. Hopkins kutatásának tárgya az volt, az újkori történelem kiemelkedő
tudósainak felfedezései milyen összefüggésben állnak a tudósok életkorával.
  Az elmélet lényege szerint a Föld vagy a világegyetem titkos erői, valamiféle
istenek vagy gonosz szellemek, figyelemmel kísérik a Földön folyó tudományos
kutatásokat, és minden nekik nem tetsző témát vagy irányzatot a kutatásban
élenjáró tudósok likvidálásával zárnak le.
  Ennek a titkos erőnek lett volna az elmélet szerint kiemelkedő földi ügynöke
maga Sztálin is, aki a világtörténelem során a legtöbb tudós haláláért felelős,
ha ugyan ezt a felelősséget a "túlvilágon" nem éppen javára írták...
  Minden esetre John L. Hopkins megmagyarázhatatlan körülmények között halt
meg, a naplóit feldolgozó személy hasonlóképpen, most tehát a sor rajtam van,
azután pedig rajtad, Tisztelt Olvasó. Mert most már Te is ismered a
Hopkins-elméletet, a titok nyitját.
 
 
A macska
 
Az elégetett boszorkány után csak egy fekete macska maradt. El kellett volna
pusztítani őt is annak rendje-módja szerint, de melyik hóhérsegédnek van kedve
naphosszat macskát hajkurászni azért a kis pénzért? Így hát csak a jegyzőkönyv
szerint pusztították el, a valóságban a bíró pincéjében talált menedéket. Annál
a bírónál, aki elítélte a boszorkányt, s akire minden ingatlan vagyona szállt.
A rossz nyelvek szerint csupán azért ítélték el azt az özvegyasszonyt, hogy a
szegedi bíró portája mellett ne csúfságoskodjék az a nyomorúságos kaliba,
melyben Örzse néni éldegélt.
  A pince egyik szárnyában boroshordók voltak, a másikban gabonát és fát
tároltak. Ez utóbbi terület hemzsegett az egerektől és patkányoktól, s itt
bizony bőven volt dolga is, élelme is a macskának, melyet gazdája után Örzsének
szólongatott a bíró szolganépe. Ők megismerték a macskát, s el nem árulták
volna a világ minden kincséért sem, ki babonaságból, ki igazságérzetből.
  A borospince kulcsát a bíró magánál tartotta, és szívesebben ment maga le
naponta borért, mintsem hogy megkockáztassa szolgái lopását - éktelenül fukar
ember volt őkelme, mint általában a gazdagok. Így történhetett meg azon a késő
estéli órán is, amikor a bíró gyertyával és lopóval a kézben borért indult.
  Másnap reggel találtak rá. A pincében még lábközépig állt a bor. A bíró borba
fulladt, szörnyen kidülledt szeme nyitva maradt holtában is. A legnagyobb hordó
csapját nyithatta ki, s talán elcsúszott a bortól iszamos padlón... ki tudja?
  A hordó csapján állati karmok nyoma látszottak.
 
 
A halhatatlanok
 
Gabriel de Cluny előkelő családból származott, szülei papnak szánták, ám őt
mindennél jobban érdekelték a titkos tudományok, a Sátán evilági ígéretei.
Amikor először hallott a Halhatatlanokról, nem akart hinni a szóbeszédnek,
hiszen minden isteni és emberi törvény szerint a testnek egyszer át kell lépnie
a halál küszöbén, hogy a földi kolonctól megszabadult lélek a vakító, örök
világosság felé szárnyalhasson. Hallott a Próbatételekről is, melyeket a
kiválasztottaknak ki kell állniuk, de semmi sem tántoríthatta el a mohó
kívánságtól, hogy maga is Halhatatlan legyen, egyike azon keveseknek, kik
valójában az emberi történelmet irányítják, diadalmasan és bölcsen uralkodva a
tiszavirág-életű nemzedékek sorsa felett.
  Teljes családi vagyonát arra áldozta, hogy a Halhatatlanok nyomára bukkanjon,
s elnyerje a közvetítők bizalmát. Beavatására egy párizsi templom altemploma
alatt került sor, egy fekete bársonnyal borított falú teremben, melynek közepén
csontvázakból rakott oltár állt, s a levegőt édeskés hullabűz töltötte be.
Mezítelenre vetkőztették, ruháit elégették az oltáron, majd alvadó emberi
vérben kellett megfürödnie, s aranykehelyből vért innia. Homlokára és
nemi szervére vértől iszamos szalagot kötöttek, mellére és hátára lefelé
fordított kereszteket karcoltak, majd az oltárból nehéz, fojtogató füst áradt
szét, és Gabriel de Cluny elveszítette eszméletét.
  Midőn magához tért, azonnal érezte: immár Halhatatlan. Bölcsesség és erő
áradt szét benne, úgy látott le tér és idő különböző síkjaira, mint
gyermekkorában a harangtoronyból nézte szánalommal a földet túró parasztokat. A
félhomályban csak a csont-oltár izzott vörös fénnyel. Végigpillantott volna
pőre testén, de NEM VOLT TESTE! Érezte tagjait, minden szervét, de nem voltak
tagjai, szervei, csak az a tudat volt, melyet emberi létezésében Gabriel de
Clunynek hívtak.
  Rettenet fogta el, ide-oda csapódott a síkok között, mint a hálóban vergődő
rovar, miközben fantomszerű lények rajzottak körülötte, szánakozó vagy gúnyos
sóhajokkal. "ÍGY VAGY HALHATATLAN, ÉS EZ AZ ÁRA" - suttogta hidegen, egy
testetlen és időtlen hang, a Gonosz Hangja.
  "Nem! Nem!" - sikoltott fel Gabriel de Cluny, és kiröppenve a hálóból,
szövevényes folyosókon át a szabadba jutott. Érezte, ismét teste van, tüdejét
fulladásig töltötte a porszagú, forró levegő. Nem Párizsban volt, hanem
valamely vad, trópusi tájon. Villogó lándzsák és handzsárok vették körül a föld
alatti barlangból kibúvót. "Öljétek meg, ez is egy hitetlen eb!" - hangzott
idegen nyelven a mondat, melyet fakuló mindentudásában még megértett Gabriel de
Cluny; aztán rövid és értelmetlen halhatatlansága egyetlen döféssel végetért.
 
 
- - - VÁMPÍROK - - -
 
 
A KANNIBÁL
 
A nagy visszavonuláskor Arnold Schwabe tizedes néhány társával együtt egy
barlangba szorult. Társai az éhségtől elpusztultak, ő viszont életben maradt.
Megölte és apránként elfogyasztotta Kohl őrmestert, akit mindenki utált, de
akinek kövérsége most hasznos körülménynek bizonyult. A bajtársak húsából
Arnold Schwabe nem tudott volna enni, de Kohl őrmestert szinte élvezettel
fogyasztotta el.
  Amikor a front végre tovább ment, és az idő is megenyhült, Arnold Schwabe
kijött a barlangból. Jól érezte magát, csak kissé meghízott. Nehezen szedte a
levegőt.
  Csatlakozott csapattestéhez, s nem értette, miért tisztelegnek neki hideg
arccal azok is, akikkel korábban jóban volt.
  Csak amikor borotválkozni akart, akkor tudta meg a rettentő igazságot.
  A borotválkozótükörből Kohl őrmester arca nézett rá. Mintha még kacsintott is
volna.
  Belelőtt a tükörbe. S mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Kohl őrmester minden
tükröt vagy üveget szétlő, melyben megpillantja önmagát, leszerelték.
  Aztán hazament. A felesége kidobta.
  Kénytelen volt megelégedni Kohl vén boszorka feleségével. És tésztaképű
gyermekeivel.
  Aztán megszokta. Mindent meg lehet szokni.
 
 
Vámpírok éjszakája
 
Ludovik Schranz kamaszkorában fedezte fel, hogy ő is vámpír. Azt persze nem
tudhatta, korábban is az volt-e, avagy eleve vámpírnak született - egyáltalán
kétséges, mihez kezdhet egy vámpír tejfogakkal... Éjszakai kicsapongásaira
nappal csak homályosan emlékezett, áldozatait fel sem ismerte, és sokáig merő
képzelgésnek tartotta saját vámpírságát is. Érettebb korában pszichiáterhez is
fordult, de a pszichiáter mosolyogva felvillantotta jócskán megnőtt szemfogait,
és megnyugtatta, sokkal többen vannak a vámpírok, mint bárki is hinné, csak a
legtöbb vámpír szűk családi és baráti körben tevékenykedik, beosztóan él a
rendelkezésre álló véranyaggal; másrészt a legtöbb vámpír tökéletes alvajáró
módjára viselkedik, és éber állapotban egyáltalán nem emlékszik szörnyűséges
tetteire.
  Ludovik Schranz rendben elvégezte középiskolai, majd egyetemi tanulmányait, s
egy vidéki leánynevelő intézet tanára, majd igazgatója lett. Pirospozsgás,
egészségtől duzzadó, joviális külsejű férfi volt, a kisvárosi tekebajnokság
állandó győztese, s a városka hölgyei éppúgy éltek-haltak érte, mint az intézet
kissé sápadt, karikás szemű tanulói. A leányok időnként felfedezték nyakukon a
tűhegyes fogak nyomát, de Ludovik Schranz számára oly sok vér állt
rendelkezésre, hogy egy-egy leánykára legfeljebb félévenként került sor, így
senki sem panaszkodott, s a szülőknek sem tűnt fel semmi. Talán ilyen felhőtlen
vámpírboldogságban élhette volna le kiszabott földi életét (az örök kárhozat
előtt), ha Ludovik Schranz bele nem szeret egyik kedves kis tanítványába. Mivel
a szerelem kölcsönösnek bizonyult, Schranz úr beadta lemondását, mivel bőven
volt megtakarított pénze, s a szűzies leánykának is derék hozományt ígért
atyja, egy magas rangú katonatiszt. Szerelme annyira komoly volt, hogy
eltökélte, végképp felhagy vámpír-életmódjával. Természetesen Velencébe
készültek nászútra Ilsével - mert így hívták a szende leányzót -, és Ludovik
Schranz kimondhatatlanul boldognak érezte magát. Szinte már nem is hiányzott
neki a vér, a bódult éjszakai kiruccanások szédült gyönyöre.
  Már több hónap telt el, és Schranz ujjongott: sikerült 'leszoknia'! Kicsit
sápadtabb lett, kicsit kevésbé ruganyos, de végre emelt fővel járhatott az
utcán. Olyan volt, mint a többi rendes ember.
  Velencében, a nászéjszakán Ludovik Schranz úgy érezte, végképp jó útra tért.
Ilse csodálatos nőnek bizonyult, s az általa kínált gyönyörök messze
felülmúlták a vámpírok lopott, véres csókjainak kéjét.
  Másnap észrevette saját nyakán az összetéveszthetetlen sebhelyet, de nem
tudta, nem akarta elhinni, ami történt.
  Mindenesetre Ilse egyre pirospozsgásabb és életvidámabb asszonyka lett,
Ludovik Schranz pedig egyre sápadtabb és félénkebb férj.
  Temetésén az egész leánynevelő intézet részt vett, és sokan megsiratták. A
szende leányok többsége a nyári melegben is sálat viselt - állítólag mostanában
ez a divat.
 
 
A vérfarkas
 
Éjszaka volt, sűrű köd terjengett, és a mélyebb helyeken már fagyott. Az
orvosnak át kellett vágnia az erdőn, hogy odaérjen betegéhez, az öreg
erdészhez, aki a lányát küldte érte. Megpróbált kocsival menni, de az erdei
ösvénynél kénytelen volt felhagyni az istenkísértő vállalkozással: a deres
füvön kipörögtek a kerekek, és félő volt, hogy szakadékba zuhan a gépkocsi.
Bosszankodva lépdelt a lány nyomában, orvosi táskáját szorongatva. Melegebben
kellett volna felöltöznie, még a végén megfázik, s mindez az öreg Ruyters
miatt, akin már úgysem lehet segíteni, legalább négy-öt halálos betegsége van,
Isten zavarban lehet, melyik formában vegye el életét.
  Zseblámpájával maga elé világítva észrevette az erdész lányának lábát. Múlik
az idő, igazán csinos, felnőtt leány lett Ágnesből, igazság szerint az öreg
Ruyters nem is olyan öreg, csak az alkohol roncsolta így szét testét-lelkét.
  Rávilágított karórájára: éppen éjfél volt. Szörnyű félelem hasított belé,
most döbbent rá, hogy holdfogyatkozás van; egyike azon napoknak, amikor... És
ez a lány nem érdemli...
  Nyersen rárivallt a lányra, siessen előre, mindjárt megy ő is, tudja az utat,
a kocsiban felejtett valamit. Futva indult vissza a kocsi felé, de érezte, már
késő. Üvöltve tépte le magáról ruháját, eldobta táskáját. Nyaka, nyelve
duzzadni kezdett, hátán szőr burjánzott elő, fogai helyett erős agyarak
villantak ki. Négykézlábra ereszkedett, torkából üvöltés gerjedt. Már nem
fázott. Szimatolva elindult visszafelé, saját nyomain.
  Reggel fáradtan, jóllakottan ébredt a csengőszóra. Egy rendőrtiszt kereste,
és kezében ott volt az orvosi táska.
  - Igen, az enyém - mondta a doktor. - Ágnesnek kölcsönöztem, hogy beadja az
injekciót az öreg Ruytersnek. Mi történt?
  - Valami vadállat széttépte szegény leányt - mondta a tiszt megrendülten.
  - Rettenetes - mormogta az orvos. - Tegnap rosszul éreztem magam, el is
indultam Ruystersékhez, de aztán nem tudtam tovább menni.
  - Jobb lesz, ha eztán puskát is visz magával, doktor úr - jelentette ki a
rendőrtiszt. - Ruyters egyébként jól van, az imént közöltem vele a gyászhírt,
fel sem fogta a nyomorult.
  - Igen, igen, magam is gondoltam rá - vette át táskáját az orvos.
  - Tudja, csak egyet nem értek, doktor úr. A halottkém szerint az a vadállat
előbb letépte Ágnesről a ruhát, és csak aztán tépte szét. Hát lehetséges ez?
  - Minden lehetséges, uram, ezen a szomorú világon - dünnyögte az orvos, és
szórakozottan dörzsölgette csuklóján az apró, megalvadt vérfoltot.
 
 
Drakula feltámadása
 
Drakula lepillantott lakótornyából a várudvarra. Elégedett volt: ma is tizenkét
oláh parasztot húzatott karóba, csupa rebellis pórt, aki nem volt hajlandó
feláldozni asszonyát vagy lányát, esetleg mindkettőt. Pedig Drakulának sok vér
kellett, nemcsak fürdött a friss vérben, de az volt egyedüli étele-itala is.
  Drakula megtizedelte népét, de nem aggódott emiatt: a félelem derék
alattvalókat faragott a titkon lázadókból is.
  Amikor meghalt, hosszú napokig nem mertek testéhez nyúlni, oly friss és
életerős, vérrel teli volt. Temetése előtt titokban karót vertek át a szívén,
hogy soha többé ne szívhassa az emberek vérét. Az oláh parasztok minden
imádságuk után az ördöghöz is fohászkodtak a biztonság kedvéért, tartsa Drakula
herceget, minden románok fejedelmét a pokolban, soha többé ne merészkedjék
Isten szabad ege alá.
  Drakula minden fohászt hallott odalent, s a készséges ördög-famulusok mindet
feljegyezték. Hetedízig bűnhődnek majd az árulók.
  Mert akkor még feltámad Drakula herceg, s akkor Románia kondukátorának fogják
nevezni. A friss vérrel telt új testét rendjelekkel fogja ékesíteni Kelet és
Nyugat - így ígérte a Sátán.
  És lőn.
 
 
A Nemzetközi Vámpírszövetség alapszabálya
 
  1. A Nemzetközi Vámpírszövetség független, demokratikus érdekvédelmi
     szervezet, melynek célja
     a) az információk áramlásának elősegítése saját területén,
     b) a kívülállók megnyerése a vámpirizmus céljainak,
     c) tagjai politikai, gazdasági, jogi védelme.
  2. A szövetségnek egyéni és csoportos tagsága is lehetséges. Kettős tagság is
     elismerhető a Vörös Kereszt, Vörös Félhold illetve különböző véradó
     szervezetek viszonylatában.
  3. Egyéni tag lehet minden olyan 18. életévét betöltött személy, akit két
     tagunk ajánl és aki hitelt érdemlő módon tudja bizonyítani, hogy hetenként
     legalább egyszer saját beszerzésű emberi vért fogyaszt.
  4. Elhatároljuk magunkat a konzervált vér fogyasztóitól.
  5. A szövetség vezetőségét az igazgatótanács alkotja. Minden tagország
     képviselteti magát a tanácsban. Az igazgatótanács titkos szavazással
     elnököt, főtitkárt és kincstárnokot választ saját kebeléből.
  6. A kincstárnok gondoskodik a tagdíjként juttatott vértartalékok őrzéséről
     és a donorok számítógépes nyilvántartásáról.
  7. Pártoló tagság is lehetséges azok részére, akik ugyan nem vámpírok, de
     egyetértenek célkitűzéseinkkel.
 
 
 Folytatás... 
 
 vagy 
 
 Vissza...