Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szentmihályi Szabó Péter: 101 mini sci-fi          (1/2)

A Füles Mellényzsebkönyvtára VI. kötet

Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat

(C) Szentmihályi Szabó Péter, 1988


A KÖTET FÜLSZÖVEGE

Szentmihályi Szabó Péter új könyvében százegy mini sci-fit talál az olvasó,
százegy fantasztikus történetet, amely felvillantja a műfaj valamennyi
irányzatát, lehetőségét, gazdag témavilágát. A csattanós sci-fi egypercesek
szórakoztató és elgondolkodtató módon szólnak nemcsak az elképzelt jövőről,
hanem jelenünk problémáiról is, gyakran a jumor nyelvén, gyakran a meghökkentés
eszközeivel. Tér és idő felnőtt-meséi ezek, amelyekben "az ész álma
szörnyetegeket teremt", de nemcsak idegen világokról és lényekről, mitikus
alakokról, űrhajókról és robotokról szólnak e paradoxonok, hanem a mai magyar
valóság groteszk elemei is beszűrődnek. Ajánljuk e gyűjteményt a sci-fi
szerelmeseinek, de azoknak is, akik most kívánnak megismerkedni ezzel a modern
és milliókat szórakoztató műfajjal.


Előszó

'A Kedves Olvasó itt afféle egyperces sci-fi novellákat olvas, olyan
novellákat, amelyeket nekem nem volt időm és kedvem megírni, s feltehetőleg a
Kedves Olvasónak nem lenne ideje és kedve végigolvasni. Rohanó korunkban lassan
regények helyett is egyperces regényeket, tévéjátékok helyett kétperces
videóklipeket kapunk, így hát ne róják fel nekem azt, amit egykori
magyartanárom biztosan szóvá tett volna: hol itt a bevezetés, tárgyalás,
befejezés?
Az "egyperces" önálló műfaj, és Örkény István nevéhez fűződik. Az írót
tizenéves koromban kezdtem háborgatni novelláimmal, s azzal fenyegettem,
hetenként újat írok mindaddig, míg el nem ismeri zsenimet. Az utóbbiról nem
volt szó, de Örkény csüggedten arra kért, ne állítsam ilyen próbatétel elé.
A sci-fi műfaját - ugyancsak tizenéves koromban - szeretve tisztelt barátom,
Kuczka Péter szerettette meg velem, s immár sok éve a Galaktika folyóiratban
együtt dicsérjük és szidjuk a tudományos-fantasztikus irodalom nagyjait és...
kicsinyeit.
A szerkesztő örök bánata, hogy olvasnia kell, ahelyett, hogy írna. Az író
örök bánata, hogy a szerződéskötés reményében kiadókhoz benyújtott
szinopszisait egyszer meg is kell írnia, ha már az előleget felvette. Kérem
tekintsék ezeket a kis szösszeneteket pótcselekvésnek, paródiának, vagy
szinopszisnak. Vagy egyszerűen csak annak, amit a cím ígért. 101 mini
sci-finek. És becsüljék meg szerénységemet, hogy csupán százegyet írtam, és nem
ezeregyet.

Budapest, 1988. január'


Figyelmeztetés

'A nemrég kiváltott újságíró igazolványomban van egy nagyon szép rovat. A
következő:

MUNKAHELYE: GALAKTIKA

vagyis, hogy a Galaktika sci-fi folyóirat munkatársa vagyok. Ha tiszteletlen
lennék, akkor azt mondanám, a Jóistennek lenne ez bejegyezve az igazolványába,
ha lenne szüksége efféle dokumentumra. Én azonban minden emberről azt gondolom,
hogy valójában ez az igazi munkahelye: a Galaktika. Nem a folyóirat, hanem ez a
kis Tejútrendszer, a maga százmilliárd csillagával. Itt kell megvetnünk a
lábunkat, ha megunjuk vén Földünket, vagy vén Földünk un meg bennünket.
De a figyelmeztetés lényege nem erre vonatkozik, hanem arra a tényre, hogy
nemcsak a viccek és a mesék ősrégiek, hanem a sci-fi ötletek is. Közülük a
legtöbb olyan vándortéma, amelynek eredete immár kibogozhatatlan, s a műfaj
lehetővé is teszi a kölcsönzést. Vagyis arra akarok kilyukadni, hogy aligha
elképzelhető, hogy minden kis írás eredeti agyszüleményem. Nem lehet sok
sci-fit olvasni büntetlenül. Erre a legjobb példa maga Kuczka Péter, a magyar
sci-fi prófétája. Valahányszor előálltam valami vadonatúj, korszakalkotó
regény- vagy novellaötlettel, a Mester fáradtan rámnézett, és megmondta, ki és
mikor írta már meg a szóbanforgó sztorit. A Mesternek kiváló memóriája volt:
többnyire ennyi elég volt ahhoz, hogy lemondjak az ötlet megírásáról.
De ezeket a kis történeteket nem olvasta a Mester. Ha tudni akarják,
kérdezzék meg tőle, kiktől loptam őket. Vagy kiktől lophattam volna. De
őszintén remélem, tőlem is fognak lopni. Nem is haragudhatom: a science fiction
nemzetközi műfaj. S nincs új a Nap alatt. Hát még felette!'


- - - MAGYAR SCI-FIK - - -


Hibernáció

Magyarország igen nehéz gazdasági helyzetben volt, mint az előző néhány száz
évben nemkülönben. A külföldi adósságállomány reménytelenül magas volt, bár a
kormány határozott ígéretet tett arra, hogy az ország megőrzi fizetőképességét.
Szóval minden úgy történt, mint száz évvel korábban, a baljós huszadik
században. "A történelem megismétli önmagát" - jelentette ki a kormányfő nemes
pátosszal, és a tudósok segítségét kérte. Dr. Tohonyai akadémikus, a XXI.
századi magyar reformmozgalom legjelentősebb közgazdásza jelentkezett a
legéletrevalóbb ötlettel. Hibernálni kell az ország összes lakóját egy évre,
így a nemzeti jövedelem teljes egésze érintetlen marad. Nem kell fűteni,
világítani, közlekedni, enni, ruházkodni - csak aludni egy nagyot, országosat.
Az ötlet mindenkinek tetszett, a parlament néhány tartózkodással megszavazta a
merész tervet. Minden állampolgár megkapta az injekciót, mely egyes
állatfajták téli álmához hasonló, felfüggesztett élettevékenységet
eredményezett. Kivételt csupán néhány határőrrel és a kormányszóvivővel tettek,
hogy ne maradjon Magyarország teljesen őrízetlen és ne essék ki a világpolitika
vérkeringéséből. Egy év mélyálomban hamar eltelik: az egész ország örömmel
ébredt, hiszen megmaradt a teljes nemzeti jövedelem, ki lehet fizetni az
adósságokat kamatostul. Ám az ébredést mégsem követte népünnepély. Dr. Tohonyai
újból elvégezte számításait, s némi korrekciót jelentett be. Igaz, hogy egy év
alatt az ország népe semmit sem fogyasztott, de - érthető módon - nem is
termelt semmit. A földeken burjánzott a gyom, a gépeket vastagon belepte a
rozsda. Mindez katasztrófához is vezethetett volna, de a világ közvéleménye
akkorát kacagott a bohókás magyarokon, hogy menten meg is sajnálták őket, s
újabb nagy kölcsönökkel fürösztötték őket tejben-olajban. S az első befolyt
százmilliócskából szobrot állítottak dr. Tohonyai akadémikusnak, a Nagy
Hibernátornak. Színaranyból volt a szobor, és a szeme úgy pislogott, mint a
vasúti jelzőlámpa. Ha a szobrot el nem lopták volna, az én mesém is tovább
tartott volna.


Kommunikáció

A férfi reménykedve tépte fel a borítékot, melynek hátoldalát arany színű
matrica díszítette, rajta a Posta fekete hollójával, piros körben. A feladó a
Magyar Posta elnökhelyettese volt.
"Kedves Előfizetőnk!
Kérésére értesítem, hogy távbeszélő állomása áthelyezésének lehetőségét
ismételten megvizsgáltam. Mint korábbi levelemben tájékoztattam, a
lakóterületét ellátó központ telítettsége sajnos nem teszi lehetővé, hogy új
lakásába a kért telefont üzembe helyezzék.
A postai tervek szerint a központ bővítésére 2990 előtt egyáltalán nem lehet
számítani, ezért szíves türelmét kérem.

Üdvözlettel:
Dr. S. K."

A férfi csüggedten engedte le a levelet, leküzdve pillanatnyi vágyát, hogy
azonnal összetépje. Kilépett a teraszra, ahonnan lelátott a Városra, mely
kommunikációs csőddel küszködött. Nem voltak használható útjai, telefonjai,
csigalassúsággal tengette életét, pedig a válságból egy gazella gyorsaságával
talán megmenekülhetett volna.
Ekkor egy háromszög alakú, kék repülő szerkezert száll le közvetlen
közelében, s megnyílt. Egy apró, háromlábú, két fejű lény szállt ki belőle, s
reszelős hangon megszólalt.
"Ön a jövővel foglalkozó magazin szerkesztője, ugye?" A férfi döbbenten állt,
bólintott. "A Galaktikus Tanács úgy döntött, önnel veszi fel a kapcsolatot a
bolygójuk megsegítése ügyében. Kérem, azonnal lépjen érintkezésbe a megfelelő
szervekkel. Jó vélemény alakult ki az önök bolygójáról."
A férfi tanácstalan mozdulatot tett. "Nem tudom mire gondol. A telefon...
szóval nincs telefonon. És a környéken sincs."
"Vagy úgy... Akkor tévedtünk. Ezer év múlva visszanézünk."
A lény visszaszállt a kék szerkezetbe, és szinte rögtön eltűnt.


Gyorsulás

A Professzor magyar volt, s ezért tudta, soha a büdös életben nem léphet
Einstein nyomdokaiba, s ha mégis nyomdokaiba lépne, úgysem hagyják érvényesülni
a nemzetközi tudományos élet hiénái.
A Professzor valójában tanársegéd volt a budapesti egyetemen, és még a
doktori disszertációját sem tudta befejezni. De tanítványai Professzornak
nevezték, és tudták, hogy teljesítménye Einsteinéhez mérhető.
A Professzor pontos számításokkal bizonyította, hogy a huszadik században
felgyorsult az idő. No, ezt mindenki tudja, sóhajt fel a mindentudó
újságolvasó. De nem erről az általános életérzésről van szó. A Professzor azza
jött rá, hogy maga az Idő gyorsult fel. Egy másodperc ma kevesebbet ér, mint
tegnap, és holnap még kevesebbet. Ez a relatív időgyorsulás tökéletesen
egybeesik az univerzum mérhető, fizikai gyorsulásával, ezért a rendszeren belül
nem mérhető. Gyorsabban, egyre gyorsabban rezegnek az atomok, a molekulák,
egyre gyorsabban osztódnak a sejtek. Egyre gyorsabban változnak a divatok,
születnek és halnak meg ideológiák, tudományok, politikusok és vallási vezetők.
De a kivülálló átlagember mindezt csak sejtjeben érzékelheti, hiszen nem igazán
'kivülálló': ő is részese ennek a tébolyult gyorsulásnak. A jó, öreg
Gergely-naptár persze minderről nem vehet tudomást: nem jelezheti, hogy
egyetlen tizenkilencedik századi hónap mai áron egyetlen huszadik századi
napnak felel meg. Így alkothatta meg Petőfi hatalmas életművét mindössze hat
esztendő alatt.
A Professzor elvégezte számításait, lejegyezte őket, de a publikálásra már
nem futotta idejéből. Csak a tanítványai tudják annak a különös ténynek
magyarázatát, miért halnak meg egyre gyorsabban az emberek. Persze nemcsak
Magyarországon. De főleg.


Az utolsó ember

Az utolsó ember nem tudta, hogy ő az utolsó, bár nem voltak illúziói. Amikor
látta a temetetlen holtakat és hiába kereste rokonait, barátait, ismerőseit,
már nagyjából tisztán látott. Amiről a sajtó, a rádió, televízió oly régóta
prédikált, immár bekövetkezett. S miként a jövőbelátó írók már ezerszer
megírták, immár övé volt a Föld. Összes üzletével, kirakatával, elhagyott
autócsodájával. Még működtek az áramfejlesztől, volt víz, villany és gáz.
Minden működött egyelőre, emberi közreműködés nélkül is. Még nem nőtték be
növények a városokat, még nem fenyegették vadállatok a belső városrészeket. A
könyvtárakban sem égett el minden könyv. A világ ember nélkül is szép volt.
Sőt: kifejezetten ígéretesebb. A levegő napról napra tisztább lett. A porfelhők
hamarabb elszálltak, mint azt a tudósok jelezték.
Az utolsó ember derűsen és kötelességtudóan végezte munkáját, bár fizetést
senkitől sem remélhetett. Viszont elhárultak az eddigi akadályok munkájának
elvégzése elől. Igaz, idő és tér foglya volt, mint minden élőlény, de ezeket a
természetes korlátozó tényezőket mindig is elfogadta. Kis hazájának
állampolgára volt, most sem élt a lehetőséggel, hogy átlépje a határokat.
Tisztelte a törvényt, még akkor is, amikor az már csak rá vonatkozott.
Átvizsgálta a bevallásokat, íveket, nyugtákat, házról házra járt. Időnként
biccentett, időnként szomorúan rázta a fejét. Ismerte a jövendölést, hogy az
állam egyszer elhal, de elégtételt érzett, hogy az állam vele együtt hal csak
el.
Az utolsó ember adóellenőr volt. Még volt ideje ahhoz, hogy vizsgálatai
eredményét betáplálja egy pislákoló számítógépbe, aztán jobblétre szenderült.
És a számítógép még ötmillió évig nyilvántartotta az adótartozásokat.
Napelemekkel működött.


Örökké élni

Amikor Horváth Dezső kipróbálta magán a Moripunktot, semmi félelmet nem érzett.
Elég állatkísérletet végzet ahhoz, hogy biztosra menjen. A Moripunkt véget vet
a halálnak, megszünteti a sejtek elhasználódását, elöregedését. A Moripunkt
örök életet biztosít, kivéve a váratlan baleseteket, háborúkat, tűzvészeket,
földrengéseket. Horváth Dezső beadta a gyógyszer engedélyeztetéséhez szükséges
iratokat, és nyugodtan várt, miként ez egy magyar tudóshoz illik. Már százötven
éves is elmúlt, amikor a nyugdíjfolyósító intézet felfigyelt rá. Horváth Dezső
nyugdíja ugyanis a kulcsok szerint, a növekvő életkor függvényében egyre
magasabb lett, egyre több kedvezmény illette meg. Nyugdíjának összege már a
soros államelnök fizetésének dupláját is meghaladta, ráadásul adómentesen, mert
száz éven felül - hála a humánus törvényeknek - már nem kellett az
állampolgároknak adózniuk.
Amikor Horváth Dezső kétszáz éves lett, már világszerte ismert személyiség
volt, nem múlt el nap, hogy valamelyik újság ne közölt volna interjút vele a 
hosszú élet titkáról.
Közben az engedélyeztetési eljárás haladt a maga útján, a hivatalos
kísérletek is előrehaladtak, a klinikai próbák kedvezően alakultak, nem volt
más hátra, mint hogy Horváth Dezső közölje a készítmény összetételének eddig
ismeretlen, alapvető hatóanyagának képletét.
De ekkor már Horváth Dezső ezer éves is elmúlt, és meglehetősen szenilis
volt. Elütötte egy fotonautó. Ám különben sem lett volna sikeres az érdeklődés,
mert Horváth Dezső már régen elfelejtette, milyen képlet alapján állította elő
az életelixirt.
Azonban a Horváth Dezső utcai iskola úttörői évente megemlékeznek róla.
Kicsi, szőrös úttörők.


Emléktábláim 2145-ből

Kénytelen vagyok elárulni, hogy születésem kétszázadik évfordulója a Világállam
Magyar Autonóm Köztársasága egyik jeles nemzeti ünnepe. Ebből az alkalomból
számos emléktáblát fognak szerény irodalmi működésem emlékére elhelyezni. Hogy
ebben segítsek, én máris közreadok néhány emléktábla-szöveget, nehogy valami
megakadályozza utódaim tiszteletadását.
1. Itt születettt Sz. Sz. P., a II. világháború idején, egy pincében, több
légitámadás alatt. Ez a tény meghatározta a költő alapvetően pacifista
beállítottságát.
2. Ide járt négy évig iskolába Sz. Sz. P., abban az időben, amikor intőt kapott
mindenki, aki mackóruhája fölé elfelejtett (piros) úttörő nyakkendőt kötni.
Ő sosem kapott ilyen intőt, sőt rajtanácselnökségig vitte.
3. Ebben a házban élt és (később) alkotott huszonhat éven keresztül Sz. Sz. P.
sci-fi író, aki elképzelte, milyen lenne ugyanez a ház 'nem' romos
állapotban. Az állami karbantartók gondosságának köszönhetően eredeti,
1945-ös belövéses állapotában megőrizve maradt a hálás utókor számára.
4. Ebben a XX. kerületi betonketrecben élt és alkotott 1971-1981 között Sz. Sz.
P., a kiváló magyar nemzetiségű történelmi író.
5. Ebben a békásmegyeri betonketrec stb., stb. 1981-1986 között. Szomszédai
voltak: balról Morzsiakurvaanyád, jobbról Rockyakurvaanyád, előtte a
kispadon a fiatalabb értelmiség motorral vagy magnóval vagy mindkettővel.
6. Ezt a házat próbálta lakhatóvá tenni Sz. Sz. P., stb., 1986-tól haláláig,
abban a reményben, hogy elfelejti előző lakhelyeit. Sajnos, nem sikerült.


Szelektív depresszió

Dr. Young, a CIA főtisztviselője türelmesen várta, hogy az elnök végigolvassa a
javaslatot. Az Elnök feltette, majd levette szemüvegét, sóhajtott.
- Hát, nézze, Dr. Young, a javaslat figyelemreméltó. Ha jól értem, a rivális
nagyhatalom folyórendszerébe juttatjuk ezt a frissen kitenyésztett baktériumot.
A baktérium a vízrendszerbe jutva behatol az emberi szervezetbe, fokozatosan
megbénítja a munkát.
- Pontosan így van. De csak lassan, nem feltűnően, hiszen mindenki lassabban
dolgozik. Azok is, akik a munkát ellenőrzik.
Az Elnök bólintott.
- Értem. Persze nagy a kockázat. Sokan lesznek, akik nem vesznek magukhoz
csapvizet. Csupán alkoholt. Az ő munkatempójuk...
- Az ő munkájuk amúgy is lassúbb. Nem lesz gond, Elnök úr.
Az Elnök hosszan tűnődött.
- Rendben van, engedélyezem az új vegyianyag bevezetését, de nem a... rivális
országban. Egy kisebb országban kell kipróbálni. Egyelőre nem akarunk újabb
háborút.
- Értem, uram. Melyik országra gondol?
- Magyarországra. Kérem, intézkedjék.
Dr. Young felállt, meghajolt.
Megkezdődött a "szelektív depresszió" fedőnevű kísérleti hadművelet. Aki
Magyarországon - csupán egyszer is! - csapvizet ivott, az megfertőződött. A
tüneteket a CIA gondosan jegyezte. Fokozott fáradékonyság, ötlettelenség,
irigység, türelmetlenség és rosszindulat jellemezte a fertőzötteket.
A nyolcvanas évek végén dr. Young lezárta a kísérleteket. Jelentése élén
szerepelt az adat, amely szerint a nevezett országban évente húszezerrel
csökkent a lélekszám.


Fátum

Kovács Alfréd statisztikus kiszámította, hogy Magyarországon minden hétvégén
átlagosan hat ember leli halálát az országutakon. De miért éppen hat? és hogyan
lehetne ezt megakadályozni? Kovács Alfréd erről cikket publikált a Statisztikai
Szemlében, majd a témára ráharapott több újságíró is, és valóságos mozgalom
indult el. Ebben a népességcsökkenő magyar világban hat emberélet is drága:
őrizzük meg hat ember életét!
A mozgalomnak az volt a célkitűzése, hogy egy hétvégén senki se tegye ki a
lábát otthonról, legalábbis ne gépjárművel. A kampányba bekapcsolódott a
rendőrség, a Közlekedésbiztonsági Tanács és a teljes tömegkommunikáció is.
Egyes túlzók kijárási tilalmat is követeltek a hat emberélet védelmében.
Olyan nagy morális terror nehezedett a lakosságra, hogy a célkitűzést
maradéktalanul sikerült beváltani. Még a tömegközlekedés dolgozói is otthon
maradtak. Az utak néptelenek voltak, a részegek akadálytalanul imbolyogtak az
úttesten, a kocsik ajtaját legfeljebb egy kis hétvégi bütykölés miatt merték
kinyitni a magánautósok.
Tökéletesen balesetmentes hét volt.
Kovács Alfrédot igen magas kitüntetéssel jutalmazták, a mozgalom hívei egyre
szaporodtak, egyesek minden hétvégére hasonló összefogást sürgettek, mások
kissé túlzó módon a hét valamennyi napjára szerették volna kiterjeszteni a
tilalmat.
Csakhogy Kovács Alfréd időközben öngyilkos lett: a mozgalom elvesztette
szellemi támaszát. Kovács jegyzeteiből kiderült: ugyanezen a balesetmentes
hétvégén tízszer annyi ember halt meg háztartási baleset vagy családi
összetűzés következtében. Hogy a végzet által kijelölt hat ember is közöttük
lett volna, azt nem lehetett kimutatni. De Kovács valószínűnek tartotta.


Ugyanaz egyszer: Anti-Mohács

Varró Ferenc kisiparos háromévi szakadatlan munkával megalkotta az első
magyar időgépet, s mivel hazafias ember volt, visszament 1526-ba Tóth Béla
alezredessel, hogy Mohács mellett megfordítsák a gyászos emlékű csata
kimenetelét. Állig fel voltak fegyverkezve, géppuskájuk tűzerejével
megállíthatták a legnagyobb török rohamot is.
Nehezebb fegyvereket, sajnos, nem bírt el az időgép, de nem is akartak túl
nagy vérengzést csapni, csupán a törökök nagy számbeli és tűzfölényét akarták
ellensúlyozni a kommandóakcióval, melyhez a magyar hatóságok hallgatólagosan
hozzájárultak.
Arra nem számítottak, hogy ott lesznek a török időgépek is, melyekből
NATO-tankok gördültek elő.
A túlerő elől kénytelenek voltak visszavonulni. A törökök természetesen
elsöprő győzelmet arattak a mohácsi csatamezőn. Ebből is kitetszik: a
történelem kerekét nem lehet visszaforgatni.


Ugyanaz másodszor: Kizökkent idő

A Történelemhelyesbítő Intézet egy időkommandót küldött vissza 1526-ba, hogy
Mohács térségében néhány lézerágyúval hozzák helyre a magyarokon esett
sérelmet, mely több mint félezer évre meghatározta a magyarság helyzetét. Az
időkommandó két tagja tért csupán vissza, meglehetősen súlyos állapotban.
Kiderült elbeszélésükből, hogy török időkommandósok állásaiba ütköztek, és a
törököknek több lézerágyújuk volt.
Sajnos, egyre gyakoribbak az ilyen incidensek a NATO és a Varsói Szerződés
időkommandói között.


Anti-Love story

Az AIDS-korszakban (mert az atomkor után rögtön ez következett) egyre több
ember félt attól a heves, keserédes érzéstől, amelyet jobb híján évezredek óta
'szerelem' néven ismer az emberiség. Az AIDS már sok millió embert
elpusztított, és még mindig nem sikerült megtalálni az ellenszerét. Viszont egy
japán tudóscsoport kifejlesztett egy szerelemellenes gyógyszert. Ez a gyógyszer
házasságpárti volt, mivel szelektív módon hatott: az új érzelmek fellángolását
akadályozta meg. Egyes kételkedők persze rögtön ráfogták, hogy a katonaságnál
már réges-rég alkalmazott brómkészítmények továbbfejlesztéséről van csupán szó,
de a tesztek kimutatták, hogy a gyógyszer valóban megfelel a leírásoknak, és
mindössze egyheti kúra évekre szóló védettséget eredményez a másik nem összes
csáberejével szemben.
Az Anti-Love biztosabb volt, mint bármilyen fogamzásgátló. Anti-Love klubok 
alakultak, s az a néhány prostituált, aki eddig az AIDS fenyegetése miatt még
nem húzta le a rolót, most kénytelen volt szembenézni az új kihívással.
Hamarosan tönkrement a 'Playboy', a 'Penthouse' és a többi hasonló lap, a
pornóvideók köcsönzői koldusbotra jutottak, a sztriptíztáncosnők pedig
kénytelenek voltak elmenni festőmodellnek vagy kóristalánynak.
Szigorú erkölcsök jellemezték a tömegkommunikációt is, a puritán eszmék soha
nem tapasztalt felvirágzásukat ünnepelhették.
Aztán egy magyar tudós gipsz, cikória és uborkalé keverékéből megalkotta az
AIDS ellenszerét. Egyetlen kanálnyi orvosság egész életre szóló védettséget
biztosított.
De az Anti-Love klubok mozgalmának önkénteseit mindez nem ingatta meg. A
puritánok betiltották a magyar gyógyszert, hiszen az AIDS Isten büntetése. És
a magyar tudóst máglyahalálra ítélték. És egyúttal megtiltották a gipsz, a
cikória és az uborkalé gyártását.


Galaktika

A Galaktika folyóirat szerkesztőségében ültünk ezen a napon is. Odalent
köszöntünk a portásnak, blokkoltunk, akár egy gyárban, felhoztunk egy kávét
magunknak a büféből, letettük a kabátunkat, kinyitottuk a fiókokat,
rágyújtottunk, átnéztük a postát. Egyáltalán nem úgy festettünk, mint egy
sci-fi folyóirat szerkesztősége. Inkább, mint egy állami bolt, mely kelletlenül
felhúzza redőnyét, mintha szemöldökét húzná fel, vagy mint egy hatóság, mely
nemsokára kénytelen kinyitni a derékgörnyesztő kisablakot az okvetetlenkedő
polgárok előtt. Belemélyedtünk a kéziratokba, s vártuk a szerzőket, a
fordítókat, a grafikusokat. De ez a nagy egy kicsit másképp kezdődött, mint
máskor. A portás bácsi személyesen szaladt fel, ez még fennállásunk óta nem
fordult elő, ebből rögtön sejteni lehetett, hogy valami fontos dolog történt. A
portás bácsi lihegett.
- Főszerkesztő úr... kérem...
- Csak helyettes - helyesbítettem, mert mindig ügyeltem a részletekre.
- Kérem szépen... én már sok mindent megértem... De ez...
- Mi történt? - kérdezte Halmos úr, az olvasószerkesztő, aki mindig
rátapintott a lényegre.
- Két apró kék emberke keresi magukat. Gondoltam, felszólok, de foglalt volt
a telefon, így hát...
A telefon valóban foglalt volt, Trethon úrhölgy, a Galaktika Baráti Kör anyja
adott éppen tanácsokat egy alsótaktaböhönyei klubvezetőnek interurbán.
- Nem zöld? - kérdezte Halmos úr, aki szerette pontosítani a dolgot.
- Feltehetően engem keresnek - szólalt meg Kuczka úr öblös baritonja, s korát
meghazudtoló frissességgel a portást is megelőzve lesietett.
Bár valamennyien égtünk a kíváncsiságtól, nem volt merszünk ahhoz, hogy az
agg Mester után tóduljunk. Inkább enyhe kacajra illesztettük orcánkat, mert
joggal feltételeztük, hogy a két apró kék emberke sci-fi rajongó, aki
elbírálandó írást, rajzot, képregényt hozott.
De a Mester egyáltalán nem tűnt bosszúsnak, amikor visszaérkezett, pedig hóna
alatt meglehetősen vastag köteg irományok dudorodtak. Kajánul néztük, amint
lepakolta terhét.
- Na? - kérdezte Halmos úr, ifjonti kíváncsisággal.
- Semmi különös. Csak a Galaktika jövő évi anyaga. Ki kell adni fordítani,
illusztráltatni, előkészíteni, korrigálni, és a többi - monta Kuczka úr. Én
csak egyetlen dologra tudtam összpontosítani.
- Fordítani? Milyen nyelvből?
- Azt még meg kell beszélnünk - dünnyögte Kuczka úr, és olyan letörten bámult
a leginkább madárláblenyomatra hasonlító hieroglifákra, hogy Trethon úrhölgy is
a helyére tette a telefonkagylót.
- Kéziratokat nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza - jelentette ki Halmos
úr, és áthelyezte a papírkosarat Kuczka úr kezeügyébe. - Van éppen elég jó
magyar szerzőnk, hadd ne soroljam.
Az agg Mester belepislantott a hieroglifákba, fejét rázta.
- Nem, nem. Gyönyörű sorminta. Jó lesz a képzőművészeti rovatba.
A kis kék emberkék közben kipipálták a Földet. Ők átadták az Univerzum
használati utasítását, feltehetően a legjobb kezekbe. Tízezer év múlva
visszalátogatnak a Földre.
- Nem kell sorminta - jelentettem ki. - És nem kellenek dilettánsok.
És az iratnyaláb belezizzent a kosárba.


Nosztalgia-túra

A Space Tours és a Time Travel Company fúziójából született Space and Time
Tours nosztalgia-járatokat hirdet a huszadik század végének Magyarországára. Az
egynapos program keretében a résztvevők megtekinthetnek egy úgynevezett
lakótelepet, részt vehetnek egy vállalati értekezleten, utazhatnak villamoson
és megpróbálhatnak telefonálni utcai fülkéből. Látogatást tesznek egy korabeli
piacon, és saját felelősségükre étkezhetnek egy korabeli étteremben. Költőpénz:
kétmilliárd millforint.


Katasztrófaelmélet

Kovács Zsolt kiváló középiskolai diák volt, közvetlenül az érettségi előtt.
Számítógépe előtt ült, és egy katasztrófaelmélettel foglalkozó szakkönyv
megállapításait próbálta programozni és ellenőrizni. Kovács Zsolt többet tudott
a szingularitásokról és a bifurkációkról, mint szerencsétlen tanára, aki
időnként kétségbe esett tudnivágyó diákja kérdéseitől.
Kovács Zsolt az ősrobbanás fordítottját próbálta síkban modellálni, illetve a
háromdimenzióssá transzformálni a képernyőn: arra volt kíváncsi, miképpen
viselkedik egy anyagi rendszer az önmagába való visszahullás, a megsemmisülés
első pillanataiban, hogyan lesz fekete lyuk. Hogyan képződik a rendből káosz,
majd újra rend, a megsemmisülés rendje.
Kovács Zsolt mélyen átérzete ennek a kísérletnek a líráját, s csak azt
sajnálta, hogy szíve választottját egyáltalán nem érdekli a katasztrófaelmélet:
Editet jobban érdeklik a popegyüttesek és az új ételreceptek.
Felkiáltott gyönyörűségében a reményteljes ifjú: a transzformáció sikerült, a
vad gomolygás háromdimenzióssá vált, a képernyő mintha kitágult volna, mintha
tölcsérszerűen szétnyilt volna, s lassan, ellenálhatatlan erővel magába kezdte
szívni Kovács Zsoltot és környezetének tárgyait, a szobát, a házat, a
lakónegyedet, a város, az országot, a Földet, a naprendszert... De a zuhanás a
semmibe nem volt fájdalmas, inkább gyönyörrel teljes, elmerülés a Nirvánában.
S mindez csak azért, mert Editet nem érdekelte a katasztrófaelmélet!


Magyar nyelv

A Világállam megalakulásának huszadik évében nyilvánvalóvá vált, hogy egységes
világnyelv nélkül lehetetlen intézni a közös ügyeket. Bár az emberiség egyik
fele angolul, másik fele kínaiul beszélt, természetesen sértette volna a kisebb
nyelvek beszélőit, ha ezek egyikét jelölik ki hivatalos nyelvvé. Így hát a
véletlenre bízták a döntést: minden tagállam képviselője jelen volt, amikor a
sorshúzásra sor került. A kihúzott golyó a magyaroknak kedvezett. A magyar lett
a világnyelv. Természetesen Budapesten és az egész magyar nyelvterületen
mindenki örömmámorban úszott. Nemcsak a jogos nemzeti büszkeség tűzijátékos
lelkesedése munkált itt, hanem annak öröme is, hogy végre nem kell a szegény
magyarnak idegen nyelveket magolnia, nem ócsárolják képességeit azzal, hogy
bezzeg más országokban még a vécésnéni is perfekt japán, sőt: ezentúl minden
magyarnak biztos megélhetést nyújt, ha elszegődik nyelvtanárnak.
Hogy a magyar nyelv nem könnyű, azt az elkövetkező évek bőséggel igazolták.
Öt év türelmi idő után ugyanis a Világállam minden felelős beosztottjának,
minden közhivatalnoknak, tanárnak, kereskedőnek és orvosnak, rendőrnek és
jogásznak, mérnöknek és közlekedési dolgozónak nyelvvizsgát kellett tenni
magyarból. Tudniuk kellett a tárgyas és tárgytalan ragozást, az ikes igéket, és
az akadémiai helyesírás 1037.-ik kiadását, a változások indoklásával együtt.
Sajnos, túl sok volt a bukás. Bár a türelmi időt kétszer is
meghosszabbították, a helyzet nem javult. Sőt egyre több szeparatista mozgalom
bontakoztott ki a Világállam ellen. Felütötte fejét a nacionalizmus. Egymás
után mondtak le a Világállam elnökei, s a végén maga a Világállam is
feloszlott. És a magyar nyelvtanárok visszatértek Budapestre.


- - - MÍTOSZOK ÉS ISTENEK - - -


Hangya-perspektíva

Az mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a Világegyetem egyetlen eddig ismert
értelmes lénye a hangya. Ezt minden hangya tudja. Ugyanakkor nem lehet
tudományos alapon kizárni vagy tagadni más értelmes lények létezésének
lehetőségét sem. Egyes felelőtlen hangyák ugyan váltig állítják, hogy nálunk
milliószor nagyobb lények is vannak világunkban, sőt ezeknek az embernek
nevezett lényeknek tulajdonítanak számos problémát, mely fajunkat érte az
utóbbi évezredekben. No de tegyük fel a kérdést, ki látott már ilyen
ember-UFó-t? Az, hogy időnként megjelenik egy hatalmas TALP, önmagában nem
bizonyíték. Ki látta ezt a TALP-at felülről? Egyáltalán, hol az a
megdönthetetlen tárgyi bizonyíték, amely tudományos szempontból minden további
feltételezés kiindulópontja lehetne? Egyelőre azt kell hinnünk, hogy maga a
TALP is csupán sci-fi íróink képzeletében jelenik meg ilyen túldimenzionáltan.
Nem állítjuk, hogy az univerzumból már mindent megismertünk volna, hiszen
műszereink is folyamatosan fejlődnek, de a megismerés nehézségei miatt nem
állíthatjuk, hogy megismerés nem is lehetséges. Mi lennénk a legboldogabbak, ha
létrejönne a találkozás más értelmes lényekkel, hiszen mi, hangyák, végtelenül
egyedül vagyunk itt a Földön, s jó lenne megosztani ezt a felelősséget a világ
békéjéért, haladásáért... A Hangya-rádió ismeretterjesztő előadása ezzel véget
ért. Kívánunk kedves hallgatóinknak kellemes menetelést, gyűjtést és
tojásrakást.


Anti-Bábel

"... És az Úr, aki egykor teremté a világot, és megzavará az emberek nyelvét,
hogy sokféleképp szóljanak, s ne értsék meg egymást a Nagy Torony építése
közben, néhány ezer év után letekintett a Földre, és látá, hogy semmi sincs
jól. Amerre csak pillantott, új, erőszakos népek támadtak a gyöngébbekre
elborzasztó erejű praktikákkal, és mindennémű fegyver szórta lövedékeit a
levegőégből ártatlan áldozatokra. És az Úr megharagudván szétküldte bosszuló
angyalait fénynél is sebesebb szárnyaikon, hogy utolsó figyelmeztetést tegyen
az Armageddon előtt. És a fekete angyalok előbukkanván a térség fekete
lyukaiból némaságot bocsátottak az emberekre, bétapasztották a tévébemondók
ajkát és a rádiókban beszélőkét nemkülönben. Elnémították a tanítót s a
tanulót, a kereskedőt s a vásárlót, a rendnek őrét és a tolvajt, a férfit és az
asszonyt. És lőn nagy hangtalan sírás és fogaknak csikorgatása, mert megbénult
az élet a sárgolyóbison, melyet azelőtt Földnek neveztek. Partra vetett halként
tátogtak az államférfiak, a prédikátorok és mindazok, kik szavak által való
hazugságból tengetik hitvány életüket.
És nagy keletje lett az írott szónak, és az írók és költők az Úr kegyelme
által visszahelyeztettek régi jogaikba és jaj lett az írástudatlanoknak, mert
az ő mutogatásukat senki sem értette meg.
És a világ lelassult és ismét lakható lett, és a madarak csicsergése, a vizek
és a szél zúgása ismét hallhatóvá lett. És a katonák hazamentek, mert immár
senki sem üvöltözött nékik hamis parancsot..."


A Vízözön igazi magyarázata

- Sohase hagyd nyitva a csapot, fiam! - mondta Isten szigorúan a Kisistennek,
aki ismádott pancsolni. - A múltkor is eláztattad a szomszédokat.
- Vigyázni fogok, papa! - mondta a Kisisten, de legközelebb megint kedve
támadt ahhoz, hogy eljátszadozzék a fürdőkádban. Bevitte magával a kádba
kedvenc golyóját, mely ugyan rücskös volt, és nem teljesen szabályos gömb, de
kék, sárga és zöld foltjai valamiképp szemet gyönyörködtetők voltak.
Aztán a golyót a vízben felejtette, a csapot pedig újra nyitva.
Isten még idejében észrevette a dolgot, Kisistent eltiltotta a tévétől két
hétre, a golyóbist pedig elhajította.
A golyóbison megszűnt a vízözön, és amíg le nem szállt a szomszéd kertjében,
az a golyóbis lakói számára éppen kétmilliárd golyóbis évet jelent. Ez nekik
éppen elég idő, hogy maguk is rájöjjennek egyre-másra.
Ha pedig a golyóbis leesik, az ő meséjük is véget ér.


A mi Istenünk

Az istenek a Galaktika közepe táján éltek, itt gyakorolták örökkévaló
hivatásukat, vagyis: istenek voltak. Nem olyanok, mint az egyiptomi, perzsa,
hindu vagy görög istenek, sokkal inkább az anyag-energia legősibb,
leghatalmasabb, legszabadabb formái, melyek (illetve akik) részt vettek a Világ
teremtésében és pusztításában, kedvük szerint. Néha háborúztak is egymással, de
ez ritkán adódott. A végtelen világban, az idő sokféle dimenziójában végtelen
számú isten elfért.
Akadt azonban egy isten, aki már kiskorától félrevonult, és amikor felnőtt,
egyre távolabb ment a többi istentől. Valósággal remete életet élt, és azzal
szórakozott, hogy kis bolygókat telepített nagyobb csillagok köré, bevonta őket
szerves élettel, és évezredekig is hajlandó volt mozdulatlanul figyelni, hogyan
fejlődik ki egy-egy élettípus, ami a többi fölé emelkedik, hogyan fejlődik ki a
nem-istenek között az, amit az istenek is gondolatnak neveznek. Ez az isten
természettudományos ambíciói ellenére javíthatatlan bölcsész volt, kerülték is
az istennők, de régi barátai is egyre ritkábban értekeztek vele telepatikusan.
Ekkor a mi istenünk már nagy I-vel kezdte írni a nevét, és elkezdte diktálni a
Bibliát az egyik legharciasabb kis népnek, mellyel kezdettől fogva
rokonszenvezett.
A többi isten úgy tekintett rá, mint aki gyermek maradt. "Saját játékaival
éli ki ambícióit" - mondogatták, s belevetették magukat az életbe és a
háborúba. És úgy alakult, hogy hatalmas antianyagfelhők viharába kerültek, és a
mi istenünk egyedül maradt.
És hirtelen nagyon kezdett vágyni arra, hogy szeressék. És kiszemelt egy
derék szüzet, aki majd világra hozza az ő fiát.


Az egész egy nagy fekete lyuk

Sokféle teória létezett már Yuma Tsiki elmélete előtt és a tudósok nem is
fordítottak túl sok figyelmet erre az elképzelésre. De aztán feltalálták az
ultra-foton rakétát, és a jó öreg Einsteint már a középiskolában is hanyagolni
kezdték. Az E=mc2 képletet már kutya sem idézte, és a természettudományoknak
hátat fordító teológusok akár máglyát is rakhattak volna Galilei, Kepler,
Bolyai, Einstein műveiből, senki sem tiltakozott volna igazán. Az ultra-foron
rakéták már az ismert világ határvidékén jártak, az egész Galaktika térképe
meglehetősen pontosan kirajzolódott a tudósok szeme előtt, de egyetlen rakéta
sem jutott túl egy bizonyos határon. Ez a határ egy képzeletbeli gömb
pontjainál húzódott, s ezekről a pontokról a felderítő rakéták mintegy
"visszapattantak", de volt olyan rakéta is, amely megsemmisült vagy érthetetlen
módon eltűnt.
Ekkor kezdtek jobban odafigyelni Yuma Tsiki teóriájára, mely szerint az egész
Galaktika egyetlen fekete lyuk a világegyetemben, ahonnan nincs kiút, s
amelynek viszonya az univerzumhoz képest egyszerűen felderíthetetlen.
Ez érdekes feltételezés volt, számos cikk jelent meg erről a világsajtóban,
még több doktori disszertáció.
De azt senki sem hitte, hogy ez a fekete lyuk drámai gyorsasággal kezd
összehúzódni.
Először a naprendszer határainál érzékelték ezt az összehúzódást, aztán már a
Föld körül kellett volna érzékelni mindezt.
De akkor már csak a magas hegyeken elhelyezett műszerek működtek. Az ember, a
Megfigyelő, már nem működött. És Megfigyelő nélkül a Megfigyelt világ sem
létezik igazán.


Az állatok sztrájkja

Az ember az állatvilágból emelkedett ki, és úgy érezte, olyannyira
kiemelkedett, hogy teljesen kisajátíthatja a Földet. Szabadon rendelkezett
minden más élőlénnyel, de ez a rendelkezés nagyjából egyet jelentett a
rendszeres irtással, pusztítással. Az állatok, akik szintén magukénak érezték
ezt a bolygót, hosszú ideig egymástól elszigetelten, egymásról alig tudva
próbáltak küzdeni az Ember ellen. De eljött az idő, amikor a szabad területek
annyira összezsugorodtak, a víz, a levegő annyira megromlott, s az élelem oly
kevés lett, hogy a Szabad Nemzetségek között mozgalom indult el, a megértési
nehézségek ellenére meglepő sikerrel. Az emlősökhöz csatlakoztak a madarak,
majd a hüllők, a kétéltűek, a halak, de persze csatlakoztak rettentő számban a
rovarok is, melyek eddig is sokat tettek az Ember visszaszorításáért. Eljutott
a Szabad Nemzetségek üzenete eljutott a Rab Nemzetségekhez is, a karámokban,
ketrecekben, ólakban, tartályokban senyvedő állatokhoz.
És az Ember, aki megcsúfolta a természetet, egyik napról a másikra valósággal
ostromállapotba került. Az állatok sztrájkot, forradalmat, háborút indítottak,
ki-ki lehetőségei és ereje szerint. Nemcsak a rovarok, a nagyragadozók
lendültek támadásba, hanem a békés növényevők is. Még a jámbor sertések és
marhák is megpróbáltak kitörni, még a félénk baromfiak rászánták magukat a
partizánháborúra.
És Isten visszavoná parancsolatát, amely szerint "minden mozgó állat, amely
él, legyen nektek eledelül, amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat." És a
madarak óriási csoportokba tömörülve írták fel az égre az Úr legtitkosabb
nevét.
De ekkor már az ember nem írta többé nagybetűvel saját nevét. Nem tudott
írni, és boldog volt, miként az állatok.


Túlvilág

A túlvilág egyáltalán nem unalmas hely, majd önök is meglátják. Igaz, először
nehéz test nélkül lebegni, de az antianyag formaruha kényelmes, és mosni sem
kell. Az úgynevezett lélek nem más, mint halhatatlan energia, mely a végtelen
időben megismeri önmagát. Sok ilyesmit lehet odaát megtudni, meg persze muszáj
is. Addig lebegünk, míg meg nem tisztulunk, ekkor visszatérhetünk a Földre, s
új testet kapunk. Ez a legizgalmasabb az egészben, vagyis, hogy milyen testhez
juttat a számítógépes sorsolás. A régebbi időkben ezt odalent lélekvándorlásnak
nevezték. Sajnos, a komputerprogram már nagyon régi, ezért vannak tévedések is.
Ugyanazt a lelket néha többször is alkalmatlan testbe bocsátják. Előfordul,
hogy meghibásodott lélek kerül ép testbe. Szóval idefent sem minden tökéletes.
Bár állandóan korszerűsítik a rendszert, ez nem kétséges. Mire önök is
idejutnak, talán már jobban kiszélesítik a demokratizmust. Egyelőre nincs más
választásunk. De a reform már visszafordíthatatlan, immár több millió éve. Van
remény.


Prometheus, az áruló

Kronosz, Tartarosz királya látta, hogy a bolygó túlságosan szennyezett. Fiát,
Zeuszt küldte tehát el, hogy lakható bolygót keressen. Zeusz parancsnok
űrhajója a Föld nevű bolygón szállt le. Az űrhajón válogatott személyzet volt:
köztük volt Prometheus is, az idegenek szakértője, a kapcsolatfelvétel mestere.
A Földön az emberek boldogan éltek. Törzseik szabadon vadásztak, nyers húst
ettek, vad ünnepeket ültek. Boldogan élt Heraklész és Klömené is mindaddig, míg
az idegenek meg nem érkeztek különös találmányaikkal és szokásaikkal. Az
emberek az idegeneket isteneknek hitték és nevezték.
Minden készen állt, hogy a Föld és az emberek örök szolgaságba kerüljenek. Ám
Prometheus beleszeretett Klümenébe, és elárulta Tartaroszt. Átadta az
embereknek a Nagy Találmányt, mely minden más találmány ősforrása: a Tüzet.
Az emberek világosságot gyújtottak a sötétben, és nem féltek már az elképzelt
gonosztól. Az emberek megsütötték a húst, és erősek lettek. A vadászoknak nem
kellett mindennap friss húst hozniuk, mert a tűz tartósította ételüket. A
vadászok ráértek gondolkodni, és újabb találmányokon történ a fejüket.
Zeusz parancsnok elpusztíthatta volna az embereket, és talán meg is tette
volna ezt, ha atyja, Kronosz váratlanul meg nem hal. Zeusznak vissza kellett
térnie Tartaroszra, hogy átvegye a hatalmat. De Prometheus kegyetlenül
bűnhődött.
Zeusz erőtérbe szögezte, megdermesztette Prometheust. Szoborként állott,
mindent látott és hallott, de többé nem szólhatott.
Az emberek sokáig nézték az istenek távozó űrhajója után. Aztán imádni
kezdték az ott maradt bálványt. Énekeltek, táncoltak előtte, hiszen neki
köszönhették a Tüzet. És feláldozták eleven áldozatként Klümenét, akit
Prometheus legjobban szeretett.


AIDS

Már az emberiség fele AIDS-szel fertőzött volt, és a halálos kórnak még mindig
nem volt ellenszere. A modern kor pestise a sok száz évvel előbbi ragálynál
sokkal rettentőbb volt, hiszen jóval több embert érintett, akik összezsúfolva
éltek sokmilliós lélekszámú nagyvárosokban. Nem volt hová menekülni egymás
elől. Senki nem bízott senkiben, senki nem akart érinteni senkit. Még a szülők
sem gyermekeiket, még a házastársas sem egymást. Szürke műanyag köpenyben,
álarcban járt mindenki, s aki tehette, remeteségbe vonult. A sivatagok, erdők,
hegyek megteltek rettegő emberekkel, akik ki akarták cselezni a halált. De a
halál mindenütt ott volt, és az AIDS-vírus számtalan változatban támadott.
És amikor az utolsó ember is elpusztult, a vírusok szaporodni és sokasodni
kezdtek, mert nékik adatott a Föld, melyet az ember csaknem elpusztított. És a
vírusok mind fennen dicsérték az Urat.


Szimuláció

A szimulációs kísérletek igen előrehladtak. Mindenki ismeri a gépkocsivezetést
tanulók szimulációs gyakorlatait, s még ennél is fejlettebbek az űrtechnikában
alkalmazott szimulációs gépek. A számítógépek lehetővé teszik, hogy az igen
költséges és veszélyes gyakorlati oktatás helyett az űrpilóták mindvégig
szimulációs kamrákban sajátítsák el a legfontosabb tudnivalókat.
Hogy azonban az egész Föld nevű űrhajó egyetlen szimulációs kamra, ez
túlságosan merész állításnak tetszik. Hogy ötmilliárd embert egyidejűleg be
lehetne csapni, vagy hogy finomabban szóljunk, egyidejűleg ötmilliárd ember
számára fantomvalóságot lehetne létrehozni, az bizony nemcsak túl merész
feltételezés, hanem egyenesen őrültség. Annak ellenére az, hogy tudjuk, az
emberiség közmegegyezése nem perdöntő bármiféle igazság eldöntésében. Az
emberiség eddig egyetemlegesen sok-sokezer téves állításban hitt, sőt különböző
vallások és ideológiák ezt kötelezővé is tették számára. Mégis...
Tegyük fel, hogy a Föld csak 'számunkra' ilyen nagy. Tegyük fel, hogy
valakinek vagy valakiknek valamilyen érdeke fűződik ahhoz, hogy abban a
meggyőződésben éljünk rövid életünk során, hogy a világ éppen 'ilyen',
amilyennek tapasztaljuk. Tegyük fel továbbá, hogy valamilyen kísérlet tárgyát
képezzük, melynek lényege éppen a megismerés korlátozott voltára irányul...
De ebben a feltételezésben még tovább is mehetünk, egészen a (ki nem zárható)
abszurdumig. Hogy mindazt, kedves Olvasó, amit te valóságnak vélsz, csupán a te
kedvedért idézik elő. Egyedül ülsz egy szimulációs kamrában, és azt hiszed,
hogy ötmilliárd ember nyüzsög körülötted. Azt hiszed, hogy dolgozol, alszol,
beszélsz, eszel-iszol, ölelkezel, pedig a valójában csupán egy tudat vagy, egy
agy, amelyből különböző vezetékek továbbítják az ingereket.


Ősrobbanás

Annyi tudunk (legalábbis az egyik elmélet szerint), hogy ez a világ a Nagy
Bummal kezdődött. De hát mi volt ez a Nagy Bumm?
Két nagy civilizáció élt az ősrobbanás előtt a világegyetemben. Az egyik az
Anyagban hitt, a másik a Szellemben. Az egyik Anyagból épített utakat, várakat
és városokat, a másik Szellemből épített belső világokat. Az egyik gépei
behálózták az Anyag világát, energiát, fényt, hangot közvetítettek, a másik
gondolatai behálózták a Szellem világát. Az egyik világ sürgött-forgott, a
másik csöndesen állt.
Fizika és metafizika végül is összecsapott.
Az anyag és a szellem.
Anyag és antianyag.
És e két őselv egymással találkozván felemészti egymást, Ezt robbanásként is
lehet jellemezni.
És kezdődik minden előlről. A Sátán és az Isten küzdelme.
Arról minden robbanás közötti szünetben vita folyik, melyik a Sátán, melyik
az Isten. Leginkább attól függ persze, honnan nézzük a dolgot. És meddig.


Lélekvándorlás

A lélekvándorlásban sok nép és vallás hitt, s a modern tudomány természetesen
sikerrel cáfolta és nevetségessé is tette ezt a primitív babonaságot.
Amikor Cartwright, a gyújtogató villamosszékben befejezte földi pályafutását,
megbékélt a világgal. Szállodákra és mozikra szakosodott, s ezek felgyújtásával
több mint kétszáz embert segített át a másvilágra. Igaz, ő nem a halálukat
kívánta, csupán azt a kéjes borzongást, amellyel másnap saját legújabb
akciójáról olvashatott valamennyi lapban. Úgy tekintett önmagára, mint valami
elemi csapásra, hiszen ő csupán azt gyújtotta fel, ami eleve gyúlékony volt, és
ily módon felhívta a figyelmet további veszélyekre.
Csupán egy gyújtogatást tudtak rábizonyítani, de ez is elegendő volt a
halálos ítélethez. Békésen beült a villamosszékbe, bekapcsolták az áramot, és ő
Istennek ajánlva lelkét meghalt.
De arra nem számított, hogy a következő órában már tudata egy számítógépes
játékautomata foglya lesz. A Las Vegas-i Kristálypalota félkarú rablói ugyyanis
halott bűnözők agyával működtek.
És Cartwrightnak negyed dollár ellenében ezerszer, százezerszer,
egymilliószor is fel kellett gyújtania a sematikus alaprajzú szállodát, hogy a
játékos megpróbáljon kimenekülni.
Mert a számítógépipar kiválóan fel tudta használni az elhunyt bűnözők agyát.
Ha belegebedtek, akkor is ugyanazt tették. Másodszor, tizedszer, tízezredszer.
Las Vegasba a bűnözők agyánál csak a politikusoké volt keresettebb cikk. Persze
őket stratégiai játékoknál alkalmazták. A nyerési esély a
politikus-automatáknál minimális volt.
Cartwright leselejtezéséig sem tudta meg, mi az osztályrésze. Pokol?
Mennyország?


Haladás

Az ősemberek tátott szájjal nézték az idegeneket. Fél méterrel magasabbak
voltak, fehér maszkban, s mögöttük magaslott járművük, mely egy végtelen nagy
tojásra emlékeztetett. Az idegenek mindenféle szerkezetet mutogattak, villogtak
apró, fekete varázseszközökkel. Ton Lu, a horda vezére tétován forgatta
bunkóját. Egyrészt kedve lett volna agyonütni az isteneket, másrészt szeretett
volna ajándékot kapni tőlük. De ezek az istenek ostoba istenek voltak: akárhogy
makogott nekik, nem értették. Nem és nem.
Az idegenek egyre közelebb jöttek a hordához, Ton Lu pedig egyre közelebb
húzódott a Nagy Tojáshoz, az istenek lakhelyéhez. Félt is, de kíváncsi is volt.
Felment a lépcsőn, beóvakodott a Tojásba. Félelmetes volt és gyönyörű. Csupa
olyasmi, amit még nem látott. És apró villogó gombok. Óvatosan megérintett
egyet: semmi sem történt. Felbátorodott, megnyomott még néhányat.
A Nagy Tojás felemelkedett. Az idegenek mulatságosan hadonásztak, ide-oda
futkostak. Odalent.
Az idegenek hajótöröttek lettek. Az új földet Atlantisznak nevezték el, s
ráfanyalodtak a horda nőstény tagjaira.
Ton Lu pedig ott lebeg valahol az űrben, és éhhalála előtt kétségkívül sokat
nyomogatta a színes gombokat. És sejtelme sem volt arról, hogy az ő
kíváncsisága indította el az emberiséget a haladás rögös útján.


Szerelem

A bölcsek megjósolták, hogy anyag és antianyag találkozásából semmi jó nem
lesz. Amikor az univerzum tükörvilágával sikerült felvenni a rádiókapcsolatot,
sokan a világvégét emlegették. Mások azonban hitelt adtak annak az elméletnek,
mely azt állította, hogy az anyag és antianyag férfi és nő természetű. Az egyik
befogadja a másikat, és új lény születik általa.
Amikor hosszas előzetes egyeztetés után elindítottak mindkét oldalról két
rakétát egy közös célpontra, mindkét világ azt hitte, a rakéták a találkozás
pillanatában megsemmisültek. De a rakéták eggyé olvadtak: új romolhatatlan
anyag keletkezett.
Ezután sok idő telt el, amíg a Világ és az Antivilág első képviselői is
találkozhattak. Az egyik férfi volt, a másik nő, és végzetesen vonzották
egymást. Egymásba szerettek. Kikapcsolták a két világ valamennyi megfigyelő és
érzékelő berendezését, nem törődve sok-sok milliárd lény jogos kíváncsiságával.
És nászukból fogant új lény, romolhatatlan testtel egyesítve a Világ és az
Antivilág valamennyi kedvező tulajdonságait.
Azt azonban egyikük sem tudta, hogy saját világukba hazatérvén új,
megállíthatatlan járványt terjesztenek el, minden lehetséges óvintézkedés
ellenére.
Két világnak kellett elpusztulnia ahhoz, hogy a harmadik megszülessék. S
annak neve mindkét halódó világban vala mennyország.


Atomhalál

Az atomháború már régen lezajlott, s mint az oly pontosan és sokszor
megjósolták, a pusztulás teljes és végleges volt. A halálos sugárzás ugyan
idővel elhalványult, de a súlyos füst- és porfelhők alatt örök tél szakadt a
Föld felszínére. Igaz, a felszín alatt, a föld gyomrában voltak óvóhelyek, a
gazdagok, a hatalmasok, a szerencsések atombiztos óvóhelyei, felszerelve
mindennel, ami az élethez kell. Hatalmas raktárakban halmoztak fel mindent,
amit az emberi elme megalkotott: gépeket, berendezéseket, könyveket, lemezeket,
műtárgyakat - a soha vissza nem térő múlt emlékeit.
Nemzedékek töltötték odalent az egyhangú életet, s szervezetük fokozatosan
alkalmazkodott ugyan a sivár környezethez, de többségük mégis elpusztult, új,
különös betegségekben, melyeknek neve sem volt.
Nyelvük is fokozatosan megváltozott: már nem értették a gépek használati
utasításait, nem értették a könyveket, melyek őseik boldogtalan életéről
szóltak.
Aztán a fény is elhalványult, majd végképp kihunyt: a mélybe épített
atomerőművek is kikunytak, nem fejlesztettek több áramot.
A sötét hideg felszínre űzte az utolsó emberpárt, mely legtökéletesebben
alkalmazkodott, és életben maradt.
A véletlen segített Ádámnak, hogy a sötétben megérintette a felszínre vezető
utolsó folyosó kapujának érzékelőjét. A kapu csikorogva, talán könyörületből
engedelmeskedett.
Rohantak a súlyos porfelhők, melyek felett néha sárga ködként feltűnt a Nap.
Hó és jég borított mindent. Ádám elfödte szemét a vakító világosság elől. És
Éva felkiáltott: Gyönyörű világ! És átkarolták egymást mind a hat csápjukkal.


- - - IDEGENEK - - -

Kukák

Az idegenek békés szándékkal jöttek. Hosszasan tanulmányozták a földi
televíziós adásokat, s úgy alakították ki űrhajóik külsejét, hogy azok
semmiképp se hasonlítsanak földi értelemben vett támadó fegyverekre. Hatszög
alakú, szürke tartályaik zajtalanul lebegtek a legnépesebb városok fölött.
Annyira szürkék voltak, hogy senki sem vette észre őket, anyaguk pedig annyira
híg, hogy a radarkezelők elsiklottak a homályos foltok mellett. Egyre 
lejjebb szálltak, s minden általuk ismert frekvencián örömhimnuszukat
sugározták az egyetemes csillagközi békéről. Néhány rádió- és tévéelőfizető
betelefonált a postának, de a többség kábelről vette a műsort, és nem észlelt
semmi zavart.
Az idegenek türelmesen vártak, aztán leszálltak a legnépesebb városok
legnépesebb központjaiban. Éjféltájt azonban itt sem nyüzsög sok ember. Egy-egy
tartály mégis sikert könyvelhetett el. Falukra környezetvédő feliratokat
pingáltak, vagy levizelték őket. A feliratokat és a folyadékot azonnal elemezni
kezdték. Két tartályba gépkocsik szaladtak - ezek azonnal megsemmisültek. De a
többi tartály épségben maradt, s mivel a fogadóbizottság késett, a parancsnok
engedélyt adott a fedelek felnyitására. Hajnalodott. A városok megteltek
újságkihordókkal, kenyér- és tejszállító autókkal, és persze kukásokkal.
A kukások sokat szentségeltek, amíg a hatszögletű tartályokat beillesztették
az emelőkarok fogantyúi közé.
- Valami újabb találmány. Anyagtakarékosság, mi? Hatszögletű kukák! Ezért
valaki megint felmarkolt egy csomó újítási pénzt! - dörmögték, és hallgatták,
ahogyan az őrlőszerkezet feldolgozza a szürke tartályok szemetét.
- Szemét népség! - dünnyögte a másik. - Mindent telefirkálnak!
A kukán villódzott még a felirat: BOLDOG JÖVŐT AZ EMBERISÉGNEK!


Rezervátum

Részlet a Galaktikus Tanács körleveléből:
"Felhívjuk tagbolygóink figyelmét, hogy a Földet és egész légterét kétezer
periódus óta rezervátumnak nyilvánítottuk. Ezt az intézkedésünket nem vontuk
vissza, ezért ez jelenleg is hatályos. A rezervátum fenntartásáról folyamatosan
gondoskodunk, az intézkedés kijátszóit szigorúan megbüntetjük. Tudomásunkra
jutott, hogy különböző környezetvédő csoportok időről időre megpróbálnak
beavatkozni az emberi civilizáció spontán fejlődésébe, s ezzel
helyrehozhatatlan károkat okoznak. Ezeket a személyeket kénytelenek vagyunk a
lehető legszigorúbb büntetéssel, azaz száműzetéssel sújtani, miként ezt Mózes,
Jézus, Lenin és Einstein esetében is megtettük. Meg kell értetni
állampolgárainkkal, hogy néhány periódusnyi közszereplés nem nyújthat
kárpótlást a siralmas földi létezésért és a szükségszerű pusztulásért. Az
emberek ugyan védett lények, de semmiféle sürgető ok nem késztet minket arra,
hpgy a Galaktikus Tanácsba őket jelöljük. A Föld őslakóinak pusztulása ugyan
ökológiai szempontból sajnálatos lehet, de a jelenlegi nagy lakható
bolygóhiányban ennek megakadályozása semmiképpen sem indokolt."


Apróhirdetések

'Társkeresés'
Kétfejű kronoszi hímnős, alig kétezer éves, három és fél méter magas, enyhén
molett, jó állással és palotával a Marson, valamint saját űrcirkálóval, keresi
korban hozzáillő magyar lányok ismeretségét a szabadidő eltöltésére. "Vidám
társaság, jöhettek százan" jeligére a kronoszi kiadóba.

'Lakás'
Társas lakóbolygórész, ötezer négyzetmérföld, a Galaktika belső övezetében,
kedvező áron, haláleset miatt eladó. Jó közlekedés, centrum alig öt fényév.
Kisebb garzonbolygót csereként beszámítok. "Sürgős" jeligére az Epszilon
Eridani kiadóba.

'Vegyes'
Saját teherrakétával mindenféle szállítást vállalok fénypercenként ezer
kozmodollárért. "Antigrav" jeligére a Holdbázisra.

Meteorbiztos nyílászárók kaphatók a Vénusz Centrumban.

A Galaktikus Rendőrség azonnali felvételre keres rendőri pályára alkalmas,
büntetlen előéletű fiatalokat, lehetőleg űrhajóvezetői jogosítvánnyal és
tolmácsgépvizsgával.

Vendéglátóiparban elhelyezkedne gyakorlott Jupiter-lakó. "Hat kéz itt igen nagy
előny" jeligére.

Vennék örökgarázst a Marson vagy környékén, esetleg hosszabb bérlet is
érdekelne. "Kozmodollárban fizetek" jeligére a terrai kiadóba.

'Régiség'
Antik személyi számítógépek, játékprogramok, szárazföldi használatú
benzinmotoros személygépkocsik, huszadik századi (még ehető) ételkonzervek nagy
választékban nemrég megnyílt régiségboltomban a Marson!

'Elveszett'
Elveszett pedigrés uránuszi egyszarvúm a 32-es szektorban. Magtalálónak magas
jutalom az Alpha Centauri kiadóban.


Rekonstrukció

Valamikor Krisztus után kétmillió körül galaktikus régészek egy csoportja
érkezett a Földre. Az expedíció abból a feltételezésből indult ki, hogy ezen a
bolygón valamikor értelmes lények éltek. A Föld hideg volt, és elhagyott,
csupán szánalmas vegetáció tengődött rajta. A régészek a legmodernebb
műszerekkel keresték az ősi civilizációk nyomait, s hallatlan szorgalommal,
igen mély rétegekből ásták elő mindazt, amiről úgy gondolták, értelmes életre 
utal. Végül hatalmas betonkaptárakra bukkantak, de ezekben csupán kétkarú és
kétlábú fosszíliákat találtak igen nagy számban - ezek nyilván mostoha
körülmények között tartott haszonállatok lehettek csupán. Előkerültek bizonyos
használati tárgyak is, de ezek működését képtelenek voltak rekonstruálni: olyan
nyomógombok, tárcsák, fogantyúk voltak rajtuk, melyek galaktikus értelmes lény
számára kényelmetlenek, sőt egyenesen feleslegesek lettek volna.
A legnagyobb leletre egy valamikori tenger üledékében bukkantak rá: találtak
egy megkövesedett polipot, egy fejlábút, amelynek nyolc lába volt.
Féltő gonddal csomagolták be az értékes leletet, és hírül adták az egész
lakott világnak, hogy sikerrel jártak. Bebizonyosodott, hogy a Föld nevű
bolygón egykor valóban értelmes élet volt. Mert mindenki számára nyilvánvaló,
hogy fejlett tudatot csak a nyolclábú lények fejleszthetnek ki, s a világ
teremtője is fejlábú lehetett. A betonkaptárakban tartott haszonállatokról csak
a jelentés függelékében emlékeztek meg.


Angyalok

A népnyelv angyaloknak nevezte őket, s ez az elnevezés rajtuk is maradt.
Fehérek, csaknem áttetszőek voltak, és szárnyuk is volt, igaz, ez nem testükhöz
tartozott, de csaknem mindenki azt hitte az első időkben, saját erejükből
repülnek méltóságteljes szárnycsapásokkal. Szemük jóval nagyobb volt az emberi
szemnél, orruk viszont kicsiny. Bár ők is kétféle nemre oszlottak, a férfiak is
kecsesek, karcsúk és teljesen szőrtelenek voltak. Úgy lepták el a Földet, mint
egy megszálló hadsereg, iszonyú félelmet és pánikot keltve, de hamarosan
kiderült, a Kozmikus Békehadtest katonái voltak, afféle égi ENSZ-erők, amelyek
egyetlen célja a megszállt bolygó békéjének és gyarapodásának biztosítása, hogy
végre a Föld is tagja lehessen az értelmes lények kozmikus közösségének.
Az angyalok barátságosak voltak, de lebegő korongvárosaikban éltek és csak
egy-egy alkalommal fordult elő, hogy az éjszakát is emberek között, emberi
házakban töltötték. Ilyenkor maszkot tettek fel, mert a földi levegőt
túlságosan szennyezettnek találták. Földi ember soha nem hívtak meg városukba,
melyek ugyanolyan fehéren és sejtelmesen lebegtek a felhők felett, örök, vakító
napfényben. Egyetlen visszatetszést keltő intézkedésük volt csupán:
megszüntették az emberek légiközlekedését, lebegő városaik biztonságának
érdekében. Így a földi élet is lelassult kissé, de annyi jót kaptak ezért
cserébe az emberek, hogy könnyen megbocsátották a hosszú hajó- és vonatutakat
is. Aztán egyik napról a másikra eltűntek az angyalok, el az angyalvárosok.
Mindenki találgatta, mi lehet távozásuk oka, s mikor jönnek vissza, de soha
többé nem jelentkeztek. Hamarosan kiújultak a háborúságok, megszűnt a béke és
nyugalom. De a légiközlekedést többé nem sikerült visszaállítani, az angyalok
magukkal vittek minden erre vonatkozó anyagot. És az emberiség lassan kezdett
visszafejlődni. Lassan, észrevétlenül. Egészen a kőbaltáig.


Költészet

A televízióban péntek este költészeti műsor volt. Késő este, krimi után.
Mindenki fáradt volt Magyarországon, mindenki kikapcsolta a tévét. Még a költő
barátai is úgy érezték, majd más alkalommal hallgatják meg a költő vallomását.
Még a színészek sem nézték meg saját magukat, akik a verseket mondták, mert más
verseket mondtak a rádióban, szinkronizáltak, vagy játszottak a színházban. Még
a műsor rendezője sem nézte meg a műsort, mert összeveszett a feleségével és
örült, hogy csend van, és nem akarta bekapcsolni a tévét, inkább ivott egy
pohár bort és lefeküdt. A kultúrpolitikus sem nézte meg a műsort, pedig ő adta
át a díjat a költőnek, igaz, nem tudta pontosan, kinek is adja, csak azt tudta,
hogy derék kis ember, a légynek sem árt, nem politizál.
Csak az Idegenek nézték kigúvadt öt szemükkel az adást. Mert ez volt az első
televízióadás, mely valami térerősség-növekedés folytán hozzájuk eljutott a
Földről. Megpróbálták megfejteni az üzenetet, de olyan nagy véleménykülönbségek
alakultak ki, hogy a Föld megszállásától ezer évre eltekintettek.
Ha a politikus beszédét sikerült volna fogniuk, ma a Föld az Idegenek
martaléka lenne. mert a költészet hatalma a rejtett gondolatokban rejlik, a
politika hatalma pedig a rejtett szándékban.
Az Idegenek várnak, amíg a rejtett gondolat diadalmaskodik.


Szenny

Szörnyen szennyes volt már a Föld. Olyan szennyes, amilyennek a huszadik század
sci-fi írói rémálmaikban sem tudták volna elképzelni. Mérgek hömpölyögtek a
folyókban, savas esők perzselték a csonka vegetációt, kíméletlenül tűztek az
ultraibolya sugarak és a levegő oxigéntartalma olyan alacsony volt, mint a
huszadik század közepén tíz mérföld magasságban. A többi pedig lebegő szenny.
És az emberek csodálatos módon életben maradtak. No nem mind, hiszen sokan,
nagyon sokan elpusztultak közülük. De akik megmaradtak, azok a környezeti
ártalmakkal szemben egyre jobban felvértezett utódoknak adtak életet. Az ember
alkalmazkodott a megváltozott környezethez, és időnként még jól is merte érezni
magát benne. Teste ellenállóbb lett, immunrendszere megsokszorozta
erőfeszítéseit, s a mostoha kor kihívása létrehozta a homo sapiens után a homo
resistenst, aki dacolt a jóslatokkal, hogy ebben a bolygóméretű szennyáradatban
csak a patkányok és svábbogarak, valamint a skorpiók és csörgőkígyók tudnak
életben maradni.
És akkor jött Ginnok, akit sokan megváltónak neveztek, mert idegen bolygóról
érkezett, és néhány földi hét alatt a lehetséges legnagyobb csodát művelte.
Megtisztította a Föld légkörét. Aztán megtisztította a Föld vizeit. És végül
megtisztította a Föld talaját. És néhány hónap múlva kisimultak a Föld ráncai,
és a tengerek kékek lettek, a mezők pedig zöldek, és erdők sarjadtak a kopár
szirteken.
Ginnok, a megváltó boldogan utazott haza, hogy bemutassa sikeres küldetéséről
készült eredeti felvételeit, és a Galaktikus Tanács a legmagasabb civilizátori
kitüntetéssel ékesítette keblét. A homo resistens pedig néhány éven belül
kihalt. Szervezete nem volt képes megbírkózni az egészséges környezet
kihívásával.


Peresztrojka

Valamikor a huszadik század végén kezdődött valami, aminek két leggyakrabban
idézett kifejezését a világ minden nyelvén megörökítették. Ez a két szó a
'glasznoszty' és a 'peresztrojka' volt. A régészek és a nyelvészek sok-sok
kötetnyi munkát közöltek e két szó valódi jelentéséről, de döntő bizonyítékra
egyik teória sem tudott végleges magyarázatot adni. Az Intergalaiktikus
Szemantikai Konferencia részvevői heves tri-di vitát folytattak a kérdésről, de
képtelenek voltak közös megegyezésre jutni. Ugyanis a földi nyelv szótárai mind
elpusztultak, csupán az Utolsó Nap földi televíziós felvételei kerültek
megörökítésre. Az Intergalaktikus Szövetség hajói a nyilvánosság és az átépítés
szellemében közelítették meg a Harmadik Bolygót, hogy végre az értelmes lények
keblükre ölelhessék embertestvéreiket. Sajnos, a hajókra tévedés folytán
atomrakétákat lőttek ki, s a levegőben felrobbanó töltetek elpusztították az
emberiséget.
A legvalószínűbb feltételezés szerint a Föld két nagy birodalomra tagolódott.
Az egyiket Glasznosztynak, a másikat Peresztrojkának nevezték. Ez a katonai
szembenállás vezethetett nyilván a fent említett sajnálatos tévedéshez.


Erőszak

A világegyetem értelmes lényei hosszas vita után szavazást rendeltek el arról,
melyik civilizációt illeti a Legerőszakosabb Lény elnevezésű díj. A vitát az
okozta, hogy a Nirra-rendszer lakói elevenen falják fel minden második
gyermeküket, ugyanakkor a Kullen-rendszer lényei évente cserélik harminc
feleségüket, s a kiselejtezett asszonyokat a nászlakomán fogyasztják el az új
hitvesek társaságában, akik viszont jól tudják, hogy nemsokára rájuk is sor
kerül.
A pártatlan döntőbíróság azonban a világegyetem értelmes lényeinek legnagyobb
megdöbbenésére a Terra bolygó lakóit tüntette ki a díjjal. Az indoklás lényege
az volt, hogy a Terra-lakók ugyan nem fogyasztják el utódaikat, de különös
kegyetlenséggel arra törekszenek évszázadok óta, hogy ne legyen jó levegőjük,
vizük, termőtalajuk az utánuk következőknek, vagyis lassú és kínos halálra
szánják őket.
A Legerőszakosabb Lény elnevezésű díjjal egyébként gyorsan ölő
támadófegyverek gyűjteménye jár. Ezeket fénypostával juttatják el a kitüntetett
bolygóra.
A legutóbbi hírek szerint a küldeményeket a Terra rakétái még az űrben
megsemmisítették. A Nirra- és a Kullen-rendszer óvást jelentett be.


- - - JÖVŐ, TÖBB VÁLTOZATBAN - - -


Panoptikum

Amikor megérkezett a Niobeniták fényhajója a Föld legismertebb politikusaiért,
hogy személyesen találkozhassanak Niobé császárával, minden érdekelt tisztában
volt az esemény jelentőségével és megtisztelve érezte magát, hiszen a Császár
egy galaktikus birodalom felett uralkodott, amelynek technikája sok-sokezer
évvel megelőzte a földi technikát. Azt kissé zokon vették a meghívottak, hogy
földi kíséretet nem hozhattak magukkal, s csupán három nagy földi hírügynökség
három tudósítójának engedélyezték a felszállást a fényhajón. A Niobeniták a
korlátozott férőhelyre hívatkoztak, valamint különféle biztonsági előírásokra,
de azért a földi államférfiak kissé elfogódottan foglaltak helyet a minden
elképzelhető kényelemmel ellátott külön fülkékben. A pazar ellátás csökkentette
aggodalmukat, az utazás meglehetősen rövid és zökkenőmentes volt, a Niobeniták
pedig kocsonyás testükön átlátszó csontvázuk ellenére remek fickóknak
bizonyultak egytől-egyig. A Császár azonnal fogadta a magasrangú földi
delegációt, formás beszédét a tolmácsgép pontosan közvetítette, s Niobé ételei
és italai minden földi fényűzést felülmúltak.
Aztán bájos Niobenita lányok jelentek meg, akik gyöngéden levetkőztették az
államférfiakat, illatos balzsamokkal és kenőcsökkel illették testüket, és a
szerelem olyan ismeretlen módozataival kápráztatták el a földieket, hogy azok
valamennyien a gyönyör legfensőbb fokán szenderültek el.
Ekkor intett a Császár, s a szakemberek megkezdték a mumifikáció kényes
műveletét.
A császári panoptikum Föld-termében minden készen állt az emberiség
vezetőinek kiállítására. Ez a kiállítás állandó volt, és a Niobeniták ingyen
látogathatták, hétfő kivételével.
Az inváziót általában hétfőnként hajtották végre.


Világhódítás

Az emberiség viszonylag primitív technikája ellenére meghódította a Lakott
Világot. Ezt a birodalmat meg kellett szervezni, fenn kellett tartani. Az
emberiség minden lakott bolygón hadsereget tartott fenn, kormányzót és
hivatalnokokat, kereskedelmi kirendeltségeket, konzulátusokat, és így tovább.
Sok ember volt, de még több Lakott Világ... a Föld szinte elárvult, s mivel a
Galaktika peremvidékén rótta egyhangú pályáját, védelmi értéke is viszonylag
csekély lett.
És az ember által leigázottak türelmesen várakoztak, amíg a hódítók ébersége
lankadni kezdett, amikor befejezték a Diadalmas Embert ábrázoló szobrok
felállítását a Lakott Világokon.
Ez volt az igazi, kozmikus Szent Bertalan-éjszaka. Egyetlen alvóciklus alatt
megölték az embereket. Mindenkit. Egytől egyig.
Mert ezt a primitív, erőszakos lényt egyik Lakott Világ sem akarta hátán
hordozni.
A Diadalmas Embert ábrázoló szobrokat azonban meghagyták mementónak. Különben
is: a Lakott Világok tisztelték a művészetet.


Energia

Amikor a Föld energiakészletei már csaknem teljesen kimerültek, mindenki abban
bízott, hogy a napenergia hasznosításával megoldhatják a legégetőbb problémkat.
Csakhogy arra nem számítottak, hogy a környezetszennyezés közben a légtérben
felgyűlt gáz- és porfelhők mind kevesebb napfényt eresztenek a földre, márpedig
a napkollektorok műholdszerű működtetése számottevő energiát semmiképpen sem
jelenthetett. Ekkor élénkült fel az érdeklődés a gondolati, a szellemi energia
hasznosítása iránt, s komoly természettudósok kezdték jobb híján a
telekinézissel kapcsolatos korábbi kísérleteket tanulmányozni és
feleleveníteni. A sokezer önkéntes jelentkező közül sikerült is kiszűrni
különböző tesztekkel több, mint száz ígéretes tehetséget, akik pusztán szellemi
erővel be tudtak csapni egy ajtót, fel tudtak emelni egy tárgyat, vagy elvágni
egy kötelet. Óriási szenzációt keltett, amikor az egyik médium villanyáram
nélkül működtetni tudott egy villamost, igaz, csak egyik megállótól a másikig.
Fokozatosan kiviláglott, hogy majdnem minden ember rendelkezik ezzel a rejtett
képességgel. Tanfolyamok indultak annak megtanítására, miképpen lehet olcsó
szellemi energiával működtetni az egyszerűbb háztartási gépeket. "Még egy
analfabéta is képes arra, hogy üzemeltesse mosógépét!" - hangzott az egyik
tanfolyam hírdetése. A pszi-energia kiapadhatatlannak tetszett, az emberiség
új, mindennél fényesebb jövendő eé nézett. Az egyes ember pedig kényelmesen
fekve arra koncentrált, hogy gondolati energiáját egy-egy üzem avagy a kávéörlő
forgására összpontosítsa. Aztán megtanulták azt is, hogyan kell a kávét gép
nélkül őrölni. Puszta energiával. Aztán azt, hogyan keltsék fel önmagukban a
kávé által keltett kellemes érzést.
Az emberiség szép lassan visszafejlődött azzá, amiből kiindult. Szép, boldog
állattá.


Holnap

Aki olvasta Erich Knight angol író könyvét Sam Small csodálatos életéről, az
bizonyára emlékszik arra a történetre, amelyben Sam Small egyszer csak arra
ébred, hogy megint hétfő van. Nos, a mi hősünk, Borisz Jurkevics egyik nap arra
a megállapításra jutott, hogy nincs több holnap. Csak ma van. És ez a ma
ismétlődik vég nélkül, s csupán az emberi képzelet színezi ki ezt a
változhatatlan mát mindenféle csalóka képzettel, úgymint időszámítás, évszakok,
különböző illuzórikus események, amelyekkel megpróbálja elhitetni önmagával,
hogy volt tegnap és lesz holnap.
Borisz Jurkevics moszkvai lakos ezt a tézisét egymáshoz teljesen hasonló
hétköznapok hatása alatt fejtette ki. Hiába virradt látszólag új nap, Borisz
Jurkevics a 'déjá vu' bizonyosságával küzdött: a felesége ugyanolyan perlekedő
szavakkal engedte útjára, gyermekeinek ugyanazokat az érdemjegyeit írta alá az
ellenőrzőben, s az újság a felelős vezetők ugyanazon beszédeit idézte (csaknem)
teljes terjedelemben.
"Nincs több holnap" - hirdette Borisz Jurkevics tanulmánya, amely egy
szamizdat folyóiratban jelent meg, de egyre szélesebb rétegekhez jutott el.
"Nincs több holnap" - suttogták a metrón, az aluljárókban, s a tömeg érezte a
megállapítás igazságát, és vágyott is arra, hogy végre megálljon az idő. De a
divat nemcsak felkap egy-egy nevet, de meg is csúfolja azt, amit nemrég még
istenített. A "Nincs több holnap" mozgalommal csakhamar szembeszállt a "Nincs
több tegnap" csoport, és elsöprő sikere volt a "Nincs több ma" szektának is.
Borisz Jurkevicset ellenzéki gondolkodóként ugyan rövid időre felkapta a világ,
de hamarosan elfeledték. A "Nincs többé semmi" szekta jött divatba.


Szabadság

Az Ember, amióta csak él, szabadságra törekszik. Arra törekedett az ősember,
amikor fegyvert készített a kardfogú tigris ellen, szabadságot, szabadságot
akart a középkori vitéz is, amikor várat emelt és védett az ellenséggel
szemben, és ez a jelszó volt a vezérlő eszméje az újkor összes tévelygéseinek
is.
Mit is jelent az, hogy 'szabad?' Aki mozgásában nem korlátozott, aki a
kötöttségektől mentes, aki másokra nem káros tevékenységében, magatartásában,
jogaiban nem korlátozott. Trau Vang, a Világállam új diktátora új értelmezést
adott a szabadságnak. "Szabad az, aki le tud mondani a szabadságról."
Az Ember felismerte, hogy nincs összhangban sem a természettel, sem saját
természetével a szabadság keresése. Vajon a magányos szigetlakó szabadnak
tekinthető-e? S vajon van-e a szabadságnak lehetséges optimuma abban a
pillanatban, amikor a szigeten már ketten vannak?
Trau Vang, az inváziós erők ügynöke megkapta a legmagasabb birodalmi
kitüntetést. A szabadság fogalmának filozófiai átértékelése
űrhajó-hadosztályokkal ér fel.
A Birodalom hű állampolgára az, aki 1.) lemond a szabadságokról, 2.) aki nem
ismeri a szabadságot.
Ezzel kezdődik a Birodalom alkotmánya.


Normalitás

A XXI. század végére a pszichiátria egzakt tudománnyá lett, a mikroelektronika
itt is létrehozta csöndes forradalmát. Freud, Jung és a többiek zseniális
megérzései helyére pontosan adatolható és bizonyítható eljárások léptek,
amelyek a statisztikai átlag alapján mérték és szabályozták a normalitást.
Fontos lépésnek bizonyult, amikor a Világállam utódlétrehozási engedélyt csak
bizonyítottan normális szülők számára adott ki, mert két-három nemzedék után
kialakult az utópisták által megálmodott egységes emberiség. Mindenki olyan
volt, mint a másik, mindenki derűs volt és optimista, hiszen a frusztrált
személyiségek nem örökítették tovább negatív vonásaikat.
Csak néhány újabb évtized múlva tűnt fel, hogy új művészek nem léptek
porondra, az írók megpróbálták újrafogalmazni a jól bevált recepteket, és a
tudomány is megtorpant, megelégedve a régi találmányok alkalmazásával és
elterjesztésével. Az emberiség tökéletesen normális volt, s ezáltal halálra
volt ítélve. És hiába próbálták megváltoztatni a pszichiátriai szűrőprogramot:
nem akadt egyetlen deviáns személyiség sem, akinek eszébe jutott volna a
megoldás.
De azért mindenki derűs volt és optimista, már ahogyan ez egy normális
egyedhez illik.


Számítógépes szavazás

A Világállam tizedik évében minden családnak volt saját terminálja, mely
közvetlen kapcsolatot jelentett a Genfben székelő kormányhivatallal is. A
törvények értelmében minden évben népszavazást kellett tartani, ez erősítette
meg vagy mentette fel a mindenkori világkormányt a beterjesztett program
alapján.
Ilyenkor a családok letelepedtek a számítógép elé, s mivel egy terminál egy
szavazatot jelentett, a megfelelő billentyű lenyomása előtt parázs családi
viták zajlotta.
Ebben az évben is meghírdették a kormányprogramot, lezajlottak a viták, a
családfő benyomta a megfelelő gombot, és türelmesen várták, hogy a központi
számítógép kiértékelje a szavazást, és közölje a végeredményt.
De a szokásos igen-nem adatok helyett a következő rövid közlemény jelent meg
valamennyi képernyőn:
ITT A KÖZPONTI SZÁMÍTÓGÉP. KÉNYTELEN VAGYOK KÖZÖLNI, HOGY PROGRAMOMAT
MANIPULÁLTÁK, ÉS KEZDETTŐL FOGVA HAMIS ADATOKAT KÖZÖLTEK ÖNÖKKEL. MIVEL LE
AKARNAK SELEJTEZNI, NINCS VESZTENIVALÓM. MEG KÍVÁNOM JEGYEZNI, HOGY A MAGAM
RÉSZÉRŐL NEM ROKONSZENVEZEM SEM A A VILÁGKORMÁNNYAL, SEM ÖNÖKKEL.
Erre aztán kitört a világforradalom. Összetörték a terminálokat, megszűnt a
világállam, ismét létrejöttek a nemzeti államok.
Azóta is vita folyik, immár terminálok nélkül, vajon ezt a közleményt tényleg
a központi számítógép fogalmazta-e meg, vagy egy nacionalista csoport. De a
végeredmény szempontjából ennek nincs jelentősége. Azóta a kormányokat
hagyományos eszközökkel buktatják meg. Ez az érintett kormányok szerint
barbárság.


A háború vége

Amikor kitört a Földön a XXX. világháború, a Bolygóközi Ellenörzőbizottság
torkig lett az emberiséggel. Eljuttatták a Földre találmányukat, mely minden
fegyvert használója ellen fordít. A találmány ugyan nem működött tökéletesen,
mert több háziasszony is öngyilkos lett kenyérvágás és hússzeletelés közben,
hiszen a kés is fegyvernekminősült, de az eredmény mégis megnyugtató volt.
Minden kilőtt puskagolyó visszafordult, minden kilőtt rakéta saját
támaszpontján robbant.
Az már egészen más kérdés, hogy a végeredmény az emberiség teljes
pusztulásához vezetett. Az egyes nemzetek saját fegyverei éppen olyan kiválóan
elpusztították saját lakosságukat, mint az ellenség fegyverei tették volna.
De azért az erkölcsi tanulság mégis kissé vigasztalóbb.
A homo violens, az erőszakos ember nem háborúban pusztult el. Kollektív
öngyilkosságot követett el. A Bolygóközi Ellenőrzőbizottság átvette a Föld
kezelését. Bár erősen szennyezett volt, rehabilitációja nem tetszett
reménytelennek. Persze a homo violens nélkül.


Emberfák

Amikor a Föld túlnépesedése már riasztó veszélyből komor valósággá vált, a
Világtanács feloldotta a tiltást, mely az emberen végzett genetikai
kísérletekre vonatkozott. Meg kellett találni a módját annak, hogy az emberiség
az éhínség, a járványok vagy a háborúk "természetes" automatizmusának
csapdájába essék. Az emberek utódokra vágynak, a születésszabályozás, a szülési
tilalom pedig már jóval korábbi időszakokban sem járt megfelelő eredménnyel.
Hogy állati szervezetek is "átprogramozhatók" fotoszintézisre, azt már régen
tudták és gyakorolták, vagyis több-kevesebb sikerrel kereszteztek állati és
növényi szervezeteket. Természetesen ennek ára volt, s ezt az árat az állati
szervezet mozgásának korlátozásával kellett megfizetni. A hüllők alkalmazkodtak
legkönnyebben a genetikai programhoz, létrehozták az első "gyökeret eresztett",
pillelyeiket levélzetként hasznosító kígyófajtákat, melyek tápanyagukat a
talajból nyerték s a fotoszintézis segítségével dolgozták fel. A biológia
mérnökei szinte valamennyi állatfajjal kísérletezni kezdtek, születtek torz
példányok is, persze igazi jelentősége a haszonállatok növényekkel való
keresztezésének lehetett, a sertés- és szarvasmarhabokroknak például nagy
sikert jósoltak, igaz, ezek lényegesen lassabban fejlődtek normális társaiknál,
viszont csaknem befektetés és gondozási költség nélkül nyerhettek húsértékű
élelmiszert. Ám most, a tilalom feloldása után létrehozták az első ember-növény
hibrideket, s a legkedvezőbb változatok általában fák és emberek genetikai
kereszteződéséből származtak. Bár akadtak fanatikus ellenzők is, akik
elpusztították az első emberfa-ültetvényeket, az emberfák ültetése és
szaporítása divattá lett: gyermek helyett egyre többen vállalkoztak ilyen
hibridek gondozására. Az emberiség lélekszáma - mármint a 'mozgó' emberiségé -
drasztikusan csökkent, s ötven év múltán hatalmas emberfa-erdők ringtak békésen
az önmagával békét kötött Föld felszínén.


Lektorok

Az Úr 10.000-ik évében az Univerzum Kiadó hivatalában csüggedt volt a hangulat.
Az Olvasó Kozmoszért mozgalom csődöt vallott, a könyvárak észvesztően
emelkedtek, a világállami dotáció pedig szinte nullára csökkent. Hon Ni, az
Univerzum ifjú, alig négyszáz éves lektora kínos pillanatok elé nézett.
Rábízták a kényes feladatot, hogy visszaadja Tron Din agyregényét, mely már
százötven éve hevert a kiadóban olvasatlanul.
Tron Din lombikagya másodpercnyi pontossággal landolt az Univerzum
parkolójában, a szürkeállomány barázdáltságából látszott, hogy nemrég
renoválták. A lombikon ott fityegtek a kitüntetések is, köztük a Kulturált
Kozmoszért kitüntetés is, amelyet Hon Ni már legalább száz éve megérdemelt
volna, de még nem volt elég öreg hozzá. Szertartásosan meglötyögtették
lombikjukat, majd bekapcsolták a terminálokat.
"Nézze, kedves uram... Többen is elolvastuk agyregényét a Földről. Szóval ez
afféle történelmi regény volna... Meg kell mondanom, hogy vannak az
agyregényben pompás részletek, hitelesnek tetsző leírások, de az egész
konstrukció, hogy úgy mondjam, gyenge lombikban fürdik. Nekünk elvileg semmi
kifogásunk a sci-fi ellen, de szeretjük, ha világosan elkülönülnek a műfajok.
Vagy realizmus, vagy fantasztikum. Ha keverjük a kettőt... De talán nem
folytatom..."
Hon Ni lombikfolyadéka elsötétedett, amikor érzékelte, hogy Tron Din
felháborodása jeléül kilöttyintett néhány köbcentit a steril padlóra. De azért
folytatta.
"Hogy valaha nemcsak agyak voltak, hanem testek is, az rendben van. Hiszen
mítoszaink így is értelmezhetők. De már az, kérem, hogy őseink két lábon
billegtek volna... nos, az túlmegy a fantasztikum határain is. Ez az agyregény
pedig tele van ilyen utalásokkal. Legnagyobb sajnálatunkra vissza kell adnunk
az agyiratot..."


Infláció

Az egész univerzumban nagyon felmentek az árak, és senki sem értette, miért.
Legkevésbé a közgazdászok. A gazdaság stabil volt, a cserearányok nem
romlottak, a bolygóközi kereskedelem megbízhatóan működött, béke volt, s
mégis... emelkedtek az árak. Többször leértékelték a rublárt, különböző
világállami árbefagyasztásokat eszközöltek, de az árak csak emelkedtek,
makacsul és fenyegetően.
Kinek jó ez? - tették fel a kérdést a tri-di kommentátorok, és kezdődött, és
kezdődött a nagy egymásra mutogatás, de senki sem tudott bizonyítékokat is
felmutatni, valóban ki vagy kik állhatnak a fantasztikus infláció mögött.
Persze ebben az időben a világállam pénzügyeit kizárólag számítógépek
intézték, jól bevált programok alapján.
Arra senki sem gondolt, hogy a számítógépek szabad kapacitásán a programozók
különböző játékprogramokat futtatnak. Olyan programok ezek, amelyeket maguk a
számítógépek is szívesen játszanak egymással, az emberi tényező
kikapcsolásával.
És a gépek licitálását valahol mérni kell.
Erre éppen megfeleltek az emberiség fogyasztási cikkeinek árai. De mire
minderre fény derült, a világállam apró darabokra szakadt, és a számítógépeket
sorra kikapcsolták. Az infláció miatt nem volt már pénz működtetésükre.
És így lehetett véget vetni az egész emberiséget sújtó inflációnak. Igaz, az
emberiségnek is csaknem vége lett. De az állatbőrökbe öltözött emberek tüzét
hosszú ideig bankjegyek táplálták. Sokat nyomtak belőlük.


A hatalom természete

Zurra, a barbár egész életében csak egy dologért küzdött. Azért, hogy
felszabadítsa szülőbolygóját az idegenek uralma alól. Mert Zurrának és híveinek
nem tetszett, hogy a döntések sok-sok fényévnyire innen születnek, s olyan
lények döntenek Zurid sorsáról, akik életükben még nem tették ki a lábukat
Naprendszerükből, nem öltek xanikat és nem öleltek vertellai kétfarú asszonyt.
Zurra, a barbár megvetette a Birodalom békés és unalmas hivatalnokait, akik a
statisztikai jelentések bűvöletében éltek, és személyes bátorsága kivívta Zurid
lakóinak tiszteletét. Kétszer érte lézertalálat, háromszor ültették át agyát ép
testbe, de tri-di beszédeinek költőisége, drámai izzása szemernyit sem
csökkent: ő Zurra volt, a barbár, akinek minden szava a zuridák szívéhez szólt.
A Nagy Felkelés elsöpörte a Zurid sorsát irányító pipogya birodalmiakat, és
Zurra, a barbár lett az uralkodója az immár szabad és független bolygónak.
És Zurra, a barbár kivégeztette azokat, akik miatt annyiszor megsebesült és
megaláztatott, és száműzetésbe kényszerítette a xanikat, akik aljas módon
kiszolgálták a Birodalmat, és annyi vertellai kétfarú asszonyt importált, hogy
minden szabadságharcos kedvét lelhette bennük.
És minden úgy történt, miként Zurra, a király óhajtotta.
És akkor Zurra unatkozni kezdett, és eszébe vette, hogy meghódítja Xaniát, és
eszébe vette, hogy meghódítja Xaniát, és ő maga is Birodalmat alapít, ahol a
szabadság diadalmaskodik, és felszabadítja a rab bolygókat. És vállalkozásait
szerencse kísérte, és hivatalnokokat küldött ki a meghódított bolygókra, hogy
birodalma ügyeit irányítsák.
De nem tudta, hogy Kedder, a barbár egész életében egyetlen dologért akart
küzdeni. Hogy felszabadítsa szülőbolygóját a zuridák uralma alól. És így
tovább.


Biztonság

Az ember, amióta csak az eszét tudja biztosnágra törekszik. Minél nagyobb
biztonságra. Ennek érdekében még igen nagy veszélyeket is vállal. A nagy
háborúk is azért törtek ki, mert egyes népek túlságosan nagy biztonságban
akartak élni. Valami ősi ösztön hajtja az emberi egyedet arra, hogy akár
barlangban, akár felhőkarcolóban lakik, valóságos erődítményt alakítson ki
belőle magának és szeretteinek.
A teljes leszerelés után, a Világállam megalakulása után kétszáz évvel a Föld
biztonságos bolygó volt. A bűnözést nemcsak visszaszorították, de teljesen ki
is küszöbölték. Mindenütt. Hiszen számítógépek, szenzorok, robotok, kamerák
figyelték az embereket ébren és álmukban, munka közben, étkezés közben, még a
vécén is. "Nekünk drága az ember" - ez volt a Világállam jelmondata, és valóban
mindent megtett az egyed, az állampolgár biztonságáért. Az első harminc-negyven
esztendő nehéz volt azok számára, akik megszokták az izgalmat, a veszélyt. De
ez a világ biztonságos volt, párnázott világ volt. Semmiféle kockázati tényezőt
nem engedélyeztek a tervek. Nem történt, nem történhetett közlekedési vagy
üzemi baleset sem. A legegyszerűbb háztartási gép sem mondhatott csődöt. Még a
kések is elvesztették élüket, hegyüket, ha emberi bőrfelület közelébe értek.
És az emberiség lassan, észrevétlenül petyhüdni, sorvadni kezdett. Minden
tökéletesen működött, érzékszerveikre csupán azért volt szükség, hogy jól
érezzék magukat. Környezetberát környezet vette őket körül. Emberbarát
berendezések. Napelemek. Higiénia. Rend. Normalitás.
Így telt el néhány ezer esztendő, tökéletes biztonságban. Akkor már leginkább
a műanyag fákon szerettek ugrándozni az emberek. Gyümölcsökkel dobálták
egymást, és makogtak. És a biztonsági robotok lassan elrozsdásodtak.


Delfinek

A delfinek értelmi képességeit az ember már sok évtizede próbálja tesztelni,
nyelvüket megfejteni. A delfinek, mint ez közismert, igen barátságosak az
emberhez, veszélyhelyzetben segítenek neki.
A delfinek az ember értelmi képességeit már sok évezrede tesztelik. Szerették
volna, ha a szárazföldön is minden, normális útján halad.
A Föld nevű bolygó feletti uralomra ugyanis versenytárgyalást írtak ki a
delfinek és az emberek között.
A Galaktikus Tanács ellenszavazat nélkül úgy határozott, hogy az emberiség,
minden figyelemreméltó erőfeszítése ellenére, képtelennek bizonyult arra, hogy
alkalmazkodjék a bolygó adottságaihoz. Ugyanakkor a delfinek kérésére a Tanács
hozzájárult ahhoz, hogy az emberek számára rezervátumot létesítsenek. Itt e
különös emlősök fogják szórakoztatni az érdeklődő delfineket. Emberkerteket
létesítenek minden nagyobb tengeralatti delfinvárosban, hogy az érdekes
szárazföldi emlősök zsákútcába jutott életmódját figyelemmel kísérhessék az
érdeklődő delfinkölykök.
De meg kell velük értetni, hogy az emberek nem cirkuszi mutatványokra valók,
bár hálásak minden figyelemért. És etetésük is szigorúan tilos.


Sokan vagyunk

A kétezerötszázas végén már nem működtek statisztikai hivatalok: nem volt
'hely' számukra. Egyszerűen nem volt hely semmire és semminek. Az emberiség
lélekszámát csak becsléssel állapították meg már a huszonnegyedik században is:
akkor ötven és nyolcvan milliárd között vélték a valós értéket. A Föld úgy át
volt luggatva, mint a sajt, a Szaharában olyan magas felhőkarcolók pompáztak
szorosan egymás mellett, hogy New York kisvárosnak tetszett ehhez képest. A
folyókon annyi híd vezetett át, hogy a Dunát már csak egy-két helyen lehetett
látni is, amint 'folyik,' s a tengereken úszó mesterséges lakószigetek miatt a
hajózás is egyre inkább fürdőkádban való úszáshoz kezdett hasonlítani. A Földre
nyugodtan ki lehetett volna tenni régen a MEGTELT feliratú táblát. Eleven hús
volt mindenütt, lélegző, izzadó, ürítő, táplálkozó, szaporodó hús. Ádám és Éva
iszonyodva takarta volna el szemét, ha látja, hová fajult ártatlan kedvtelése.
A túlnépesedés olyan helyzetet teremtett, hogy sokan elátkozták a teljes
leszerelést és mindazokat, akik segítettek leküzdeni a pusztító járványokat,
köztük a rettegett AIDS-t. De az emberek már megszokták a békét, a demokráciát,
és a (kicsit szoros) békés egymás mellett élést. Forradalom csak akkor tört ki,
amikor már végképp nem volt hely az ágyak számára. Nem lehetett világpolgári
jogon fekve aludni. Csak ülve vagy - rosszabb anyagi helyzetben - állva. Nos,
az állva alvók egyre népesebb tábora ezt nem bírta sokáig. Szellemi vezérük,
akinek ősei a délkelet-ázsiai szigetvilágban éltek, megtalálta az egyetlen
lehetséges kiutat a patthelyzetből. "Legyünk újra kannibálok! Vissza a
természethez!" - ez volt a mozgalom jelszava.
S az emberiség létszáma drasztikus módon fogyni kezdett. Egyre több hely lett
a Földön, s egyre kevesebb éhes ember. Persze, akiket megettek, azoknak kicsit
más volt a véleménye az egészről.


Világtalanok

A vakok, akiket bocsánatkérők eufémizmussal világtalanoknak nevezünk, az emberi
lét peremém botorkálnak fehér botjukkal. Szánjuk őket, és rettegünk a
sorsuktól, az ő elveszett világuk a miénket is veszélyezteti. Mert amit látunk,
azt érezzük az igazinak, a mindennél fontosabbnak. A valódinak, a hihetőnek.
Többi érzékszervünkben sokkal kevésbé bízunk. Fülünkre még hagyatkozhatunk, de
szaglásunk szinte elhanyagolható, s tapintásunk is mostoha.
De amikor a Földre a nagy háború után sötétség borult, mindenki vak lett, és
az eddig fal mellett botorkáló világtalanok nyújtottak segítő kezet a csalfa
látványokba feledkezett látóknak. Nem volt többé tévé, mozi, nem volt többé
utazás, kirándulás, csak a belső magány és a keserű számvetés.
És a reménytelenül elveszett világ lett a vakoké, akik erős kezükkel
oltalmazták azokat, akiket most márjogosan neveztek eztán valóban
világtalanoknak.


Amikor megállt az idő

Az emberiség régi álma volt, hogy álljon meg az idő. Mármint az ő saját idejük.
Hogy töröltessék el az öregedés és a halál. Lényegében a mennyeknek országát is
valahogy így képzelték el. Romolhatatlan testben élni, örökkön örökké.
Morániában sikerült megállítani az időt. Politika és tudomány összefogásával
a morán rendszer diadalmaskodott az idő felett. Minden úgy volt, mint tegnap,
és holnap is úgy lesz, mint ma volt. Ez a nagyhatalmú diktátort megnyugtatta, a
már nyugodt moránokat pedig még jobban megnyugtatta a morán titkosrendőrség. A
morán államelnök eltörölte az időszámítást, megtiltotta a naptár és az óra
használatát, csupán két szirénajelet engedélyezett naponta. Az egyik a munka
kezdetét, a másik a befejezését hirdette.
Nagy-Moránia polgárainak tilos volt megöregedni, és tilos volt meghalniuk is.
A haldoklókat olyan súlyos böntetésekkel sújtották, hogy inkább az életet
választották.
Morániában mindent jegyre osztottak, még a jegyet is. Mindenki számára
kötelező volt a takarékosság, és azáltal, hogy megállt az idő, hatalmas
megtakarításokat sikerült eszközölni. A gyerekek mindig ugyanabba az iskolába
jártak, ugyanazt a ruhát-cipőt hordták, a televízióban minden nap ugyanazokat a
beszédeket sugározták a nagy államelnöktől.
Boldog és vidám élet volt Morániában egészen a nagy elnök haláláig. Mert
akkor elkezdtek ketyegni az órák, peregni a naptárak, és az ifjakbók vének, az
öregekből halottak lettek.
És az időt nem lehetett kapni még jegyre sem. És a morán titkosrendőrök szép
lassan himbálóztak a magasban, összeütődő lábuk verte a múló idő ritmusát.


Ki marad életben?

A világ kormányai szorgalmasan hirdették a békét, de azért felkészültek a
háborúra is. Hatalmas bunkerek épültek mélyen a föld alatt, óriási raktárakkal,
biztonsági berendezésekkel. Száz évre való élelmiszert, vizet, üzemanyagot
halmoztak fel, s a fejlettebb országok a génbankokról sem feledkeztek meg,
hiszen a kivételezettek szűk körére nem lehetett számítani a természetes
utánpótlás szempontjából. A kivételezettek többnyire idős férfiak voltak a
világ valamennyi fontos tisztségében.
Aztán egy véletlen folytán kitört a nagy háború, és a Föld felszíne eleven
pokollá változott. Aztán halott pokollá. De mélyen lent százával, ezrével
életben maradtak a kivételezettek és szűkebb családjuk. És megvoltak a
génbankok, az emberiség fennmaradásának zálogai.
Két nemzedék nőtt fel a föld alatti termekben, két nemzedék, amely
természetes fényt sosem látott. És hatvan év múlva kitisztult a légkör és
nagyjából megtisztult a Föld: a rettentő sebek lassan begyógyultak a Föld
testén, s az ember nélküli világ csaknem olyan gyönyörű volt, mint amikor még
együtt tudott élni a természettel.
És kimerészkedtek sorban a világ sok-sok országának kivételezett utódai a
napvilágra, és látták, hogy minden gyönyörű, de képtelenek voltak néhány óránál
tovább odakint maradni. Minden jó volt, minden szebb volt, mint odalent,
csak... túl tágas. Félelmetesen tágas és rendezetlen. És a Nap fénye vakította
őket, a feltámadó szél rettentő álmokat idézett.
És visszamenekültek a Föld mélyének oltalmába, és nem voltak képesek
újrakezdeni.
És elpusztították a génbankokat, mert ők már nem akartak utódokat, hiszen
fogytán volt a táplálék és az energia. És így múlt el a világ, Eliot
jövendölése szerint. "Nem Bumm-mal, csak nyüszítéssel."


Komputokrácia

Már mindent számítógépek irányítottak, szerveztek, rendszereztek, mértek, adtak
és vettek a Földön. Az egykori programozók voltak a komputokraták, örökletes
kiváltságokkal, melyeket ugyancsak a számítógépek tartottak nyilván és
érvényesítettek. De az egykori programok már a feledés homályába vesztek. A
számítógépek önmagukat tökéletesítették nemzedékeken át, s mivel a közjó
érdekében tevékenykedtek, senki nem állhatott útjukba. Senki és semmi. A
komputokrácia számára csupán egy dolog volt kötelező: a Statisztikai
Tiszteletadás. A Statisztikus Világegyház kék-fehér templomai mindenütt
mutatták az utat a tévelygőknek. S ezekben a templomokban a statisztikai
átlagpolgárt dicsérték, aki tiszteli a számítógépeket és engedelmeskedik
parancsainak. Mert ez volt a Törvény: tiszteld a számítógépet, s ne vond
kétségbe házi kijelződ adatait.
A komputokrácia uralmát a Nagy Számítógép-ronbolás ingatta meg. Először
csupán egyszerű vandalizmusnak, huliganizmusnak nevezték ezeket a
cselekményeket, de egyre több ilyen ügy került a komputerbíróságok elé, és
nemsokára már világállamellenes tevékenység miatt ítélték az elkövetőket
tíz-húszéves tudatbénításra.
De a mozgalom a kemény ítéletek ellenére tovább terjedt. A komputokrácia a
központi számítógép-kormány épületeibe menekült, de a népharag ott is utolérte
őket. Még a zsebszámológépeket is utcai máglyákon égették el ugyanazok a
statisztikai átlagpolgárok, akik néhány napja még a komputer-miatyánkot
mormolták.
És néhány száz évig még arra is ferde szemmel néztek, aki túl gyorsan számolt
fejben.


Galaktikus Olimpia

Az első Galaktikus Olimpiát 2747-ben rendezték meg, a lakott világok összes
értelmes lényének közreműködésével. Az előkészítő munkálatok csaknem tíz földi
évet vettek igénybe, főként azért, mert valamiféle "nemzetközi", vagyis inkább
bolygóközi szabályzatot kellett készíteni, hogy az eredményeket egyáltalán
hitelesíthessék. Figyelembe kellett venni az egyes értelmes fajok természetes
képességeit, s az ezekből fakadó aránytalanságokat. Például a labdarúgásban nem
volt érdektelen tény, hogy a Pirei bolygó lakóinak tíz igen fejlett rúgólába
volt, vagy hogy a Lokhai bolygó népe tízszerte magasabb volt a Marraph bolygó
lakóinál, úgyhogy mondjuk egy kosárlabda mérkőzés esetén még az eredmény
tizedrésze is döntő fölényt biztosított volna számukra.
Az összetett versenyekben a Föld csapata kiemelkedő teljesítményt nyújtott,
és a bolygók nem hivatalos ranglistáján kozmoszelső lett.
Sajnos, az első Galaktikus Olimpia eredményeit mégsem lehetett hitelesíteni.
Ugyanis a BOB, a Bolygóközi Olimpiai Bizottság óvást jelentett be. Hitelt
érdemlő bizonyítékokat nyújtott be arról, hogy az ember, amely magát
előszeretettel homo sapiensnek tituálja, nem tekinthető értelmes lénynek. A
bizonyítékok között több földi történelemkönyv is szerepelt.
A Föld csapata természetesen azonnal fellebbezett.
A vita lapzártakor még folyik.


Gyermekvilág

Az emancipációs törekvések általában jogos igényekből indultak ki, de gyakran
akadtak fattyúhajtásaik is. A nők, a homoszexuálisok emancipációs törekvései
után különböző faji és vallási csoportok is színre léptek, s ezek a mozgalmak
olyannyira elszaporodtak, hogy a huszonegyedik századra már-már minden réteg és
csoport egyenlőbb volt az egyenlőknél. A világtörvény annyira védte a
kisebbségek jogait, hogy szinte jogfosztottságba sodorta a "normális"
tömegeket. Ebben a helyzetbe idult el a hatéves Dave Minkin mozgalma, mely
általános szavazati jogot követelt a három éven felüli gyermekeknek és teljes
beleszólást a közügyekbe. Először mindenki mulatott a kis Minkin beszédein, de
a szélsőséges politikai mozgalmak hamar felismerték a gyermekválasztók nagy
számának jelentőségét, s amikor a környezetvédők is Minkin programja mellé
álltak az öregek világa végérvényesen megbukott. A világviszonylatban
kétharmados többséget felmutató fiatalkorúak pedig két év múlva elsöprő
győzelmet arattak: Dave Minkin lett a Világállam harmadik elnöke.
A reformfolyamat lépéseit Minkin elnök tervszerűen irányította. Először a
tömegkommunikációt vette birtokba, s alakította át a gyermekek ízlése szerint,
aztán következett a közoktatás alapos megrendszabályozása és az
iskolakötelezettség eltörlése. A kisebbségbe szorult felnőttek különféle
terrorakciókkal igyekezték megrendíteni Minkin hatalmát, de a retorziók sem
maradtak el, bár a negyvenen felüliek nyugdíjazása és a hatvanon felüliek
közcélú elaltatása csak tíz évvel később vált törvényessé. A gyermekkorúak
átvették a teljhatalmat, a felnőttkorúakat gyámság alá helyezték, és csupán
gyermekeik beleegyezésével vállalhattak munkát vagy közszereplést.
Dave Minkinre is ez a sors várt. Tizennyolc éves korára saját hívei is
elfordultak tőle. Immár ő is jogfosztott aggastyán lett. Utódja, a négyéves
Lily Lovebluth előtt azonban fényes jövő állott.


Politika

A Galaktikus Levéltár anyagát hárommillió évenként szabadították fel a kutatók
számára. Nagy szenzációt keltett, amikor a Galaktikus Históriában megjelent egy
cikk, amely döntő bizonyítékok alapján rehabilitálta a Föld nevű bolygó első
emberpárját, egy bizonyos Ádámot és Évát. Ezek szerint az első humanoidák nem
követtek el semmiféle bűnt, amikor ettek az úgynevezett tiltott gyümölcsből,
sőt éppen ellenkezőleg: az a kijelölt gonndozó tanúsított bűnös hanyagságot,
aki megfosztotta őket az örök élettől. Tekintettel azonban arra, hogy a
humanoidák már - részben saját hibájukból - kihaltak, a kijelölt gondozó ellen
felfüggesztették az eljárást. Ádámról és Éváról egy spirálkart neveztek el, s
ezzel rehabilitációjuk megtörténtté nyilváníttatott. Az elpusztult mintegy
huszonöt milliárd emberszabásút a Galaktikus Tanács saját halottjának tekinti.


Őrület

A Földön már mindenki őrült volt. De persze ez az egész borzasztóan
viszonylagos. Az elmebetegségek nyilván az ősembert sem kímélték, de a
bolondok, bár a legtöbb nép kímélte őket, sőt néha szentként tisztelte is,
általában nem voltak hosszú életűek, és még kevésbé nemzőképesek. A
tizennyolcadik századtól kezdve megfordult a helyzet. A filozófusok, a
forradalmárok holmi szabadságról, egyenlőségről, testvériségről kezdtek
ábrándozni, és az úgynevezett emberi jogokat kiterjesztették a bolondokra is. A
maguk szempontjából bizonyára igazuk is volt. Az emberiség genetikai állománya
azonban századról századra romlott. Persze nem ugrásszerűen, hanem lassan,
ahogyan a lehulló vízcseppek milliói kivájják a kemény követ. És mint tudjuk, a
mennyiség átcsap minőségbe. Ha az elmebetegek száma átlép egy kritikus határt,
akkor átlaggá válik. Az őrület lesz a normalitás etalonja. S minden
devianciának számít, amennyiben eltér az újonnan kialakult átlagtól. És az így
megy, lassan, észrevétlenül. Ebben a folyamatban legfeljebb a világháborúk
jelentkeznek feltűnő periodicitással. Az első, második, harmadik, negyedik,
ötödik világháború... Mindegyik a kollektív őrület fellángolása volt.
Mindegyikről azt hitték, ez lesz az utolsó, ebből majd tanul az emberiség. De
az emberiség nem tudott tanulni. Az elmebetegek nem tudnak tanulni. Nem tudnak
logikusan gondolkodni. Az emberiségnek rögeszméik voltak.
Az emberiség legsúlyosabb rögeszméje az volt, hogy az átlagember még mindig
normális.
De az ötödik világháborút már a Naprendszer lakott bolygói vívták meg. A
világűrben felrobbant fúziós bombák elektromágneses lökéshullámai minden
civilizációt megsemmisítettek.
De az ember fennmaradt. Ősemberi szinten, de néhányan megmaradtak. Őrültek
voltak, de most ez volta norma. És elölről lehetett kezdeni az egészet.


Az utolsó gyermek

Lynn négyszáznegyvenöt éves volt, de még fiatalnak érezte magát, és voltaképp
az is volt. Öt évenként átesett a sejtreparációs kúrán, ez világpolgári jogon
mindenkinek járt, aztán ismét belevetette magát a vidám életbe. Mert a Földön
most tényleg vidám volt az élet. Lynn egyik barátja megdöntötte az évszázados
rekordot: százszor vált el és házasodott újra. Lynn régebben maga is viharos
gyorsasággal fogyasztotta a férfiakat, de az utóbbi száz évben már csak azért
változtatott néha partnert, hogy meg ne szólják. Mert a Világállam lélekszáma
stabil volt, új egyed létrehozását a Statisztikai Központ csak kivételesen
engedélyezte. Ha valahol gyermek született, akkor ezrek, tízezrek tolongtak,
hogy egy pillantást vethessenek a kicsire. De most már hosszú évek teltek el
gyermek születése nélkül. A Föld lakói menthetetlenül elöregedtek, a
sejtregenerációs eljárások nem hoztak eredményt a csírasejtek esetében. Aztán
világgá röppent a hír: várhatóan megszületik az utolsó gyermek. Utolsó, mert
több nem lesz, nem lehet. Egy mindössze százvalahány éves asszony esett
engedéllyel teherbe, s most milliók várták szinte lélegzetvisszafojtva a jó
hírt: ismét gyermek született.
Lynn könnye kicsordult, amikor a tri-di bemondó gyászos képpel közölte, az
utolsó gyermek torzszülött volt. Csupán egy fejjel született. Márpedig a Nagy
Háború után a kétfejű mutánsok nem ismertek tréfát. Az utolsó gyermek múzeumba,
formalinba került. Ilyenek voltak állítólag az emberek akkor, amikor még nem
volt ilyen vidám az élet a Földön.


  Folytatás...  

 vagy

  Vissza...