Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


101 mini sci-fi folyt.                            (2/2)

 

Verne Gyula figyelmeztetése

1886-ig Verne Gyulával, a modern sci-fi atyjával nem történetek kellemetlen
dolgok. 1886. március kilencedikétől kezdve azonban egyik csapás a másik után
éri. Az amiens-i könyvtárból hazaindulva megtámadják az utcán, és két lövést
adnak le rá. Az egyik lövés Verne bal lábába fúródik. A támadót elfogják, s
kiderül, a merénylő Verne öccsének fia, Gaston Verne, külügyminisztériumi
tisztviselő. Gastont elmegyógyintézetbe zárják, Verne Gyula pedig élete végéig
sántítani fog. Nemsokára meghal Verne kiadója, Hetzel, majd az író édesanyja
is. Jachtját is el kell adnia. Csupán 1905-ben hal meg, de a merénylet után már
nem ír igazán korszakalkotó művet. Egyes Verne-kutatók mindezt azzal
magyarázzák, hogy Jules Verne figyelmeztetést kapott, s a figyelmeztetés
végrehajtója saját háborodott unokaöccse volt.
Hogy mire figyelmeztették Verne Gyulát?
Valószínűleg arra, hogy nem szükséges több dolgot közölni a jövőről. Mert a
sok tudás veszélyes lehet. Verne, akit különleges küldetéssel engedtek a
Földre, túllépte hatáskörét. Jósolnia lehetett, de ötleteket adni nem. Például
az atombombára.


Lassuló idő

Sordell volt az, akit négyezerhatszáz önként jelentkező katona közül
kiválasztottak a kísérletre. Sordellnek nem volt sok vesztenivalója: szülei egy
baleset következtében korán meghaltak, egyetlen igazi szerelme pedig hozzáment
gyűlölt vetélytársához, Billhez, aki utolsó mérkőzésükön valósággal kiütötte a
ringből, és nemzeti bajnok lett. A katonaságnál őrmesterségig vitte, de egy
verekedés miatt lefokozták. A bizottság nem szívesen választotta éppen őt erre
a megtisztelő feladatra, de Sordell olyan magas pontszámmal verte a
legesélyesebbeket is a hónapokig tartó tesztek során, hogy nem lehetett, mit
tenni. James Sordell 1995-ben bekerült a hibernátorba, a hibernátor pedig abba
az űrhajóba, amelynek relatív idő szerint néhány nap, valójában harminckét év
alatt kellett megkerülnie a Naprendszert, hogy aztán imét mehérkezzék, a
tudósok legnagyobb örömére és várakozására.
Sordell rendben visszatért a Földre, az élesztőgép automatikusan felkeltette.
Sordell egy darabig várt, hogy kinyitják kapszuláját, mely ejtőernyőn libegett
le valahol a Nagy Tavak vidékén, de senki sem jött. Sordell üggyel-bajjal
kimászott. "Ezek a nyavalyások, biztosan eltoltak valamit." Aztán meglátta azt
a madarat. Olyan lassan lengette szárnyait, mint a lassított filmeken. Aztán
csigalassúsággal lebukott, és kiemelt a vízből egy lassan fickándozó halat. És
a tó hullámai is olyan lassan gördöltek ki a fövenyre, mint a higany vagy a
megolvadt kőzet...
Sordell megmozgatta saját karját, de annak mozgása gyors volt, mint mindig.
Felemelt egy követ, elhajította. A kő lassan, méltóságteljesen repült, egy
percig is eltartott, míg földet ért. Sordell nem volt valami nagy ész, de
kazdte kapisgálni, mi történhetett. Valami hatás érte a szervezetét, odakint az
űrben, s annak működése felgyorsult. Vagy talán megfordítva? Lelassult a földi
élet? Talán az emberek... embert kell találnia!
Sordell elindult dél felé, amerre - ha ez csakugyan az Eire-tó volt -
Cleveland lehetett. Hamarosan országútra ért, ahol legnagyobb megdöbbenésére
ősrégi, ormótlan benzinbatárok vánszorogtak. De hiába integetett nekik, egyik
sem állt meg. Igaz, nem is lett volna sok értelme: gyalogszerrel is lépést
tudott tartani velük. Behajolt a kocsiablakon, mégsem vették észre. Levette a
kalapot az egyik férfi fejéről, s az illető csak jó egy perc eltelte után
kapott utána. Megtapogatott egy csinos nőt, aki csak nagysokára pirult el, s
csapott a kormány mellett ülő férfi kezére.
Clevelandben Sordell kivett egy napilapot a rikkancs kezéből. 1945. január
7-ét írták. "Holnap fogok megszületni" - állapította meg. Még volt ideje, hogy
egy vánszorgó repülőgépen szülővárosába jusson. Akadálytalanul bejutott a
kórházba. Apja a folyosón ült, idegesen lapozgatta az újságot, mely a
szövetségesek győzelmét ünnepelte, bár Berlin még nem esett el. A szülőszobából
kihozták a síró csecsemőt. Őt, James Lee Sordellt. Megmutatták apjának, aki
boldogan nevetett.
Sordell bement a szülőszobába, megcsókolta édesanyja verítékes arcát. Aztán
belepillantott a mosdó feletti tükörbe. Megtört arcú aggastyán nézett vissza
rá. Hirtelen elhatározással kiugrott az ablakon. De a nyolcadik emeletről szép
lassan ereszkedett alá, sértetlenül ért földet.
James Lee Sordell még tíz évig élt. Megpróbálta megakadályozni szülei
autóbalesetét. De azzal nem számolt, hogy bármilyen lassan halad is egy
képkocsi, felgyorsult tömege emberi erővel fel nem tartóztatható. Az a kocsi
gázolta haláltra, mely szüleit is megölte. De a 'másik' Sodellm aki majd újra
elindul az űrbe, ekkor már tízéves volt.


Párhuzamos világok

Satrov fizikus több cikket jelentetett meg arról, amit ő árnyékvilágnak
nevezett. Elmélete szerint melyre már több évtizede utaltak bizonyos
részeredmények) az általunk ismert világnak van egy tökéletes mása,
antianyagból. A két világ közötti kapcsolatfelvétel természetszerűen kizárt,
hiszen az ellentétes felépítésű, de szimmetrikus részecskék megsemmisítik
egymást. A fekete lyukak Satrov szerint ilyen találkozási, avagy megsemmisülési
pontok, ahol az időfolyamatok is többdimenzióssá válnak, esetleg
megfordulhatnak, beleértve az oksági folyamatokat is. Vagyis az okozat előbb
létezhet, mint az ok.
A filozófusok acsargó dühvel vetették magukat Satrov elméletére, ízekre
szedték, miszlikre aprították. A különböző vallások hívői azonban lelkesen
belekapaszkodtak az "árnyékvilág"-teóriába, természetesen a másvilág
természettudományos létezését, Isten létezésének bizonyosságát üdvözölték az
elméletben, melyet persze elsősorban a bulvárlapok és a sci-fi magazinok
tárgyaltak behatóan. Maga a tudomány érdekes módon nem támadta Satrovot,
nemcsak óvatosságból, hanem mert azok a bizonyos korábbi eredmények nagyon is
valószínűvé tették, hogy Einstein nem mondta ki az utolsó szót a
világegyetem szerkezetével kapcsolatban.
Satrov összekapcsolt egy részecskegyorsítót egy rádióteleszkóppal. Valami
"tüköreffektusról" regélt, amely fizikai kapcsolatot képes teremteni a két
világ között. Satrov főnökei szabad kezet adtak a kísérlethez, amelyen a
professzor még éjszakánként is dolgozott. "Találkozni fogok az alteregómmal" -
motyogta néha, és nappali asszisztensei félénken összemosolyogtak az ősz tudós
háta mögött.
Egy napon aztán borzalmas tragédia történt. A laboratórium felrobbant és
porig égett. Satrov professzor földi maradványait nem találták meg. Egyetlen
csontot sem. Szemüvegének fémkeretét sem. Kulcsait sem. Pedig azok nem éghettek
el.


Nincs hová menni

Galaxiában nagyon rossz volt az élet. Andrew Maxwell, az egykori sajtókirály
dédunokája gazdag ember volt, így hát megtehette, hogy minden vagyonán bérelt
egy űrhajót, amely a hipertérbe röpítette szűkebb családjával együtt. A
hipertér pedig, mint tudjuk, megállítja az élettani folyamatokat. A hipertérben
nem kell enni-inni, nincs öregedés, csak lebeg benne az ember, mint egy
eltévedt foton. A hipertérben könnyű az élet, mint a tri-di reklám is hirdeti,
és mivel a hipertérből senki sem tért még vissza, cáfolatára sem
vállalkozhatunk.
Andrew Maxwell nem csalódott. Legalábbis az első hetekben. Csak lebegett,
szeretett feleségével és gyermekeivel együtt, és tiszta szellemként
gondolkodott. Mélyreható, bölcs gondolatai támadtak, melyek magát az emberi
létezést kutatták, s a világegyetem értelmét. Aztán egyik napon váratlanul
felmondta a szolgálatot a graviton, és megszűnt a lebegés: Andrew Maxwell
nagyon is fájdalmasan érezte meg, nem fogyott eleget a hipertérbe való indulása
előtt.
De a hipertérből akkor sem lehet visszatérni, ha megszűnik a lebegés. Lehet,
hogy ez is az űrhajót bérbeadó társaság piszkos trükkje volt: egyszerűen nem
látták el a hajót elég gravitonnal.
Andrew Maxwell egyre kevésbé értette, mi baja volt Galaxiával. Emésztő
honvágya támadt a Galaxiát szennyező kétütemű űrhajók, valamint a minden
bolygóárnyékban leselkedő barbár űrkalózok után. Ráadásul a hipertérben a
galaxiai tévéadásokat sem lehetett fogni, és őrjítően hiányzott az a
négyezernégyszáz tri-di csatorna, amit Galaxiában fogni lehetett, és persze
szidni, milyen unalmas.
Andrew Maxwell körülbelül hatszázezer évig bírta cérnával. Aztán jobblétre
szenderítette családját, és szkafander nélkül kilépett a hipertérbe. Testének
atomjaiból képződött a Maxwell-köd, amelyet az emberiség szentként tisztel.
Maxwell bírta legtovább tri-di nélkül elviselni a családját.


- - - TUDOMÁNY, TECHNIKA - - -


Antigravitáció

A gravitáció végleges legyőzése - hát igen, ez volt az emberiség álma. Repülni,
repülni! És mindez máról holnapra megvalósult az antigravval, egy pofonegyszerű
vegyi anyaggal, amely vízből, sóból és cukorból egy áramforrás segítségével
akár házilag is előállítható volt. Ilyen egyszerű az egész. Amit bekentünk
antigravval, az lebegni kezdett. Ha bekentünk vele egy tízemeletes
betonkolosszust, az is felemelkedett. Inkább az jelentett gondot, hogyan
tartsuk vissza, hogy el ne fújja a szél.
Az első időkben sok baleset is származott ebből. Sok ostoba tréfa okozott
emberhalált. Lefújtak antigravval egy autót, és hopp - máris vitorlázni
kezdett, amíg neki nem ütközött valaminek. Lefújtak egy ember orvvul, s aztán
alig lehetett utólérni helikopterrel az országhatáron. Szóval akadt probléma
elég. Ezzel is meg kellett tanulni bánni, mint a belsőégésű motorral, az
elektromossággal, vagy az atomenergiával.
De ma már az antigrav életünk része. Nem vagyunk immár a földhöz szögezve.
Szabadok vagyunk. Lebegünk.
Igaz, a rendőrök és katonák is lebegnek, és fölöttük a politikusok. Mert a
lebegést is szabályozni kellett.
És az antigrav házilagos előállítása szigorúan tilos. Aki megszegi a
törvényt, soha többé nem lebeghet. Röghöz kötve araszolhat élete végéig.
A szabadságot ki kell érdemelni. És az csak a szabadságról való lemondás
által valósulhat meg. Lebegjünk, de csak módjával!


Rezonancia

Wilbur C. Johns az akusztikai tudományokkal foglalkozott, pontosabban szólva a
hangrezgések tárolásának, finomításának kérdéseivel. Elsőrangú hi-fi szakember
volt, nagy szerepe volt a digitális hangrögzítés diadalútjában. Találmányaival
szép pénzeket keresett, és bőven juttatott ezekből családjának is, bár az
utóbbi két évtizedben mind kevesebbet foglalkozott velük: feleségével és
fiával, lányával. A hangvisszaverés és hangelnyelés problémái kötötték le,
egyik fontos megbízását a legnagyobb repülőgépgyártól kapta, amely új gépei
hangját szerette volna jóval a nemzetközi szabvány alá csökkenteni. A repülőtér
környékén lévő tárgyak rezonanciájának mérése közben született meg benne a
felismerés, mely aztán már nem is hagyta nyugton: minden anyagi test szubatomi
szinten tárolja az azt valaha is ért hanghatásokat, s megfelelő "lejátszóval"
késztetve ezeket időrendben vissza is adja. Évekbe telt persze, míg megépítette
a tökéletes lejátszó berendezést, de megérte: az egész tudomáyos világ ámult,
amikor Johns professzor a lejátszóba helyezett egy fadarabot, vulkáni kőzetet,
s évszázadok, vagy akár évmilliók hangviharai, süvöltései, hangfoszlányai és
dübörgései voltak hallhatók az emberi fül számára. A történészek persze lázban
égtek, hiszen micsoda fültanúkat idézhetnek meg, ha a rezonátorba helyezik
mondjuk Napóleon kalapját, Goethe székét, vagy Churcill papucsát!
Johns professzor boldog volt: már a Nobel-díj is kézzelfogható közelségbe
került. Hazavitte rezonátorát, hogy bemutassa családjának is. Egy egészen
egyszerű, köznapi tárgyon akarta először kipróbálni, egy díszes gyertyatartón,
mely réges rég ott állt a családi asztalon. Johns bekapcsolta a gépet, és a
rezonátor beszélni kezdett. Hideg gyűlölet és megvetés szólt belőle. Mindaz
előjött, amit a gyertyatartó hallott. És a professzor holtan esett össze. Még
mielőtt szeretett családja eltette volna láb alól.


Kémtelevízió

A Nikai cég reklámáron dobta piacra 2011-ben új háromdimenziós tévéjét, alig
harminc rublárért. A Nikai tri-di olyan olcsó volt, hogy az irigységtől sárga
versenytársak eldobható tévének csúfolták, és a dömpingár miatt különböző
pereket indítottak a Nikai ellen. De egyetlen pert sem veszített a Nikai, sőt
büszkén vállalta az eldobhatóságot, mert a Nikai tri-dit nem lehetett
szétszedni, s így javítani sem, viszont ha két éven belül elromlott, a vevő
ingyen kapott egy újat. Harminc rublárért a bolondnak is megérte ez a vásár.
Három éven belül a Nikai letarolta a piacot: csak a nagyon gazdagok és nagyon
szegények ragaszkodtak a hagyományos készülékekhez.
A Nikai cég pedig folyvást gyarapodott, és kiterjesztette birodalmát a
hírközlésre és a magas politikára is. A legtöbb hírügynökség és újság
Nikai-érdekeltség lett tíz éven belül, és mindenki sejteni vélte, hogy a
Világállam helyi kormányai csak addig nem buknak meg, amíg szabad utat engednek
a Nikai cégnek.
Akik pedig valamilyen módon megpróbáltak fellépni a cég ellen, kellemetlen
helyzetbe kerültek előbb-utóbb. Olyan csinos botrányba keveredtek, magánéletük
olyan kínos epizódjai láttak napvilágot, hogy szűkölve kértek bocsánatot a
cégtől és vonultak vissza, minél messzebb az emberek tekintetétől.
Ám egy túl kíváncsi tévészerelő mégis szétszedte az eldobható Nikai tri-dit,
és megdöbbenve tapasztalta, hogy a képernyő mögött egy parányi videokamera van
elhelyezve, mely pontosan közvetíti a képernyő előtt ülők minden szavát és
mozdulatát. Egy független tri-di állomás világgá röppentette a hírt, és a Nikai
konszern hiába tagadott és zsarolt körömszakadtáig, minden kiderült. A Nikai
cég olcsó készülékei univerzális, bármikor bekapcsolható családi kémekként
működtek, s milliárdokat érő információkat nyújtottak...


Embertávirat

A replikátort már 1997-ben megépítették, de először csak tárgyakat és kisebb
élőlényeket továbbítottak vele. Elméletileg a gépezet nagyon egyszerűen
működik, mint egy televíziós adó-vevő. Az adó pontokra bontja a képet, és
átsugározza a vevőnek a kódot, amely szerint a vevő aztán összerakja. Nos, a
replikátor esetében az atomokra bontott testet "sugározza" át az adó. Az egész
világ felfigyelt Mervyn Smith tragédiájára: a replikátor feltalálója önmagán
hajtotta végre az első kísérletet, mely voltaképp sikerült, csak ő maga
belehalt: a földgolyó másik oldalán valóban megjelent Mervyn Smith, csakhogy
valami légköri elektromos vihar miatt kissé hiányosan és életképtelenül.
Úgyhogy két helyről kellett összeszedni testének maradványait a temetéshez...
Azóta a replikátor optikai szálakon sugároz, többszörös biztosítással, úgyhogy
az embertáviratok maximális pontossággal érkeznek a címre, csaknem egyidejűleg.
Amikor a harmadik világháború egy technikai hiba miatt (mint ezt oly sok
sci-fi előre megjósolta) bekövetkezett, néhény embertávirász hősiessége tette
lehetővé, hogy a Hold- és Mars-bázison sok-sokezer szerencsés menekült
újrakezdhesse az életet. Szomorú, fegyelmezett sorokban vártak az emberek a
replikátorkamrák előtt, csak a nem sugárfertőzöttek indulhattak útnak. Az
embertávírászok a világ épen maradt replikátoraiból csaknem kétmillió embert
küldtek el, persze megfelelő mennyiségű élelmiszerrel és gyógyszerrel,
felszereléssel együtt. Kevés embertávirász maradt életben... a legutolsó
pillanatig dolgoztak. A megérkezők között is aratott a halál, de többségük épen
és egészségesen jelent meg a bázisokon.
Amikor ismét benépesült a Föld, és kizöldelltek a mezők, hatalmas emlékművet
állítottak az embertávírászoknak. A stilizált replikátorkamra előtt lehajtott
fejű távirász, a kamrából pedig éppen kirepül egy kissé angyalhoz hasonló
menekült...


Üvegház-effektus

A Földön egyre melegebb lett. A tudományos előrejelzések csak néhány fokos
emelkedést jósoltak belátható időn belül, ezzel szemben a huszonegyedik század
elejére már télen sem ment le a hőmérő tizenöt fok alá. Még Szibériában sem.
Hogy a tengerek megemelkedtek, és a partmenti városok sorban víz alá
kerültek, azt meg lehetett szokni. Hogy nem volt többé London, New York, San
Francisco, Los Angeles, az kínos volt, de a lakókat idejében sikerült
kiköltöztetni.
Hogy Szibériában narancsot és banánt termesztettek, az egyenesen jó volt.
Csak a nagy meleget nem lehetett megszokni. Az emberek minden
szégyenérzetüket elvesztve anyaszült meztelenül jártak-keltek és dolgoztak. És
még így is melegük volt.
És ez volt az Éden, a földi paradicsom. És béke lőn, mert a meztelen katona
egyenruha nélkül nem megkülönböztethető. Túlságosan látszik rajta, hogy...
ember, és hogy nagyon fél.


Másolatok

A klónozás, a mesterséges sejtszaporítás eredményei minden országban titkosak
voltak, hiszen a tökéletes hasonmások létrehozásának lehetősége már régen
megihlette a politikusokat, a bűnözőket és katonákat, vagyis a rokonszakmák
művelőit. Az emberekről készült másolatok meglehetős sikerrel kecsegtettek, bár
agyműködésük meglehetősen gépies volt, hiányzott belőlük az egyéni tapasztalat
organikus egysége és a döntési mechanizmusok egyéni jellegzetessége. Nagyobb
szériában közkatonának kiválóan alkalmasak lettek volna ezek az eleven kópiák,
ám egyelőre előállításuk csillagászati összegbe került. Így hát nyilvánvaló
volt, hogy a másolatokat elsőként a Világelnök biztonsága érdekében használták
fel. Tizenegy pótelnököt állítottak elő, akik megszólalásig hasonlítottak az
igazi elnökre. Sőt a megszólalás után is. Kiválóan tudtak járni, mosolyogni,
egyszerűbb beszédeket tartani, enni-inni, koccintani, aláírni, no persze az
aláírásokat később hitelesíttetni kellett a valódi Világelnökkel. A kópiák
egyébként annyira tökéletesek voltak, hogy csupán a kísérlet vezetője, a
genetikus tudta pontosan, melyik az igazi.
Történt azonban egy napon, hogy a genetikus szívinfarktusban elhalálozott, és
a kormány igen nagy zavarba jött, amikor egy fontos dokumentum aláírásához
szükség lett volna az igazi Elnökre. Külön-külön elbeszélgettek mind a tizenkét
"elnökkel", persze mindegyik azt állította, ő az igazi. Így voltak programozva.
A végén találomra kiválasztottak egyet, a többit pedig kénytelenek voltak
biztonsági okokból likvidálni. Tíz másolat megadóan tűrte, hogy visszahelyezzék
az oldatba őket, a tizenegyedik hevesen tiltakozott, sőt rúgkapált is. Ő
látszott a leggyengébb kópiának.


Az okság elve

- Világunkat az okság elve irányítja - magyarázta a filozófia professzora.
- A kauzalitás. Ez a táguló világegyetemben úgy működik, hogy először van az
ok, és azután az okozat. De egyszer eljön az idő, amikor a világegyetem
tágulása megáll, s elkezdődik az összehúzódás fázisa. És ekkor megfordulnak az
oksági folyamatok is. És immár először lesz az okozat, és aztán az ok. Ekkor
először lesz a halott, aztán az aggastyán, majd a felnőtt egyed, később a
serdülő, a gyermek, majd az embrió. A világ visszafelé megyen, és ezt senki sem
fogja észrevenni, mert így lesz természetes. És az eső majd felfelé esik, és
évek bomlanak hónapokká visszafelé, és Brutus tőre kiemelkedik Caesar sebéből,
és Caesar hazaindul feleségéhez. mint amikor visszafelé forgatják a filmet,
csakhogy itt a megfigyelő is benne lesz a visszafelé forgatott filmben -
fejezte be a filozófia professzora tévéelőadását, és a nézők a fejüket
csóválták és nevettek.
Aztán bekapcsolták a tévét, hogy megnézzék a filozófia professzorának
előadását.


Az igazi csodafegyver

Csak kevesen ismerték dr. Heinrich Wolf nevét, pedig igen kiváló matematikus
volt, de aztán elméleti fizikával kezdett foglalkozni, és ott már csak elvétve
publikált a háború előtt. Szakterülete az einsteini elmélet továbbfejlesztése
volt, de a háború kitörése után érthető módon a gyakorlatba könnyebben
átültethető fizikai problémák kerültek az érdeklődés középpontjába. Dr.
Heinrich Wolf zsidó felesége miatt nem rokonszenvezett a nácikkal, bár még a
háború előtt elváltak érzelmi okokból, és szerencsére gyeremekük nem volt, hogy
elvonja dr. Wolf figyelmét kutatásaitól. Volt felesége küldött egy lapot
Svájcból, tehát biztonságban volt, s ez megnyugtatta a tudóst, aki a többséggel
ellentétben a válás után sem gyűlölte meg feleségét. A háború vége felé aztán
Wolf korosztályára is sor került, mint népfelkelőt hívták be azonnali
hatállyal, és dr. Wolfnak nem volt kedve a kapituláció előtt néhány héttel hősi
halált halni Németországért. Felmentési kérelmeit mindenütt durván
elutasították, így hát hirtelen elhatározással Berlinbe utazott, és megpróbált
kihallgatást kérni a legfelső hadvezetéstől, majd magától a Führertől. Hitler
akkor már igen nagy bajban volt, Berlint körülzárták, s mivel dr. Wolf
kérelmében egy új csodafegyver bemutatását is ígérte, az akta valóban eljutott
Hitlerig, aki most már az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodott volna, tehát
fogadta dr. Wolfot. A tudós egy kopott bőrönddel állított be, amelyet a
biztonságiak alaposan átvizsgáltak, de semmi fegyverhez hasonlóra nem
bukkantak, így hát Wolf egy órai türelmes várakozás után a Führer elé került. A
tudós négyszemközti kihallgatást kért, persze a tükrök mögött ott álltak az
őrök, és szorgalmasan forogtak a magnetofontekercsek.
Hitler három percet adott a tudósnak elmélete demonstrálására, de negyed óra
múltán sem dobta ki. A fennmaradt hangfelvétel-töredék rekonstrukciójából
valószínűsíthető, hogy dr. Wolf kopott bőröndjéből valamilyen műszereket vett
elő és állított össze, a helyi áramforrás felhasználásával, majd különböző
tárgyakat tüntetett el a Führer szobájából, s a töredékes magyarázat
kifejtette, hogy ezzel az eszközzel tetszés szerint képes megbontani a tér-idő
szerkezetét. Eleinte szándékában állt ezt az eszközt felajánlani a Német
Birodalomnak, hiszen ezeken a tetszés szerint generálható téridő-alagutakon
keresztül speciális különítmények, felderítők és szabotőrök is eljuttathatók
pillanatok alatt az ellenséges hátországba, de ő, dr. Wolf nem ért egyet Hitler
politikájával, s ezennel távozik.
Ezután Hitler üvöltözni kezdett, az őrség berohant, de a tudós kétségkívül
eltűnt.
A hanganyagból több nem állypítható meg, arról sincs semmilyen feljegyzés, mi
történt az ott maradt műszerekkel, s csak találgathatunk, hová "ment" dr. Wolf
és mi célja lehetett ezzel a demonstrációval, hiszen amennyiben e találmány
működött volna, kisebb feltűnés nélkül elhagyhatta volna már korábban
Németországot.
Egyes találgatások szerint dr. Wolf "egyenesen" Svájcba ment volna, mások
szerint Dél-Amerikába, ismét mások szerint Hitlert is magával vitte volna. Ez
utóbbi állítást főleg neonáci körökben szellőztetik, érthető okból, de
feltételezésünk szerint dr. Wolf sohasem érkezett meg, bárhová is indult.
Ugyanis ezt a találmányt 1945 óta nem használták katonai célokra.
Vagy mégis?


Programozott gyilkosság

Küszöbalatti ingereknek nevezi a pszichológia azokat az ingereket, amelyek nem
tudatosodva érik el a központi idegrendszert. A reklámpszichológia egy időben
sokat foglalkozott ezzel a témával, de a legtöbb országban megtiltották azokat
a kísérleteketm amelyekkel a reklámszakemberek tudat alatt akarták befolyásolni
a vásárlókat. Hogy ezt a találmányt politikai célok érdekében is lehetne
használni, az többeknek eszébe jutott, de eddigi adataink szerint mindössze
egyszer vetették be teljes erővel és teljes sikerrel. Az áldozat neve John F.
Kennedy volt, a dátum 1963. november 22.
A CIA valószínűleg örökre titkos irattárában őriznek néhány különös
megbízást. Ezek a megbízások az országos tévéállomások néhány műszaki
szakemberének nevére szólnak. Ezeknek, a feltételezések szerint nem volt más
dolguk, mint az Elnökről szóló híradórészletek minden huszonnegyedik
filmkockája helyére beilleszteni egy feliratot. 'Öljétek meg!'
A lőfegyverek hazájában ennek a felhívásnak előbb-utóbb meg kellett, hogy
legyen az eredménye.
A lejátszás után ezeket a kockákat egyszerűen kivágták, és visszahelyezték az
eredeti kockát.
E feltételezést csupán egy fehérvérűségben elhunyt televíziós vágó
feljegyzései valószínűsítik.
Hogy ebben a percben hány államelnök híradófelvételei közben jelenik meg
különböző nyelveken a küszöbalatti késztetés: ÖLJÉTEK MEG, arra nézve még
feltételezéseink sincsenek.
Lee Harvey Oswald minden országban előfordul. S akad bőven Jack Ruby és
Sirhan Bishara Sirhan fajtájából is.


Biokomputer

A bionikai kutatások már a XX. század közepén ígéretes távlatokat nyújtottak,
de az igazi érdeklődés az első, kezdetleges biokomputerek létrehozása után
irányult erre a sajátos tudományágra. Hogy a biochipek is tudják azt, amit a
mesterségesek, az már közhelyszámba ment, de hogy egy sejtekből álló szervezet
'összes' sejtjét meg lehet tanítani az információ felfogására, tárolására és
alkotó felhasználására, vagyis a gondolkodásra, azt kevesen hitték. Az első
valódi biokomputerek tehát voltaképpen természetes élőlényekből kialakított
mesterséges intelligenciák voltak. Egy fűszálban több információ fért el, mint
egy átlagos közkönyvtárban, egy tölgyfában pedig a Kongresszusi Könyvtár teljes
anyagán túl még bőven maradt hely a British Library számára is. És mi a
legizgalmasabb volt: a "betanított" füvek és fák kommunikálni tudtak a többi
növénnyel, és utódaik is megőrizték a teljes információs anyagot. A korabeli
vicclapok kedvenc témája volt ez, például lerajzoltak egy tudóst (kissé
Einsteinre hasonlított), aki elmélyülten társalog egy fűszállal.
A számítógépipar hardver-cégeit rettentő csapás érte, bár az élelmesebbek
azonnal igyekeztek átállni a környezetvédők által is támogatott "puha"
komputerekre, s egymással versengve alakítottak ki különböző bioszámítógépeket
immár állatokból is, egerekből, mókusokból, macskákból, kutyákból, lovakból.
Bár a törvények szigorúan tiltották, elkezdték az embereken végzett
kísérleteket is, de megdöbbenve tapasztalták, hogy az ember központi
idegrendszere valósággal szabotálja a test sejtjeinek "átképzését": vagyis az
emberi szervezet makacsul ellenállt az információ bevitelnek.
S így történt, hogy néhány év leforgása alatt az ember lett a Föld nevű
bolygó legtudatlanabb, legostobább állatfaja.


Űrrepülés

A bolygóközi repülés kiélezte a nagy légiközlekedési vállalatok versenyét. Csak
az a vállalat rúghatott labdába, amely legalább öt-hat bolygóra hirdetett
kedvezményes utazást, különféle extra szolgáltatásokkal. A Tribusz Vállalat
felháborítóan olcsó áraival hamarosan az élre tört, és felkeltette a
versenytársak irigységét és gyanakvását. Igaz, a Tibusz csupán bolygónézést
hirdetett, vagyis egyik bolygón sem szállt le, viszont a Naprendszer valamennyi
bolygóját körülrepülte, s a kéjutazó saját ágyából szemlélhette meg a Jupiter
holdjait vagy a Szaturnusz gyűrűjét. A rivális vállalatok nem értették, mi a
trükk lényege, és több emberüket befizették a Tribusz bolygóközi körútjaira,
hátha kiderül valami. De a nyomozók elégedetten tértek vissza az útról, és
semmi lényegeset nem tudtak meg a Tribusz olcsó árainak titkáról.
Hayden nyomozó többször is átolvasta elődei jelentését, de semmi gyanúsat nem
talált, mégis elvállalta az ügyet. Igaz, horribilis összegért, de hát Haydennek
jó neve volt a szakmában. Egyszerűen nem ismert megoldatlan rejtélyt.
Most is arra koncentrált, hogy semmi olyat ne tegyen, amit sikertelen elődei
már megtettek. például nem fogyasztott az ingyen kínált ételből-italból,
bármennyire is korgott a gyomra. Utastársai hamarosan elaludtak, ő azonban
minden erejét összeszedve ébren maradt. S így hallhatta a hipnotikus szózatot,
mely zsongítóan áradt a hangszórókból, s amely szépen mindenkinek agyába véste,
milyen gyönyörűséges élményekről és látványokról kell majs beszámolniuk, ha
hazatérnek. hayden csaknem áldozatul esett a hipnózisnak, de korgó gyomra
időben magához térítette.
A többi már gyerekjáték volt. A Tribusz űrhajói éppen csak felszálltak, s fél
óra múlva leszálltak ugyanott. Az utasok pedig szépeket álmodtak, a jóságos
hangú hipnotizőr jóvoltából.


Géprombolók

A huszonegyedik század közepén már nyilvánvalóvá vált, hogy semmi sem lett
abból a nagy áttörésből, amit a természettudomány az előző század közepén
ígérgetett. A század végén még sikerült nagynehezen összehozni a közös
amerikai-szovjet Mars-expedíciót, de aztán mindenki kénytelen volt belátni,
hogy pazarlás további dollár- és rubelmilliókat áldozni egy olyan álomra, mely
soha meg nem valósulhat. A tudomány és technika fejlődéséből leginkább a
hadiipar húzott hasznot, azok, a gigászi konszernek, amelyek bemesélték ez
emberiségnek, hogy problémáik biztosan megoldódnak, ha kilőnek még egy-két
rakétát, feljuttatnak még egy-két űrállomást. A számítógépek sem hozták meg a
mindennapi élet minőségének javulását, sőt jelenlétük mindenütt egyre
bosszantóbb és terhesebb lett. A robotok pedig már megjelenésük pillanatában
kiváltották a géprombolók dühét. A gépek miatt munkanélkülivé vált milliók
pedig lassan mindenre haragudtak, ami fémből, műanyagból készült. És amikor
megjelentek az első röpcédulák, újságcikkek, tri-di szónoklatok a gépek
elpusztításának szükségességéről, az emberek többsége lelke mélyén helyeselte a
géprombolók szándékait, és a hatóságok is csupán erőtlenül védték a fennálló
rendet.
Aztán elszabadult a pokol. Egy véletlen idézte elő. Egy robot megölt egy
kisgyermeket, valami programozási hiba miatt, de az is lehet, hogy mindez a
géprombolók aljas provokációja volt. Napokon, heteken át dühöngött a kollektív
őrület. Mindent szétvertek, elpusztítottak, ami 'gép' volt, amiben vezetékek
voltak, aminek kereke volt, ami nem volt hús és vér. És a világvárosok áram és
víz nélkül maradtak, és az emberiség törzsekre, hordákra szakadt, és a nyelvek
nyelvjárásokra hullottak szét.
Aztán egy kisgyerek talált egy épen maradt kereket, megpörgette, gondolkodni
kezdett, és minden kezdődött elölről. Talán több szerencsével...


Szemantika

Merkantilista korunkban általában lenézik a szemantikát, a jelentések
elemzésének tudományát. Miután a Gurok, ez az idegen civilizáció kapcsolatba
lépett a Földdel, és többször is hangsúlyozta, hogy ők 'szeretik' az embereket,
mindenki örült, és szokás szerint előretolakodtak a politikusok, az
üzletemberek, közgazdászok, mérnökök, hogy minél nagyobb hasznot szerezzenek a
Gurokkal való kapcsolatfelvételből. A Gurok síkos, fekete bőre, ormánya és
kardfoga ugyan némi csalódást keltett, de a fajgyűlölőkre, a xenofóbokra hamar
ráhúzták az elektronikus lepedőt, és senki sem figyelt a nyelvészek kis
csoportjára, akik még mindig Gurok első közleményét elemezték jelentéstanilag,
és nem voltak benne biztosak, hogy a gur nyelven valóban szeretetet jelent-e a
különös, gurgulázó hangsor, amelyet a tolmácsgép így fordított.
Antalovics professzor tri-di előadása során éppen ezt a kérdést feszegette,
és az emberi nyelvbők hozott fel példát annak érzékeltetésére, mennyire
összetett ez a probléma.
- Szeretem a csirkét, mondjuk, de ez, mondanom sem kell, nem igazi szeretet.
Hiszen ezzel azt akarjuk mondani, kedveljük a csirkehúst. Mármost,
embertársaim, ha ezt figyelembe vesszük, azt kell hinnünk...
Ekkor megjelent két barátságos gur katona, és a tri-di adás megszakadt. A
nézők között enyhe riadalom támadt, de hamar elkezdtek vetíteni egy izgalmas
gur tri-di sorozatot, mely bemutatta a gur katonák hősiességét és
bajtársiasságát.
A Gurok tekintettel a körülményekre először a nyelvészeket fogyasztották el.
Kicsit rágós volt a húsuk, de azért szerették a nyelvészeket.


Hipnopédia

Az alvatanulásnak már a huszadik század közepétől voltak ígéretes kísérletei,
de az áttörést dr. Snodrass kutatásai hozták meg, aki olyan altatót állított
elő, mely valósággal felnyitotta az agykérget az információk előtt. 2001-től
kezdve a fejlett országok iskoláiban már nem padok, hanem ágyak voltak, a
tanítás természetesen éjszaka történt, s az egész ébrenléti periódus
szabadidőként szerepelt a boldog diákok életében. Snodrass találmánya azt is
lehetővé tette, hogy bizonyos értelmiségi munkákat ilyen hipnotikus állapotban
végezzenek el, s a különböző éjszakai tri-di adások is indítottak különféle
hipnopédikus tanfolyamot felnőttek számára. Az emberiség alvás közben
szemlátomást okosodott, az átlagos intelligenciahányados ugrásszerűen
emelkedett, az alvás és az álom szinte jelentősebb termelőerővé változott, mint
az ébrenlét bármely elfoglaltsága. Akadtak ugyan renitensek, akik éjszaka
'aludni' akartak, és semmi mást, és a saját véletlenszerű álmaikat álmodni, de
ezeket a deviánsokat is sikerült megfékezni, amikor 2012-től kötelezővé tették
világszerte a hipnopédikus utóképzést. A farmereknek új mezőgazdasági
eljárásokat, a munkásoknak új munkaszervezési tudnivalókat tanítottak, s ha már
mindenki tudta a leckét, rendőri ismereteket tanítottak a tűzoltóknak, orvosi
ismereteket a kertészeknek, és így tovább. Néhány év múlva az emberek többsége
afféle élő lexikon volt, úgyhogy meg kellett szüntetni a tri-di vetélkedőket,
szellemi árveréseket, hiszen mindenki mindent tudott.
És kezdett kihalni az emberekből a kíváncsiság, és egyre györtőbb unalom
telepedett az agyonzsúfolt elmékre, és egyre több ásítozó ember meredt maga elé
az ébrenlét óráiban, s követett el öngyilkosságot. De mire a hipnopédikus
rendszer megszűnt, már csak egy ásítozó emberpár maradt a földön. Ők viszont
álmatlanságban szenvedtek. És kezdhettek mindent elölről.


UFO

2289-ben valósult meg az, amiről az emberiség sok ezer éve álmodott, s amit a
tudósok sokáig lehetetlennek tartottak. Az emberiség összes felhalmozott
energiáját belesűrítették abba a különleges tartályba, amely a Challenger 2
elnevezésű űrhajó üzemanyagaként szolgált. A több, mint háromszáz évvel
korábban szerencsétlenül járt űrrepülőgépre semmiben sem hasonlított ez a
jármű, tökéletes gömb volt, egyszeri, soha vissza nem térő alkalomra
létrehozva. Az Epszilon Eridani térségéből értelmes üzenet érkezett, és az
emberiség megépítette a Challenger 2-t, amely a tizenegy fényévet viszonylag
hamar, tizenkét év alatt képes oda-vissza megtenni. Az emberiség mindent egy
lapra tett fel, hiszen ha a küldetés nem sikerül, energia híján visszazuhan a
civilizáció az ókor előtti színvonalra, s járványok, éhség és hideg pusztítják
el a földiek nagyrészét.
A Challenger 2 az Epszilon Eridani egyik bolygóján landolt, ahonnan a
hívójelek érkeztek, most már egyre világosabban és erősebben. Civilizált
életnek ugyan nem látták nyomát, de bemérték az adás pontos helyét, s meg
voltak győződve arról, hogy sikerrel jártak. Aztán megpillantották az
objektumot, mely az értelmes jeleket sugározta. Földi űrszondához hasonlított,
napelemei kiválóan működtek, s oldalán kivehető volt a felirat: Discovery 1992.
Egy csaknem háromszáz évvel korábban felbocsátott földi űrszonda adta
szüntelenül a hívójeleket, a csaknem elfeledett óangol nyelven, jóval a
világnyelv elfogadása előtt.
Mire a Challenger 2 visszetért, vad törzsek pusztították egymást a melegebb
éghajlatú vidékek birtoklásáért, s a fűthetetlen felhőkarcolók népe pusztítva,
rabolva tódult a még megmaradt erdők közelébe, építő- és fűtőanyagot kutatva.


Meteorológia

Az időjárás előrejelzése rövid távon már régen elég megbízható volt. Ám a
hosszú távú előrejelzés problémáit nem sikerült megoldani. Sokkal egyszerűbbnek
látszott a beavatkozás. Ennek a beavatkozásnak a lehetőségei kétezer után
nyíltak meg, amikor a napenergia hasznosítására egy sereg új találmány
született. Az egész megoldás lényegét a Föld hideg és meleg térségeinek
rendszeres ellenőrzése és cseréje jelentette. Persze az országok többsége
kellemes szubtrópikus éghajlat iránt jelentette be igényét. Izland éppúgy
kaliforniai klímát követelt, mint az egyenlítői Afrika országai. Csakhogy a
kiegyenlítődés törvényei szerint 'valahol' hidegnek is kellett lenni, hogy
megakadályozzák tengerek emelkedését és más kellemetlen mellékhatásokat. A
tartós télre kijelölt országok persze tiltakoztak, bár a legdemokratikusabb
úton, sorsolással döntöttek minden évben.
Aztán megszaporodtak az erőszakos megmozdulások, a nemzetközi incidensek. Az
emberek kezdtek rossz szemmel nézni a meteorológusokra, akik az egészet
kitalálták. Egyes országokban elkezdték megégetni, kerékbe törni vagy
nyilvánosan karóba húzni a meteorológusokat. Az időjárásszabályozó intézetek
munkatársai kénytelenek voltak illegalitásba vonulni, de többségüket így is
elérte a tömegharag vagy a különítmények, nemzeti ügynökök bosszúja.
És felvirradt a nap, hogy nem volt többé műholdas előrejelzés,
időjárásjelentés, időjárásszabályozás. A szél fújt, amikor akart, az eső esett,
amikor óhajtott, és a földművelők káromkodtak, amikor akartak. És voltak nagyon
meleg és nagyon hideg országok, nagyon meleg nyarak és nagyon hideg telek. És
mindent rá lehetett fogni az időjárás szeszélyeire.


Telepátia

Háromféle ember van. Az egyik fajta sosem hallott telepátiáról, és nem érdekli,
mi lehet az. Ez a fajta ezt a történetet sem olvassa végig. A másik fajta
hallott már valamit róla, de nem hisz benne. Áltudományos ostobaságnak tartja.
Ez a fajta végigolvassa a történetet, de csak azért, hogy egy jóízűt
bosszankodjék. A harmadik fajta tudja, mi az a gondolatátvitel, és hisz is
benne. Esetleg voltak már személyes élményei is. Például azt akarta, hogy a
felesége vacsorára pörkölttel várja, és tényleg, mire hazatért, ott illatozott
a finom pörkölt. Vagy legalább rántotthús.
Ez a történet azonban az első típusú emberről szól. Aki sosem hallott a
telepátiáról, és nem is érdekli, mi az. Lino Atraides ilyen ember volt.
Olasz-görög szülők amerikai gyermekeként afféle alkalmi munkás volt, de
leginkább hobo. Vagyis nem volt állandó állása, családja, lakása, nem volt
névjegye és hitelkártyája. És nem is hiányzott neki. Lino Atraides egyszerűen
odament valakihez az utcán, mélyen a szemébe nézett, és kért tőle néhány
dollárt. Belekotort az illető agyába, és adott egy jótanácsot. Csak úgy,
cserébe. Ami az illető vagy megfogadott, vagy nem. Lino Atraides egyszerűen
'tudta' a közeljövőt. Például azt, hogy akivel beszél, azt néhány perc múlva
elüti egy autó, vagy véletlenül lelövik. De Atraides nem volt érzelgős ember,
csak éppen látta a jövőt. És nem kívánta ingyen azt a néhány dollárt.
Aztán egyszer mélyen belenézett annak az embernek a szemébe, akitől pénzt
kért. És látta, hogy az revolvert vesz elő, és lelövi, és ő ott fog feküdni,
teljesen ártatlanul.
És nem tudta figyelmeztetni, hogy felesleges ezt tenni. Mert ez a képesség
apáról fiúra száll.


Tudáspirula

Amikor Zachary F. Loeb kifejlesztette a tudáspirulát, a tanítók, tanárok,
professzorok egyik napról a másikra munkanélkülivé váltak. A kémiai
információbevitel eredményei megrengették a világot. A világ legnagyobb
könyvtárainak anyagát is el lehetett juttatni akár egy írástudatlan agyába is.
Az egész életét a tanulásnak szánt diplomás kétségbeesve tapasztalhatta, hogy
munkája néhány pirula segítségével a leglustább, legostobább emberhez is
eljuttatható néhány óra alatt. Az emberiség egyszerűen zseniális lett: minden
egyes tagja rendelkezett az emberi nem felhalmozott tudásával, mindenki beszélt
minden létező nyelven, immár létrejött az egyenlőség, amelyről korábban csak
álmodoztak. A paraszt tehénfejés közben a valószínűségszámítás megoldatlan
problémáin tűnődött, a liftkezelő az összehasonlító nyelvészet időszerű
kérdésein köszörülte elméjét.
Mindenki mindent tudott, amit tudni lehetett. És a világ rettentően unalmas
hellyé változott. És amikor Zachary F. Loeb kikísérletezte a tudáspirula
ellenszerét, valósággal megrohamozták a gyógyszertárakat. Még a könyvtárosok és
professzorok is sorban álltak érte. Mert micsoda örömet jelent, ha nem találunk
meg egy könyvet, s micsoda boldogság, ha azt taníthatjuk, amit magunk sem
tudtunk!
Zachary F. Loeb a tudáspirula ellenszeréért kapta meg végül a kémiai
Nobel-díjat. Persze az egész Nobel-díj bizottság beszedte már az ellenszert,
így az indoklás elmaradt. De az ártatlan, tudatlan mosolyok önmagukért
beszéltek.


A feledés gyógyszere

Az emlékezeterősítő gyógyszereket már elég régen ismerte az orvostudomány, de
amikor a Cavinton helyett megjelent az Oblivon, egyszeriben kiderült, az
emberek többsége nem félti a memóriáját, inkább felejteni akar. Az Oblivon
néhány hónapig mindenütt kapható volt a Világállamban, aztán egy bizottság
kábítószernek nyilvánította, és kivonta a forgalomból. Ezzel természetesen csak
azt érték el, hogy az Oblivonnak a feketepiacon százszorosára nőtt az ára, s a
föld alatti laboratóriumokban kifejlesztették a szelektív Oblivont is. Volt
Oblivon politikusoknak, közgazdászoknak, íróknak, zenészeknek, megcsalt
férjeknek és reménytelen szerelmeseknek, elítélteknek és rendőröknek.
Legnagyobb sikert a katonáknak kieszelt Oblivon aratott: a leendő katonák
elfelejtettek bevonulni, a tényleges katonák elfelejtettek engedelmeskedni.
Teljes volt a káosz. Az öngyilkosjelöltek elfelejtettek enni-inni, a válófélben
lévők elfelejtettek elválni, a házasok szerelmeskedni. A tragédia akkor
következett be, amikor az Oblivon feltalálója bevett egy kombinált készítményt,
és elfelejtette, mi is volt találmánya lényege. Igaz, lediktálta találmánya
lényegét, de titkárnője elfelejtette rögzíteni. Nem is volt ez igazi tragédia,
mert mindenki elfelejtette, mi a tragédia. Amíg volt Oblivon, mindenki boldog
volt. A következő nemzedékeknek azonban mindent előlről kellett kezdeni. Újra
fel kellett találniuk a tüzet, a kereket, a belsőégésű motort és az atombombát.
És persze az Oblivont. Ez eltartott egy jó darabig. Aztán persze az Oblivon
néhány hónapig kapható volt a Világállamban, aztán egy bizottság kábítószernek
nyilvánította, és kivonta a forgalomból.


- - - KÜLÖNÖS ESETEK - - -


A tökéletes állam

Lin Po-jü, a világállam kormányzója kínai származású volt, mint egyébként
minden második világpolgár. Elégedetten tekintett ki kétszáz kilométer
magasságban a Föld felett lebegő üvegpalotájából. A Mennyei Birodalom sokezer
éven át ábrándozott a tökéletességről, de híján volt a megfelelő technikának.
Most azonban úgy tetszett, minden tökéletesen működik. A kormánytisztviselők
hűségesek és nem megvesztegethetők, a nép jámbor és elégedett, a béke
maradéktalan. Minden találmány ki van találva, minden nyersanyag fellelve és
kiaknázva, minden tényező egyensúlyba volt hozva, minden isten elégedetten
tekinthetett le a Földre. Ünnepi beszédét minden tri-di állomás közvetíteni
fogja, s ő kívülről tudja azt a korszakalkotó beszédet, amelyet el fog mondani.
Mo Tit, a nagy filozófust fogja idézni elsőként az ég szándékáról. "Az Ég
kívánja az igazságosságot s gyűlöli az igazságtalanságot. Ha tehát úgy vezetem
az égalatti népét, hogy az igazságosságnak megfelelően végezze szolgálatait,
akkor azt teszem, amit az Ég kíván, ha pedig azt teszem, amit az Ég kíván, az
Ég is teljesíti az én kívánságaimat."
A díszteremben, a lézerfények össztüzében Lin Po-jü ünnepélyesen
megköszörülte torkát. Aztán valami zavar támadt. Lin Po-jü arca megvonaglott.
Elmosolyodott. Mondott valamit, de senki sem értette. Aztán megfordult, tett
néhány illetlen mozdulatot, és a kamerák össztüzében letolta nadrágját. A
döbbent operatőrök ráközelítettek az alsóneműre, melyre a következő szöveg volt
írva nagy fekete betűkkel:

SEMMI SEM TÖKÉLETES

Állítólag ezzel kezdődött a világállam széthullásának gyötrelmes, ám a
történészek szerint szükségszerű korszaka.


A zene hatalma

A Galaktikus Birodalom összes zenésze szerepelt abban az űroperában, amelyet a
Birodalom fennállásának századik évfordulójára komponált Alf Vorri. A Birodalom
hetvennyolcmilliárd lakójából mindössze harminckilencmillió volt a zenész,
mégis bizonyos nehézséget jelentett az előadás megszervezése. Alf Vorri
ragaszkodott ahhoz, hogy egymás mellett üljenek a zenészek, és csupán
természetes hangszereken játsszanak, minden elektronikus eszköz és hangosítás
nélkül, bár a tri-di közvetítést némi vita után mégis engedélyezte.
A Mojave-sivatagban építették ki a gigászi zenekar helyeit, és háromszáz
méter magas tornyot építettek Vorrinak, hogy onnan dirigálja zenészeit. Itt
mégis csak igénybe kellett vennie a legmodernebb technikát, hiszen ahhoz, hogy
mozdulatait egyidejűleg pontosan lássák, különleges lézervetítőkkel huszonöt
méter magas képet kellett vetíteni róla minden irányban.
Csak nagy nehézséggel sikerült mindezt időre lebonyolítani, próbára nem
kerülhetett sor. Az űropera előtt a terv szerint Beethoven V. szimfóniájának
első tétele kellett, hogy felzenggjen, ezt szánták afféle összpróbának is. A
Galaktikus Birodalom szülőbolygója, a Föld büszke lehetett: sok szenvedéssel
terhes méhéből most világra lökött egy újabb, feledhetetlen eseményt. Alf Vorri
felemelte a pálcáját a magasban, s iszonyú csend nehezedett a világra, a
várakozás csendje. Aztán megmozdult a karmesteri pálca, és feldübörgött a
szimfónia. Harminckilencmillió zenész hangszerein!
Aztán a Galaktikus Birodalom döbbent tri-di nézői már csak a hangvihart
láthatták, mely végigsöpört a sivatagon. A közvetítés megszakadt, és csak
órákkal később derült ki: a Föld darabokra hasadt. És az űroperát soha, senki
sem játszotta el.

 

A betűvírus

Az író már harminckét könyvet írt, de nem lett általuk sem világhírű, sem
gazdag. Kezdettől fogva sejtette, hogy valami baj van tehetségével is, nemcsak
szorgalmával. Átkozta magát, amiért ígéretes mérnöki pályáját feláldozta a
kétes dicsőségért, hogy Nebula-díjas sci-fi író lett. De hányan tudják, mi az a
Nebula-díj? Ráadásul Flaherty mérnöki alapossággal tervezte meg könyveit,
rengeteg időt töltött a könyvtárban, tudományos alapossággal nézett utána
legtudománytalanabb ötleteinek is. A könyvtárban született meg az az ötlete is,
mely Flaherty nevét csaknem megörökíthette volna az emberiség kollektív
emlékezetében. És ez a "csaknem" hordozta számára a tragédiát. De az emberiség
számára is.
Flaherty felfedezte a betűvírust. Így nevezte, bár valójában nem vírus volt,
inkább baktérium. Olyan baktérium, amely rögzített információk elbontásából
élt. A baktérium "megette" a nyomtatott betűket, de jó étvággyal elfogyasztotta
a mágnesszalagok, hajlékony lemezek információt is. Flaherty közölt néhány
cikket a betűvírusról, de senki nem vette komolyan. Egy sci-fi író
képzelgéseinek tartották. De egy napon Flaherty vírusai csodálatosan
megerősödtek. Először egy helyi nyomdában kezdtek pusztítani. Aztán Flaherty
elszaporította őket egy helyi könyvtárban. És aztán nem volt megállás. Két nap
múlva az országos napilapok nagyrésze üres oldalakkal került a standokra és az
előfizetőkhöz. A harmadik napon a postások hetven százalékban üres leveleket
próbáltak eljuttatni felderíthetetlen címzettekhez. A negyedik napon kezdtek
csődöt mondani a számítógépek. A bankok bezártak, s csakhamar az áruházak,
üzletek is.
Szörnyűbb volt mindez, mint a harmadik világháború. De Flaherty ujjongott. A
vírus megette a klasszikusok műveit is. Újrakezdődött a történelem.


Rufus, a robotgyerek

Egy kaliforniai cég több lapban egészoldalas hirdetést tett közzé. "Örökbe akar
fogadni egy gyermeket, de fél a jövőtől? Gyermekre vágyik, de nem szeretné, ha
megnőne gyermeke? Minden problémát elkerül, ha robotgyermeket bérel az R and R
cégtől. Megrendelés katalógus alapján, házhoz szállítás utánvétellel. R and R!
Hívjon minket még ma!"
Hasonló tartalmú hírdetések mentek a rádióban és a tévében is, a gyermektelen
házaspároknak szórólapon is bedobta a felhívást a postás. Az emberek többsége
mosolygott vagy felháborodott, az újságok ontották a cikkeket, a politikusok és
vallási vezetők többsége a cég betiltásáért ostromolta a kormányt és a
szövetségi bíróságto. De az R and R cég elérte, amit akart: egyre több
megrendelés érkezett hozzájuk, elsősorban a kaliforniai módosabb házaspároktól,
akik egy engedelmes és gombnyomásra leállítható gyermekre vágytak. Az Eckelbaum
házaspár is főleg ezért jelentkezett, bár az R and R tisztviselője kissé
lehűtötte őket.
- Nem, uram és hölgyem, a mi gyermekeink nem állíthatók le gombnyomásra.
Nincs is rajtuk gomb. Tökéletesen olyanok, mint a gyerekek, és úgy is kell
bánni velük. Enni-inniuk, aludniuk kell, sőt iskolába is kell járniuk. Olyanok,
mint az igazi gyermek, ez a cégünk garanciája. Drága gépek, ezért csupán bérbe
adhatjuk őket. Önök teljes felelősséget vállalnak az üzemeltetésért, mi pedig a
megtévesztő hasonlatosságért.
Az Eckelbaum házaspár kis tűnődés után kiválasztotta a mosolygós, szőke
Rufust, aki valóban olyan volt, mint a legtöbb gyermek. Csak egy év után
kezdett 'nőni'. Az Eckelbaum házaspár először vissza akarta vinni az R and R
céghez, de aztán meggondolták magukat. Már túlságosan szívükhöz nőtt a kis
Rufus.
Az R and R cég elnöke busás osztalékot tudott fizetni az első év után a
részvényeseknek. A főrészvényes egy árvaház igazgatója vol, aki meghatottan
emelkedett szólásra a szűk körű díszvacsorán.
- Uraim, gratulálok önmagunknak a sikerhez, és persze pszichológusunknak, aki
ezt az első pillantásra hajmeresztő ötletet kidolgozta. Tudják, milyen nehéz
volt elhelyezni gyermekeinket azelőtt. Pszichológusunk abból indult ki, hogy a
fogyasztói társadalomban csak annak vn értéke, ami drága. Adjunk el 'igazi'
gyermekeket robotokként, szedjünk magas bérleti díjat, s rögtön vonzóbbá válik
a dolog, hiszen elvileg bármikor vissza is adhatják a bérleményt. De ilyemire
eddig még nem került sor, pedig nyilván mindegyik szülő észrevette, hogy valami
hiba történt: nő a gyerekük. De hát erre épült az egész ötlet. A megszokásra és
a szeretetre.
A kis Rufus Eckelbaum szépen felcseperedett, elvégezte az egyetemet, és csak
akkor tudta meg, hogy ő robot, amikor elhalt szülei helyett rajta próbálta az R
and R cég behajtani saját bérleti díját. Hangosan nevetett, és kidobta az
ügynököt.
De az R and R cég az ilyesmit belekalkulálta a nyereségbe.


A fantázia veszélyei

Charles C. Stewart sci-fi író volt, és ontotta a könyveket. Magányosan és
szerényen élt egy dél-dakotai farmon, igaz, ragyogó könyvtára és
szövegszerkesztője volt, de látszólag nem érdekelték a földi javak. Még autója
sem volt, ami Amerikában majdnem olyan gyanús, mintha homoszexuális lenne, s
ráadásul kommunista. Stewartnak hatalmas olvasótábora volt hazájában és
külföldön is, nem volt év a naptárban, amikor ne jutalmazták volna a sci-fi
írók és rajongók valamilyen díjjal. Stewart napi húsz gépelt oldalt írt, sem
többet, sem kevesebbet, és minden könyve pontosan tíz fejezetből állott, tehát
kétszáz oldalas volt. Stewart tehát havonta három regényt állított elő, óramű
pontossággal, önmagát sosem ismételve, bár egyes kritikusok már évek óta
célozgattak kifáradására és elszürkülésére. Stewart történetei teljesen a
képzeletre hagyatkoztak, s a valósághoz csupán annyi közük volt, mint általában
a költészetnek. Abból táplálkozott, de felismerhetetlenné vált.
Amikor Stewart háromszázadik könyve megjelent, úgy érezte, engedélyezhet
magának egy kis pihenést. Repülőgépre ült, hogy meglátogassa idős szüleit, és
magához vette csekk könyvét, hogy végre kiköltekezzék egy kissé, és évezze az
életet. A kis gép azonban viharba került, kényszerleszállás közben lezuhant, és
a népszerű író súlyos koponyasérülést szenvedett. A sokszoros milliomos író
drága magánkórházba került, ahol megmentették életét, de képtelenek voltak
eszméletre téríteni. A különböző gépek ugyanakkor élénk tudati tevékenységet
mutattak: Charles C. Stewart még tíz évig 'álmodott'. Azt álmodta, hogy tovább
dolgozik, tovább 'kell' dolgoznia, hogy elérje azt, amit még egyetlen író sem
vitt véghez: ezer könyvet kell megírnia. Álmában a szövegszerkesztő előtt ült,
és csodálatos történeteket talált ki. és amikor az ezredik könyv utolsó
mondatát leírta, a kijelzők mutatták: VÉGE.


Futurológia

Vannak, akik úgy vélik, a futurológia éppen olyan átltudomány, mint a
tenyérjóslás. Pedig a tenyérjóslás se, egészen áltudomány: állítom, minden
testrész alkalmas lenne arra, hogy a jövőre vonatkozólag valami biztosat
következtessünk belőle. Egyetlen sejt is elég lenne ehhez. Sorsunkat a
génjeinkben hordozzuk. A szabad akarat? Szamárság. Az ember semmivel sem különb
az egysejtűnél. Azt hiszi, hogy dönt, közben pedig engedelmeskedik a bekódolt
parancsnak. Jézus, Mohamed, Tolsztoj, Hitler - mindeki.
Marion Sikkin futurológus volt, s a fentieket hirdette, igen népszerű
előadásokon. A világtelevízió egyes csatornáján rendszeresen láthatták, amint
egyre növekvő számú hívei táborában megjósolja a közeli jövőt. Az emberek
többsége azzal a természetes kíváncsisággal viseltetett iránta, mint a
meteorológiai előrejelzések iránt. Nem hittek benne száz százalékosan, de azért
figyelembe vették jövendöléseit. Előre megmondta, ki lesz a világelnök. Előre
megmondta, hol és mikor lesz földrengés. Előre megmondta, mikor lesz újabb
járvány.
Marion Sikkin szép nő volt, s öröm volt nézni, ahogyan átszellemült arccal
nyomkodta okos gépén a billentyűket, és a képernyőn megjelentek a jóslatok.
Olyan volt, mint egy Vesta-szűz. Magának való titokzatos, elhivatott, mégis
mindenkié.
És egy napon ez a sikeres és gyönyörű nő öngyilkos lett. Az egész világ
gyászolta, a tömegkommunikáció krokodilkönnyekkel siratta első számú
prófétáját, de őszinte könnyek is milliószám hullottak.
És csak néhány ember tudta, miért lett öngyilkos Marion Sikkin. Hogy
megmentse az emberiséget. Mert a gép igen magas életkort ígért Marion
Sikkinnek.
De Marion Sikkin bebizonyította, hogy szabad akarata van. Hogy az ember sorsa
nincs a génekbe kódolva.
Azontúl az okos gép nem szólalt meg többé.


Vágy-videó

Amikor a japán-amerikai Vágy-videó cég hirdetései megjelentek a világlapokban,
megindult a tülekedés a szenzációs találmány megszerzése után. Reklámáron
dobták piacra. A találmány lényege egy szemet-fület is befedő sisak volt,
melyet feltéve a tulajdonos bármely videófilm főszereplőjével tökéletesen
azonosulni tudott. Egyúttal igen olcsón vágy-kazettákat is ajánlottak, amelyek
a létező legpozitívabb élményeket kínálták két-három órára. Bárki lehetett hős,
király, ünnepelt zeneszerző, színésznő, világbajnok, miniszter avagy kemény
öklű nyomozó. persze akadt bőven kínálat szex- és erőszakmániákusoknak is, nem
szólva a perverzek különleges igényeinek kielégítéséről. A Vágy-videó
részvényei több ezer százalékkal emelkedtek napok alatt, és a Vágy-sisakok még
a szocialista országokban is hamarosan megjelentek, természetesen a szerényebb
helyi videókínálatra alapozva. A feketepiac is azonnal működésbe lépett, több
magyar kisiparos szinte rögtön lekoppintotta a találmányt, igaz, az ő sisakjuk
időnként enyhe áramütést is szolgáltatott, viszont forintért is lehetett kapni.
A cég következő lépésként bevezette az ingyenes, műholda vágyvideó
szolgáltatást. Elég volt feltenni a sisakot, s antennáját (17 dollár) a
megfelelő irányba fordítani, létrejött a kapcsolat, s a válogatott gyönyörű
álmok hipnotikus erővel áradtak a tehetetlen, elámított, saját mocskában
vergődő emberiség felé. A termelés, a szolgáltatás, a mindennapi élet egyre
jobban akadozni kezdett. A Vágy-videó olyan volt, mint a kábítószer. Egyre
tovább, egyre nagyobb adagokban igényelte a közönség. Amikor már mindenki fején
ott volt a sisak, talán a csecsemőket leszámítva, megindultak zajtalan hajóikon
az Idegenek, akik a japán-amerikai céget alapították. Csupán egyetlen, erős
impulzust kellett adniuk, melyet az antennák azonnal közvetítettek a sisakba.
És az emberiség megszűnt létezni, de legalább szép álma volt.


Teledisco

A Teledisco Universe Channel új sztárja a sikerlisták abszolút első
helyezettje volt. Annyi szavazat érkezett jelölésére, hogy bízvást indulhatott
volna a Világállam elnöki posztjáért folytatott - nem egészen sportszerű -
versenyen. Pedig kifejezetten csúnya volt, kopasz, és senki sem tudta pontosan,
férfi-e vagy nő. De ez 2567-ben nem is sokat számított. Az utódokat a
Világállam állította elő gondosan őrzött laboratóriumban, az éppen jelentkező
igényeknek megfelelő összetételben. Jesus Maria Gonflet aranylemezekkel
kirakott palotában lakott, és űrcirkálója nagyobb és kényelmesebb volt, mint a
Világállam elnöki hajója. A Marson kishíján felkelés tört ki, amikor lemondta
egyik fellépését. Tri-di lézerlemezeit a Naprendszeren túl is valutaként
használták. Sikerének titka tudósok ezreit foglalkoztatta. Zenekarok, énekesek
ezrei próbálták ellesni sikerének receptjét. Pedig Jesus Maria Gonflet
produkciója viszonylag egyszerű volt.
Viszonylag ügyesen mozgott, a mikrofont hol szájához emelte, hol visszatette
az állványra, és csengő, tiszta hangon kiénekelte a normál zenei A-hangot.


Elektronikus rabló-pandúr

Jim Wheez annak idején az elektronikus bankrablás egyik apostola volt, nevét a
kriminalisztika történetébe először 1996-ban írta be, amikor egy ügyes
számítógépprogram segítségével hatszázötvenmillió dollárt utaltatott át saját
bankszámlájára. Ráadásul a pereskedés és a bizonyító eljárás évekig tartott,
mert még a legjobb szakemberek sem jöttek rá Jim Wheez módszerének titkára. Jim
szabadlábon védekezett ötvenmillió dollár ellenében, de még mindig maradt
hatszáz milliócskája. Végül is mindössze hat hónapot kapott jogtalan
kódhasználatért és sikkasztás kísérletéért, de közben ő már régen nagyobb
üzleten törte a fejét: a robotikus bankrabláson.
Távirányítású, emberi külsővel felruházott robotját próbaképpen egy kis
bankfiókba küldte be, miközben ő maga saját lakásában ült a képernyő előtt. A
robot szemeivel kényelmesen körülnézett a teremben, majd Jim utasítására a
pulthoz sétált, és saját hangján közölte, bankrablás következik, mindenki
maradjon veszteg, és ide a dohányt. Nyugtató gyanánt persze egy hatalmas
pisztolyt is a pénztárosra szegezett. Minden jól ment, bár egy túlbuzgó
biztonsági őt hat golyót lőtt a robotra, melynek páncélozott teste ettől nem
sérült meg. A robot ezután kisétált, a levegőbe emelkedett, és zsákmányával
együtt berepült Jim Wheez ablakán.
Ezzel a módszerrel Jim még több pénzt gyűjtött össze, mint előző alkalommal.
A bankszakma megrendült, a rendőrség őrjöngött, mert a robot minden alkalommal
másként volt álcázva, hol reszketeg nyugdíjasnak, hol hátizsákos kamasznak.
Egy alkalommal, immár rutinszerűen, a Metropolitan Bankba küldte Jim Wheez
robotját. A felszólításra azonban a pénztáros nem reagált, csupán mosolygott.
Akkor is ezt tette, amikor a robot belelőtt. Aztán a pénztáros kinyújtotta két
teleszkópos karját, és a robot nyaka köré fonta. Aztán erősen kopogtak Jim
Wheez ajtaján.


Házasság

Connie és Sam példás házaséletet élt. Igaz, volt köztük néha vita, veszekedés,
néha még pofonok is elcsattantak, akadt egy kis hűtlenség mindkét oldalon, de
együtt maradtak, és harminc és után már csak ez számít. A szomszédok, barátok,
családtagok is úgy vélték, Connie és Sam boldog házasságban él. És, mi tagadás,
Connie és Sam is úgy vélte, ha éppen nem volt köztük nézeteltérés. Mindketten a
számítógépiparban dolgoztak, idejük nagyrészét otthon töltötték, igaz, más-más
programokkal foglalkoztak, de gyakran kikérték egymás tanácsát, és ha kellett,
segítettek is egymásnak egy-egy sürgős munkában. Connie bankügyek
programozásában volt járatos, Sam egy országos áruházi lánc raktárkészletének
nyilvántartását végezte mesterfokon.
Gyermekük nem lett, s bár szerettek volna gyermeket, Connie nem volt hajlandó
orvoshoz menni, és Sam sem erőltette a dolgot. Amikor már házaspárok a test
örömeinek hódoltak, Connie és Sam bonyolult számítógépes játékokat játszott az
ágyban, a fél hálószoba-falat betöltő képernyőre meredve. Nagyjából egy
súlycsoportban voltak, s ez soha meg nem unható izgalmat kölcsönzött a
mérkőzéseknek.
Egyszer azonban Connie beleesett a nappali üvegajtajában, miután megbotlott a
felgyűrődött szőnyegben. Sikoltására Sam rémülten szaladt át a dolgozószobából,
s iszonyodva látta, hogy az üveg csaknem kettészelte Connie alsó karját.
Rémületében nem nézett a lába elé, és ő is megbotlott, éppen ugyanazon a
helyen. Csakhogy ő magasabb volt. Fejével betörte az ajtó felső üvegét, és
nyakát csaknem kettévágta a törött üveg. Sam megdöbbenve látta, hogy Connie
sérült karjából nem folyik vér, hanem finom fémtörmelék hullik a padlóra.
Connie félig ájultan is észrevette, hogy Sam nyakából ugyanilyen törmelék pereg
szét. Szótlanul ellátták egymás sérüléseit. És boldog házasságuk azóta még
boldogabb.


A gyűjtő

Forrest J. Ackerman rendelkezik valószínűleg a világ legnagyobb sci-fi
magángyűjteményével, de feltehetően közgyűjteméyn sincs nagyobb, hiszen egészen
a legutóbbi időkig a sci-fi afféle megtűrt, szubkulturális gyermeke volt az
irodalomnak, s elképzelhető, hogy még eltelik néhány évtized addig, míg a
királyi svéd akadémia sci-fi írónak ítéli oda a Nobel-díjat.
Ackermant már jó tíz éve ismerem, általában évente összefutunk egy-egy
konferencián, ám néhány esztendeje módomban állt személyesen is megtekinteni
ezt a híres gyűjteményt, melyet éppen mostanában árvereznek el. A hollywoodi
nagy ház valóban a pincétől a padlásig meg van töltve sci-fi könyvekkel,
kéziratokkal, fanzinokkal, magazinokkal, fotókkal, poszterekkel, színlapokkal,
bélyegekkel, s a híres filmek és színészek tárgyi emlékeivel, modelljeivel.
Ackermannal barátságunk úgy kezdődött, hogy egy dublini szállodában ügyetlenül
borotválkoztam, s mindkét oldalon megvágtam a számat. A liftben az akkor még
számomra ismeretlen Ackerman állt velem szemben, kíváncsian figyelt, rám
mosolygott, majd átnyújtott egy fekete denevért ábrázoló jelvényt. "Ön is?" -
kérdezte kissé gúnyosan. Nem értettem. Ackerman a számra mutatott, és
kijelentette, ezennel felvételt nyertem a Nemzetközi Vámpírszövetségbe. (Talán
erre a tagságra vagyok ma is a legbüszkébb.)
Nos, családommal együtt végignéztük a gyűjteményt, persze csak a
legértékesebb darabokat, s kissé szédelegve követtük rejtélyes házigazdánkat
zegzugos lépcsőkön, ablaktalan folyosókon, szobáról szobára, felaggatott
rémfigurák és maszkok között. Ott volt persze az űrrepülőgép makettja is, meg -
erre határozottan emlékszem - egy színes fénykép a Challenger-katasztrófáról. A
robbanás pillanata. Érdeklődve megtorpantam, de Forry karon ragadott, és egy
dossziéba lökte a képet. A dosszién csak egy évszám állt: 1986.
A bökkenő csak az, hogy ez a látogatás 1983 nyarán történt. Így persze könnyű
gyűjteni. Az árverésen az 1999-es dossziét keressék.


Űrparaziták

A védelmi szektorok külső űrállomásain már hónapok óta szóbeszéd tárgya volt
egy kalózhajó, mely ide-oda cirkált a lakatlan zónában, megközelített egy-egy
állomást, kilőtt egy-két figyelmeztető lövést, mire az állomásparancsnok
természetesen bekapcsolta az összes védőernyőt. és hatalmas energianyalábbal
megpróbálta megsemmisíteni a kalózjelvényt nyíltan viselő hajót. Ebben eddig
semmi különös nem volna, hiszen a lakatlan zónában szép számmal előfordultak
kalózok is, a kereskedelmi űrnaszádok éppen miattuk kényszerültek konvojban,
hadihajók védelme alatt vonulni űrállomástól űrállomásig. Azonban meglepő
módon, évekre visszamenően nem akadt jelentés arról, hogy ez a szemtelen
kalózhajó valaha is kifosztott volna bármilyen kereskedelmi hajót vagy
űrállomást.
Csi-Veng, a 327-es űrállomás parancsnoka már háromszor próbálta
megsemmisíteni ezt a szemtelen hajót, mely menetrendszerű pontossággal
végigjárta a lakatlan zónát, mintha élvezte volna, hogy agyba-főbe lövöldözik.
Csi-Veng ügyeleti naplója persze pontosan rögzítette az eseményeket, és
természetesen egy-egy támadás után azonnal feladta a rendelést újabb
energiatöltetekre, hiszen maguk az űrállomások ugyan napenergiával működtek, de
ezeket a tölteteket csak valamelyik lakott bolygón tudták előállítani, tetemes
költséggel.
Csi-Veng zokon is vette a Zónaparancsnokság pénzügyi osztályának
figyelmeztetését, hogy túl sok energiát pazarol, minden ellentételezhető
eredmény nélkül. Csi-Veng kiváló parancsnok volt, tisztelte a szabályokat, de
most dühös lett. És egyre kevésbé értette az űrkalózok viselkedését, álmatlan
éjszakákon töprengett, miért teszik ezt, és mit nyerhetnek vele. És amikor úgy
érezte, nyomon van, feltevéséről értesítette a főparancsnokságot. Kivételesen
gyorsan reagáltak, s a megjelölt napon ott leselkedett a legnagyobb elfogóhajó,
melyet valaha is láttak a lakatlan zónában, az űrállomás takarásában. Csi-Veng
naplója alapján kiszámította, mikor jelenik meg legközelebb a szemtelen
kalózhajó, s őszintén remélte, most is pontosak lesznek. Mert ha nem, az egész
szektor rajta fog röhögni, és képtelen feltevésén.
A megjelölt napon valóban megjelentek a kalózok, leadták egy-két provokáló
lövésüket, és szinte vidáman várták, hogy az űrállomás odapörköl nekik.
Csi-Veng parancsára azonban csak a védőernyőket terjesztették ki, válaszlövést
nem adtak le. A kalózok némi tétovázás után közelebb merészkedtek, s újabb
lövéseket intéztek, most már az űrállomásra. Ekkor jelent meg felettük
méltóságteljes árnyként az elfogóhajó, mely mágneses karjaival könyörtelenül
megragadta és hatalmas gyomrába kebelezte a kalózhajót.
A vizsgálat után Csi-Venget szektorparancsnokká nevezték ki, mert elmélete
ragyogóan beigazolódott. Az űrkalózok saját találmányuk segítségével valóságos
űrparazita életmódot folytattak. A rájuk zúdult energianyalábot felfogták,
elraktározták, s más űrszektorokban eladták. Vagyis minden rájuk irányuló lövés
szép summát hozott, s persze ugyanakkor az államkincstárat szegényítette.
A találmány igen hasznosnak bizonyult, s mivel az űrkalózok az űrállomásokban
más kárt nem tettek, mint hogy ilyen sajátos módon "lopták" az energiájukat,
enyhe büntetéssel megúszták. Évekig vicceltek egymással a védelmi szektorokban:
"Lőj rám, már nincs elég energiám!"


Gépbíróság

Chuck West először állt gépbíróság előtt, emberölés gyanújával. A robotrendőrök
szorosan tartották kétoldalt, fényes műanyag arcukat tisztelettudóan a gépbíró
felé fordították. Chuck West lehajtotta a fejét, nem volt képes a gépbíró
pulzáló szemébe nézni. Egész testében reszketett. Hallotta, hogy a gépbíró
egyúttal ítéletvégrehajtó is, a kiszabott büntetést azonnal és pártatlanul
kiméri, legyen az részleges agycsonkítás, emlékezethelyesbítés vagy
megsemmisítés.
Chuck Westet azzal vádolták, hogy megölte apósát, a géprombolók szektájának
egyik vezérét. A hazugságvizsgálaton, a különböző teszteken már túl voltak, és
a gépbíróság ellenszavazat nélkül megállapította Chuck West bűnösségét.
A gépügyvéd hivatkozott Chuck West büntetlen előéletére, hirtelen
felindulásra, és az após provokatív magatartására - önvédelmet emlegetett, és
ebben volt is némi igazság, mert az egyetlen - igaz, elfogult - tanú, Chuck
West felesége, az áldozat leánya azt állította, hogy apja emelte fel azt a
bronz hamutartót, amely végül is betörte a koponyáját.
A gépbíróság azonban nem vette figyelembe az enyhítő körülményeket, és Chuck
Westet megsemmisítésre ítélte. A robotrendőrök bevezették a kamrába, röpke imát
mormolt, és Istennek ajánlotta lelkét. A kamra ajtaja becsukódott, az
annihilációs sugarak működésbe léptek.
Chuck West robottestéről leolvadt a hús-bőr utánzat. Új feladatához új
külsőt, új személyiséget kellett kapnia.


Sakk, avagy végjáték a Galaktika szélén

A számítógép és az ember párharcát már a huszadik században elképzelték a
sci-fi írók, persze főként robotok és emberek küzdelmében megjelenítve. Azt
azonban senki sem gondolta komolyan, hogy ez alig száz év múlva véres valósággá
válik. A mind tökéletesebb számítógépek önfenntartóvá váltak, függetlenedtek az
embertől, s ébredező tudatuk és öntudatuk a Nagy Világszakadást eredményezte.
Vagyis kicsiny lett a világ a természetes és mesterséges élőlények számára, s a
géprombolások és gépüldözések időszakát nehezen felejtették az új
komputergenerációk. A háborút elkerülendő, mindkét részről történtek
próbálkozások, de amikor egy Mars-támaszpont számítógépei magukhoz ragadták a
hatalmat, és szolgaságba vetették az ott dolgozó embereket, elszaporodtak a
terrorcselekmények. Amint a korabeli újságírónyelv, kissé pontatlanul elnevezte
ezt a furcsa háborút: a hardver küzdött a szoftver ellen, avagy a program a
programozóval.
Gép és ember háborúja már-már végveszéllyel fenyegetett, amikor sikerült
megegyezniük abban, hogy sakktábla mellett döntik el az elsőbbség és a hatalom
kérdését. A lakott világ legjobb embersakkozója ült asztalhoz a szervetlen
világ legjobb gépsakkozójával. A szerves és a szervetlen értelem nagy
párviadala volt ez, melyet közvetített minden tri-di állomás és minden
számítógép-terminál. Harminc játszmát kellett vívniuk egymással a
kiválasztottaknak, s a hónapokig tartó mérkőzéssorozat idején béke volt a
lakott világban ember és gép között.
Tizenöt mérkőzést nyert a számítógép, tizennégyet az ember. A harmincadik
mérkőzés legjobb esetben is, győzelem esetén, döntetlen lehetett volna. És
akkor az ember lelopott egy bástyát. És a számítógépek logikai rendszere ettől
csődöt mondott.
Egy bástyát lelopni a tábláról - ez minden gépi képzeletet felülmúló galádság
volt. A számítógép a terminálok végén zárlatosak lettek. Emberi fogalommal
élve, megütötte őket a guta.
A higgadtabb számítógépek óvást emeltek, a még higgadtabbak döntetlenre adták
volna a mérkőzést, de az emberiség tombolt örömében. S amikor játékosuk
felborította és ellenfele fejéhez vágta a sakktáblát, elszabadultak az
indulatok.
A számítógépeket már régen száműzték a lakott világ legtávolabbi zugába,
amikor azok még mindig azon rágódtak, milyen logikai szabályok alapján lehet
korlátozni az ellenfél figuráinak eltüntetését.


A százegyedik

A sci-fi író elgyötörten bámult maga elé. Mélységesen megbánta, hogy ajánlatot
tett a kiadónak arra, hogy ír egy kis könyvecskét, '101 mini sci-fi' címmel.
Bizony, azt hitte a jámbor szerző, hogy ripsz-ropsz készen lesz a kis remekmű,
képzeletének gazdag birodalmából előrittyent százegy fantasztikus ötletet.
Aztán jöttek a táviratok, melyekben 'suergoesen keerik a keeziratot.' Jöttek a
telefonok, amelyekben a szerző újabb és újabb alkudozásba kezdett a határidőt
illetően, pedig a pénzre igen nagy szüksége lett volna már, és azt is tudta,
hogy igen rossz üzletet kötött, és ez jó időre elkedvetlenítette. Élelmesebb
szerzőtársai akár ötszáz flekket is kicsavarnak egyetlen ványadt ötletecskéből.
De itt, a legvégén teljesen lebénult. "Miért pont százegy?" Csak bámult maga
elé, már éjfél felé járt, és semmi sem jutott az eszébe. Már éppen hurkot
vetett a csillárkampóra, hogy megszabaduljon ettől az ihlettelen, nyomorult
élettől, amikor megkocogtatták a vállát. Összerezzent, torkán akadt a szó.
Csuklyás, karmos végtagú, vörös szemű lény volt előtte, aki az írógép felé
intett. A sci-fi író elengedte a szárítókötelet, leroskadt a székre. Az idegen
pedig recsegő hangon így szólt:
- Diktálom, fiam. Csak írjad. "A sci-fi író elgyötörten bámult maga elé.
Mélységesen megbánta, hogy ajánlatot tett a kiadónak arra, hogy..."
- Előbb is jöhettél volna! - mormogta hálátlanul a szerző, és szemrehányó
pillantást vetett az idegenre, aki szórakozottan beleharapott egy könyvbe.
Hersegtek a lapok csúcsos szájában.
- Sok a sci-fi író - csámcsogta az idegen. - Főleg odaát, Amerikában. Ott
gyakrabban hívnak.
Aztán diktált tovább.

 

  Vissza...