Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A 101 rettenetes történet folytatása... 

- - - JÓSOK - - -

 
A tenyérjós
 
Az őrök vándor tenyérjóst fogtak el Bokhara utcáin, és az emír elé vezették. A
tenyérjós vacogott rémületében, mert a mohamedán hit szigorúan tiltotta a
jóslás minden fajtáját.
  Az emír kegyesen fogadta, sörbettel kínálta, majd megkérte, néki is jósoljon.
  A jós térdrehullva vizsgálta az emír mindkét tenyerét, s elkezdte:
  - A bal tenyér az élet lehetőségeit, a jobb a megvalósulást mutatja...
  - Elég! - szakította félbe az emír, s az őrökhöz fordult. - Vezessétek el ezt
az embert, s mutassátok meg neki a lehetőséget és a valóságot.
És nem sokkal ezután megmutatták a tenyérjósnak saját levágott bal és jobb
kezét.
 
 
A sors-regény
 
Arnim Kymbell korán érő, csöndes gyermek volt, egy sötét lakásban élt özvegy
édesanyjával, és ezoterikus regényeket írt, melyek megjelentetésére sohasem
talált kiadót. Anyja özvegyi nyugdíjából éltek, s abból a csekély keresetből,
melyet Arnim Kymbell újságkihordásból szerzett. Sohasem gondolt a házasságra, s
ha nem restellte volna elhagyni édesanyját, legszívesebben szerzetesnek állt
volna be valamilyen nyugalmas kolostorba, melynek régi és értékes könyvtára
van.
  Arnim Kymbell minden pénzét a sarki antikváriumban költötte el, igazán csak
könyvek között érezte jól magát. Egy napon különös könyvre bukkant,
'Sors-regény' volt a címe, és amint belelapozott, egészen rosszul lett: a könyv
főszereplőjét Arnim Kymbellnek hívták.
  Hazavitte a könyvet, és az első fejezetek elolvasása után nyilvánvalóvá vált,
hogy a könyv őróla, az ő életéről szól. Kis történések, parányi lélekrezdülések
krónikája volt ez, mintha valaki előre lejegyezte volna legtitkosabb
gondolatait. Anyjának azonban nem merte megmutatni a regényt, és arra sem
gyűjtött össze elég bátorságot, hogy 'előrelapozzon' a könyvben, akárcsak a
másnapra, a következő évre.
  Lehet, hogy mindenkiről írtak egy ilyen könyvet, csak nem mindenki jut hozzá
'saját' sors-regényéhez. Hogy ő ilyen szerencsés lett, ez a kiválasztottság
érzésével ajándékozta meg. Megnőtt az önbizalma is: kéziratait elküldte neves
kiadóknak, és csupa kedvező választ kapott. Édesanyja is örült: az egyik kiadó
nagy előleget is átutalt a szerződés mellé. Aztán Arnim Kymbell hirtelen beteg
lett. Az orvos hümmögött, ágynyugalmat rendelt, de Kymbell érezte, egyre
gyengébb: már szólni sem tudott. Anyja az ágya mellé ült, és elkezdett
felolvasni abból a könyvből, mely bejelölve hevert fia éjjeliszekrényén. Armin
Kymbell nem tudott tiltakozni.
  Anyja nyugodtan, lassan olvasott, nem nézett fia arára, egyre jobban
kidülledő szemére. Arnim Kymbell megpróbálta felemelni kezét, de nem volt rá
képes. Csak hallgatta, amint anyja a regény utolsó mondatait is felolvassa:
  "Arnim Kymbell megpróbálta felemelni kezét, de nem volt rá képes. Csak
hallgatta, amint anyja a regény utolsó mondatait is felolvassa. És Arnim
Kymbell, a világhír küszöbén, iszonyú kétségbeesésben, magányosan,
kiszenvedett."
 
 
Az egyiptomi pap
 
Krisztus előtt 525-ben Egyiptom végleg elbukott: a perzsa hadakat sem erő, sem
varázslat nem tarthatta vissza többé. Az utolsó uralkodó, az ifjú III. Psamtik
fáraó kétségbeesve kereste fel a főpapot, tanítómesterét, az agg bölcset, a
szaiszi Nabót. Könyörögve kérte, mentse meg Egyiptomot. Nabó sajnálkozva
mutatott szét: a papok, a gazdagabb polgárok már elmenekültek, ő maga is most
égette el feljegyzéseit, a felbecsülhetetlen értékű titkos tekercseket pedig
titkos helyre falaztatta.
  - Én is gyűlölöm a perzsákat, de a sors könyvében meg vagyon írva, hogy ők
győzzenek. Ám ők is el fognak bukni, és uralmuk végét siettetni lehet. És ki
öletheti meg a legtöbb perzsát? Saját vezérük. Ezért tehát semmin se
csodálkozz, ha Kambüszész király majd megjelenik. Maradj itt, fiam, és nem lesz
bántódásod.
  Psamtik fáraó tehát helyén maradt, s példája nyomán a nép is bevárta a
hódítókat. Kambüszész király kegyelmesen bánt az egyiptomiakkal, s amikor
Psamtik fáraót elé vezették, csókra nyújtotta kezét.
  Amint Psamtik megalázva a zsarnok keze fölé hajolt, észrevette a gyűrűt. A
főpap, a szaiszi bölcs gyűrűjét.
  És a barbár király a főpap hangján üdvözölte, s úgy szólt hozzá, mint fiához.
  És a perzsák ura nem takarékoskodott a perzsa vérrel, míg az egyiptomiakat
kímélte és óvta.
 
 
A babonás tenyérjós
 
D. Z. már akkor elismert tenyérjós volt. amikor a szakmát csak titokban
lehetett űzni Magyarországon, hiszen gyanús burzsoá áltudománynak számított.
Ennek ellenére állítólag Rákosi Mátyás is időnként érte küldetett egy nagy
fekete gépkocsit, és D. Z. borzadállyal vizsgálgatta a kövér, rózsaszín
tenyeret, mely sok gyilkosságról és hosszú száműzetésről beszélt gonosz
egyértelműséggel. Szerencsére Rákosi ritkán kérdezte saját közvetlen sorsáról,
inkább egészségi állapota felől érdeklődött, D. Z. pedig - sajnos - igen hosszú
életet látott. A sorsvonal kusza lefutású volt, ez általában bűnöző életformát
jelent, és a Szaturnusz-dombon ért véget vékony, párhuzamos vonalakkal, mely
nehezen megszerzett állást, irigyelt pozíciót mutat.
  A tenyérjósok általában nem szívesen vizsgálják a saját tenyerüket és
sorsukat, D. Z. pedig, bármily hihetetlen is, sosem vizsgálta meg saját
tenyerét, hiszen önmagát aligha áltathatta volna holmi kegyes hazugsággal saját
életét és halálát illetően. Sőt egyre inkább az a kényszerképzet kerítette
hatalmába, hogy az lesz halálának pillanata, amikor szemügyre veszi saját
tenyerét. Ezért hát kesztyűben aludt, dolgozott és mosakodott, úgy is ismerték
a szakmában: "a kesztyűs D. Z.".
  Történt, hogy D. Z. óvatlanul valami kellemetlent mondott Rákosinak, aki
akkoriban már inogni érezte trónusát. Rákosin látszott, hogy haragszik, és
akire ő megharagudott, az nem örvendett általában tartós egészségnek.
  Miután D. Z.-t elütötte a villamos, még élt. A mentőorvos lehúzta D. Z.
kesztyűjét, és a tenyérjós ránézett saját tenyerére. - Stimmel - kiáltott fel,
és jobblétre szenderült.
 
 
- - - BOSSZÚÁLLÓK - - -
 
 
Az átok
 
Joshua Pierce gonosz ember volt, és az Amerikai Egyesült Államok elnöke akart
lenni. Ebben még nincsen semmi különös: legalább is nincs semmi kizáró ok.
Joshua Pierce egész életét ennek a célnak a szolgálatába állította. Közvetve
vagy közvetlenül számos embert tett tönkre és semmisített meg fizikailag és
lelkileg, beleértve az áldozatok számába első feleségét és három gyermekét.
Joshua Pierce ráadásul egy népszerű felekezet véresszájú hitszónoka volt,
valódi szent ripacs és menő adócsaló, állítólag száz Rolls-Royce és tíz
különrepülőgép állott minden pillanatban rendelkezésére, s akkora testőrség,
amellyel még Sztálin vagy Hitler sem boldogult volna.
  Joshua Pierce szentbeszédeit rendszeresen közvetítette a televízió, és ezek a
showműsorok biztosították népszerűségét is, hiszen ezek a valódi vallásosságtól
oly idegen látványosságok a primitív lelkek sokaságát szerezték meg ördögi
egyházának. De csak addig tartott szerencséje, míg nem találkozott Hobart
Drullal. Hobart Drull koldulási célzattal kereste fel a Pierce-alapítványt.
Jámbor alkoholista volt, de akik ismerték, féltek tőle. Csak ránézett egy
emberre, és mondott neki valamit. Jót vagy rosszat - de általában teljesült.
Hobart Drull húsz dollárt kért, és nem adtak neki. Joshua Pierce éppen ott
volt, amikor elutasították. Hobart Drull ránézett, és csak ennyit mondott:
- Fogsz te még tüsszögni, fiam!
  Hobart Drullt persze rögtön kidobták a testőrök. De Joshua Pierce elkezdett
tüsszögni. Az orvosok szénanáthára gyanakodtak. Semmi sem segített. Pierce
széttüsszögte saját szentbeszédeit, és a választási kampány során már az első
fordulóban valósággal kiröhögték. Joshua Pierce nem lett amerikai elnök. Húsz
dollárt spórolt rajta.
 
 
A terrorista
 
A terrorista mélységesen hitt az Ügyben. Senki sem születik terroristának.
Inkább orvosnak érezte magát, aki végrehajt egy bonyolult operációt, s közben a
gyógyulás érdekében feláldoz bizonyos ép szöveteket is. Igyekezett nem gondolni
a személyes tragédiákra, amelyeket a repülőgép felrobbantása okoz.
Háromszázhúsz utas, tizenkét fő személyzet. A gép az óceán felett fog robbanni;
kilencezer méter magasan. Senki sem fog életben maradni. A robbanószer fent van
a fedélzeten, a kitűnően álcázott szobrok mindegyike tele van plasztikkal, s
egy drót köti össze őket az időrögzítő szerkezettel. Pontosan éjfélkor robban,
amikor a legtöbben alszanak. Ez kissé megvigasztalta. Mire felébrednének, már
mindennek vége.
  A terrorista jelentést tett főnökének az akció beindításáról, majd haza
indult a családjához, hiszen foglalkozását tekintve repülőgép-szerelő volt,
józan életű családapa, szerető feleséggel és három szép gyermekkel megáldva.
  Otthon egy üzenetet talált feleségétől. Kellemes meglepetést akart szerezni
férjének, s előrement a víkendházat előkészíteni, azzal a járattal, amelyik...
  A terrorista öngyilkos lett, de mindenki úgy hitte, csak azután, hogy világgá
szállt a hír háromszázhúsz utas haláláról.
  A halottkémnek voltak kételyei az időponttal kapcsolatban, de ezeket nem
rögzítette jegyzőkönyben. Végtére is miért lenne bárki is öngyilkos egy
tragédia bekövetkezése 'előtt'?
  A család egyébként lekéste a gépet: torlódásba kerültek az autópályán. A
terrorszervezet jelentős segélyt utalt át.
 
 
Szamurájok
 
Tomojuki az utolsó szamurájok közül való volt, tisztelet övezte, de azért a
háta mögött gúnyolódtak is rajta, hiszen hosszú béke lett, és a lőfegyverek
egyre pontosabban és gyorsabban öltek. Márpedig lőfegyverrel ölni nem művészet,
még íjat kézbe venni is szolgáknak való, nemhogy puskát. Tomojuki sok embert
ölt még, de csak becsületes párharcban, és ezért nem volt rossz a
lelkiismerete. Kis udvarházában egyedül éldegélt, korán özvegységre jutván,
gyermekei szétszéledtek a nagyvilágban. Tomojuki maga gondozta kertjét,
megtermelte a néki legszükségesebbet, húst nem fogyasztott, legfeljebb halat,
ha sikerült a halászat a tengerben. Öreg korára a tenger szerelmese lett,
éjszaka hallgatta a hullámok mormolását, nappal gyönyörködött a mindig más és
mindig mégis ugyanolyan habok költői játékában. Rövid verseket is írt, nagy
gonddal, néha hónapokig ízlelgetve egy-egy szót, és mérhetetlen elégedettség
töltötte el szívét, ha úgy érezte: tökéleteset alkotott. Hosszú kardját övébe
szúrva viselte, de kihunytak belőle a küzdelem vágyai, s hüvelyéből is csak
azért vonta elő hetenként egyszer; hogy a finom pengét megolajozza, s így védje
a párás és sós tengeri levegő ártalmaitól.
  Egy napon négy rabló tört rá, abban a balga reményben, hogy minden szamuráj
gazdag ember. Tomojuki hagyta, hogy megkötözzék, és felkutassák az egész házat,
elvei szerint egy szamuráj nem verekedhet nemtelen szolgákkal a maga
védelmében. Amikor azonban a csalódott és dühös rablók kínozni kezdték, hogy
adja elő a kincseit, elveszítette türelmét, és élemedett kora ellenére
megszabadult kötelékeitől, s néhány halálos csapást mért rájuk kezével és
lábával. Amikor ráébredt, hogy mit követett el szamuráj létére, imádkozott ősei
istenéhez, és végrehajtotta a szeppukut, a rituális öngyilkosságot.
 
 
Az amatőr gyilkos
 
Az amerikai gengszter Brazíliába kényszerült: éppen a századik gyilkossága
ütött ki balul. Joe Caravaggio otthagyta ujjlenyomatát egy kínai vázán, melyet
megcsodált a 'kivégzés' után. Ő nem tekintette gyilkosnak magát, legfeljebb
ítéletvégrehajtónak. Sosem firtatta a maffia parancsait, és lám, a maffia most
is kimenekítette az Államokból, és megvásárolta neki ezt a szép birtokot.
Megbarátkozott a környék uraival, és szemet vetett az egyik leggazdagabb
birtokos, Carlos Schmidt szépséges leányára, Carlára.
  A magas, izmos olasz-amerikai ex-gengszter hamarosan belopta magát a sudár,
szőke Carla szívébe, aki hőst látott Joe-ban, akit az FBI ügynökei hiába
üldöznek.
  Carlos Schmidt nem nézte jó szemmel ezt a kapcsolatot, de elkényeztetett
leánya kedvéért sokáig türelmes volt a nagyhangú gengszterrel szemben. De
amikor Carla kijelentette, hogy hozzámegy Caravaggióhoz, bármi történjék is,
Carlos Schmidt határozott. Vacsorára hívta a maffiózót, és úgy beszélt vele,
mint jövendő vejével. Joe két testőre a személyzet gondjaira bízva evett-ivott,
s hamarosan ők is lerészegedtek. akár gazdájuk.
  - Száz embert öltem meg; és éppen a századiknál buktam le - dadogta Joe
ittasan, s töltött magának a különös aromájú francia konyakból.
Carlos Schmidt hűvösen nézett a gengszterre. - Amatőr gyilkos vagy, fiacskám.
Én sok-sok ezer embert öltem meg, mégis itt vagyok. Karl Schmidt Oberstum... -
elharapta a szót, mert Joe Caravaggio arccal az asztalra bukott.
  Amikor magához tért, egy texasi börtön siralomházában volt. Az FBI ugyanis
kapott egy névtelefont. A telefonáló közölte, hogy a dallasi repülőtér egyik
hangárjában találnak egy érdekes csomagot.
  A csomag egy koporsó volt. És a koporsóra szép, aranyos betűkkel rá volt írva
Joe Caravaggio neve. És a koporsóban a híres gengszter, kómaszerű álomban.
  Az ujjlenyomatokat még ebben az állapotban ellenőrizték. Megvizsgálták a
koporsót is - nemes brazil fából készült. A névtelen telefonáló külföldies
akcentussal beszélt.
  Joe Caravaggio kivégzése előtt egy nappal levelet kapott Brazíliából. Csupán
egy fénykép volt benne. Egy kínai váza fotója, s fajta egy kézzel firkantott
szó: AMATŐR!
  Carlos Schmidt pedig egy ideig a néhai Joe testőreivel táplálta kedvenc
alligátorait.
 
 
Az eleven szobor
 
A szabadkőművesek a katedrális altemplomában tanácskoztak éppen, amikor az
egyik őrszem jelentette, hogy a nagyherceg emberei körülvették az épületet.
Régi ellenségeskedés dúlt a nagyherceg és a titkos szervezet között, s úgy
látszott, a nagyherceg elérkezettnek látta az időt arra, hogy lecsapjon a
szabadkőművesekre; akik mind a francia forradalom eszméit vallották, még
mesterük, a katedrális kanonokja is: ezért válhatott az altemplom titkos
gyülekezőhelyükké.
  - Ti elmenekülhettek a titkos folyosón keresztül - nyugtatta meg Aurelius
mester, a kanonok, szabadkőmíves társait. - Én majd szép csendben misézem, mire
a nagyherceg emberei betörik a kaput. De előbb még tudni akarom, ki az áruló
közülünk. Mert az nem mehet ki innen élve, ti is tudjátok.
  A szabadkőművesek sápadtan összenéztek. A mester az oltárszekrényhez lépett,
misebort vett elő, a szent kehelybe töltötte, latinul mormolt néhány mondatot,
majd a bort a hosszú kőasztalra loccsantotta.
  - Maradjatok ülve, barátaim. Aki előtt a bor lefolyik, az a mi szövetségünk
árulója!
  Mindenki a borcsermelyre szegezte pillantását. A csermely tétovázott, majd
megindult Henrik, a rőfös felé, s lassan, egyenletesen kötényébe kezdett
csöpögni.
  - Kegyelem! Nem pénzért tettem! A nagyherceg megfenyegetett, hogy egész házam
népét megszeplősíti, ha...
  Ekkor két éles penge ütközött össze nyomorult szívében.
  A mester parancsára a tetemet meghengergették friss vakolatban, majd meszet
freccsentettek rá, s a katedrális északi tetőfaragványai mellé fektették, ahol
a város védőszentjeinek szobrai is pihentek a tető újracserepezésének
befejeztéig.
  Amikor a nagyherceg katonáival együtt betört az altemplomba, Aurelius kanonok
már az oltár előtt misézett, kezében a szent kehellyel. A katonák
visszahőköltek, a nagyherceg parancsára mindent átkutattak, de sem
szabadkőmívesekre nem akadtak, sem pedig áruló nyomot nem találtak.
  A nagyherceg kénytelen volt megkövetni Aurelius atyát, és a katedrális
helyreállítására nagyobb összeget ajánlott fel.
  Henrik rőfös eltűnéséről megemlékezik a korabeli krónika: állítólag jelentős
adósságai elől szökött külhonba.
  Henrik rőfös "eleven szobrát" százharminc évvel később döntötte le egy nagy
szélvihar. A középkori malter időtállónak bizonyult. A szobor héja alatt lelt
emberi csontváz több régészt és műtörténész képzeletét megindította. Egyes
elméletek szerint a középkori templomok tetején álló kőszobrok még
tartogathatnak meglepetést. Többen rituális emberáldozatról beszélnek a lelet
kapcsán - de csak a helybéli szabadkőmíves páholy tagjai ismerik az igazságot,
s most már Te is, rémüldöző Olvasóm.
 
 
Vadnyugat
 
Amikor Oklahoma Billt elfogták, tizenkét rendbeli gyilkosságot tudtak
rábizonyítani, ebből hatot tanúk szeme láttára követett el: kiirtotta a Raymond
család összes férfitagját.
  A bíró megkérdezte, miért tette ezt. Oklahoma Bill azt válaszolta, hogy
biztos tudomása szerint Raymond-kéz ölte meg apját, ezért lett őbelőle
földönfutó, s most már nyugodtan hal meg, hiszen igazságot szolgáltatott.
  A bíró is ezt tette, amikor kötél általi halálra ítélte Oklahoma Billt, aki
siralomházba került, megbékélve az isteni és emberi törvényekkel.
  Aztán kapott egy fülest, hogy mégsem Raymond fiú volt apja gyilkosa. Ezen
annyira felháborodott, hogy megölte informátorát, majd kitört a börtönből, s
megölte az egész Williams családot, mivelhogy biztos tudomása szerint
Williams-kéz ölte meg apját. Miután elfogták, csupán annyit mondott, hogy most
már tényleg nyugodtan fog meghalni, hiszen igazságot szolgáltatott. A bíró
kissé ingerülten hegyezte meg ítélethirdetés után:
  - Bill, most már igazán abbahagyhatná ezt az egészet! A kórházi jelentés
szerint a maga apja ágyban halt meg, és az alkohol végzett vele! Ezt magának is
tudnia kellett!
  A cowboy elvörösödött.
  - Tudtam, tudtam, de hát nem volt szebb az én változatom?
 
 
Hetedíziglen
 
G. tudta, hogy kik hurcolták el. és pusztították el a családját. Amint tudott,
megfizetett nekik a háborúban - és utána is, de a lelke nem volt még nyugodt.
Hazatért, és azt is megtudta, kinek a feljelentése alapján történt mindez. S.
volt az, a házmester, akiből az új rendszer - mint igen sok házmesterből -
hatalmasságot csinált. S. most egy másik városban élt, köztiszteletnek (vagy
közutálatnak) örvendett, népes családjával együtt, kiknek szintén bőven jutott
az árulás jutalmából abban a tartományban.
  G. tehát abban a városban vállalt munkát, és S. úr minden lépését szemmel
tartotta. Az természetesnek tetszett, hogy meg kell ölnie, de ezt nem tartotta
G. igazságos bűnhődésnek. Úgy döntött, utoljára öli meg. Előbb a családját, s
legvégül S. urat, a spiont.
  G. úr lassan, de alaposan dolgozott. Gyilkosságait gondosan balesetnek,
tragikus véletlennek álcázta - megvolt ehhez a gyakorlata a háborúból. Nem
siethetett túlságosan, mert ez mindenképpen felkeltette volna a hatóságok
figyelmét. Teltek az évek. S. úr megrokkant, nyugállományba vonult, s egyedül
nevelte unokáját, népes családja egyetlen tagját, akit a sors - ő úgy tudta -
meghagyott még neki. G. maga is megöregedett, megcsömörlött a sok kiontott
vértől, s elhatározta, felhagy a bosszújával. Ekkor ölte meg valaki S. úr
unokáját, kegyetlenül és értelmetlenül. Kilétére sosem derült fény. A
rendőrségi nyomozás megindult. és a gyanú G.-re terelődött, aki makacsul
tagadott. Semmit sem tudtak rábizonyítani, hiába szembesítették a megtört S.
úrral.
  - Nem én öltem meg az unokáját - mondta G. neki.
  De S. úr nem hitt neki. Ez volt G. számára a legszörnyűbb.
 
 
Az amulett
 
Az amulett, amelyet Henri de Chartres keresztesvitéz egy halott beduin
nyakáról vágott le, nem aranyból készült, hanem faragott csontból. Valami
ördögfejecske lehetett, szeme egy-egy egészen apró, vörös kő, picit kinyújtott
nyelve ugyancsak. Henri de Chartres saját nyakába akasztotta az amulettet, az
ezüstkereszt mellé. Egy alkalommal, éjszaka, arra ébredt, hogy az amulett
zsinórja rettentően szorítja a torkát, már-már fojtogatja: alig tudta kioldani
a többszörös csomóra kötött, bőrszíjat. Kicsit csodálkozott, mert határozottan
emlékezett: az ördögöcskét annak idején könnyen nyakba lehetett akasztani. Azt
is észrevette, hogy a kis vörös kövek sötétben szinte izzanak. Nem akart az
amulettől megválni, de többé nem viselte, hanem zsákjába dugta a többi,
ugyancsak a Szentföldön zsákmányolt gyűrű, lánc, kösöntyű mellé. Ebből a
zsákmányból odahaza, Franciaországban szép birtokot vásárolt, vitézségéért
bárói címet kapott, és a de Chartres család terebélyesedett és gyarapodott
Henri báró halála után is, évszázadokon át. Az amulett pedig ott hányódott sok
régi lim-lom között a hatalmas, örökké hűvös kastély padlásán. Ott hevert egy
görbe szaracén kard is, mely csodálatosképpen megőrizte fényét és
hajlékonyságát is. Ott hevert békésen, századokon át, de ugrásra készen.
  Henri de Chartres ifjú bankár, a híres család tizenharmadik leszármazottja e
néven a nemzedékek láncában, éppen álarcosbálra készült, melyet menyasszonya
szüleinek kastélyában rendeztek. Eszébe jutott a padlás, ahol gyermekkorában
nemegyszer kószált, és a sok régi ócskaság, amit odafent megcsodált. Felment a
nyikorgó csigalépcsőn, s a padlás szúette gerendái alatt, a félhomályban
megvillant az amulett-ördög vörös szeme.
  Felvette, megcsodálta a furcsa faragványt, elmosolyodott, mert mintha nyelvet
nyújtott volna az ördögöcske. Gondolt egyet, nyakába akasztotta a keskeny
bőrszalagon függő csecsebecsét, majd kézbe vette a tompán villogó, görbe
kardot. Mintha áram ütötte volna meg, karja elzsibbadt, de nem tudta eldobni a
kardot. Kábultan lehunyta szemét, sivatagi táj jelent meg előtte; kiáltások,
egy ismerős, torokhangú nyelven, fém ütődött fémhez, kürtök hangja...
  A keskeny bőrszalag valamiképp egyre szorosabb lett a torkán. Bal kezével
odakapott, megpróbálta meglazítani, majd végső kétségbeesésében a kard hegyét
akarta a szíj alá feszíteni, hogy elvágja. Aztán megbotlott valamiben...
  Hosszú ideig folyt a nyomozás a rejtélyes halálesetben, a vizsgálóbíró csak
hetek múltán békélt meg az öngyilkosság verziójával. Mert a bűnügyi krónikákban
hiába is keresne bárki olyan esetet, amikor egy öngyilkosnak sikerül 'teljesen
lefejeznie' önmagát.
  De a padlás porában csak Henri úr lábnyomai voltak láthatók, és a holttest
mellett talált csontamulett sem nyújtott támpontot a baleset megértéséhez.
  A de Chartres családnak ily módon magva szakadt.
  A vizsgálóbíró időnként megnézi a kardot és az amulettet a város bűnügyi
múzeumában. Néha kinyújtja a kezét, szeretné megérinteni.
  De szerencsére üveg alatt őrzik.
 
 
A bíró kilencvenkilenc halála
 
L. egy dél-amerikai diktatúra (maradjunk ennyiben) hírhedt vérbírája volt.
Kilencvenkilenc felkelőt juttatott akasztófára, amikor nyugdíjazták. Nemsokára
megdőlt a diktatúra, a kivégzett felkelőket immár forradalmároknak nevezték, és
díszes közös Pantheonban temették el őket. L. bíró ekkor már családjával együtt
Svájcba költözött, ahová gonosz ítéleteinek búsás jutalmait már korábban
szorgalmasan átutalgatta. Mivel német eredetű családból származott, kiválóan
beszélt németül, és a tiszteletre méltó külsejű, ősz, finom öregúrról senki
sem, gondolta volna a svájci kisvárosban, hogy veszélyesebb a közönséges
gyilkosoknál.
  Aztán egy szép napon L. titkára sápadtan nyújtott át egy spanyol nyelvű,
gépírásos levelet, melyben udvariasan közölték L. bíróval, hogy pontosan
kilencvenkilenc nap múlva meg fog halni. L. nevetett, de azért megkettőzte
testőrségét és dél-franciaországi kastélyába költözött, mely a svájci villánál
sokkal jobban volt védhető illetéktelen látogatók ellen. De már a második napon
kigyulladt a gépkocsija, igaz, csak a titkára sérült meg könnyebben. Minden
napra jutott egy merénylet, de legalább egy fenyegető telefon vagy levél. Pedig
ekkor már a francia rendőrség is vigyázott L.-re, aki egyre kialvatlanabb,
fáradtabb, öregebb és betegebb lett. Feleségét autóbaleset érte, egyetlen
lányát pedig a gondos őrizet ellenére megmérgezték egy előkelt német
magánintézetben.
  L. ama bizonyos kilencvenkilencedik napon elkészítette végrendeletét,
meggyónt, megáldozott. A napi postával érkezett egy névtelen, gépírásos levél
is, mely egyetlen mondatból állt: "A magunk részéről befejeztük, többé nem
háborgatjuk."
  A bíró felnevetett. Aztán a szívéhez kapott, és meghalt.
 
 
Kutyaélet
 
V. gróf egyedül élt az ősi kastélyban, süket szolgájával és vénséges
kutyájával. V. gróf korán megözvegyült, fia Amerikába költözött, és évek óta
semmiféle hírt nem adott magáról, a neki címzett levelek "ismeretlen helyre
költözött" bélyegzővel érkeztek vissza. V. gróf egymás után adogatta el
földjeit, ingóságait, bútorait, a regi ékszereket, s most már csak a kastély
néhány szobáját használta, a nagyobb termek fűtetlenül tátongtak és porosodtak.
A süket szolga, Simon hetenként egyszer befogott a rozoga homokfutóba,
bekocsizott a városba élelemért, s meghozta az előző heti újságokat. A vén
grófot a környéken bolondnak tartották, és talán az is volt egy kicsit, hiszen
Bob, a kutya bizonyult leghűségesebb hallgatójának, ám válaszolni csak
farkcsóválással és értelmes tekintetével tudott. V. gróf nem bánt jól Bobbal,
sőt bizonyos értelemben rajta töltötte ki gyűlöletét, melyet a világgal szemben
érzett. Simont, a szolgát nem merte bántalmazni, hiszen a gróf már évek óta nem
mozdult ki kastélyából, s aligha lett volna képes önmaga gondozására.
  Amikor Bob véletlenül összetört egy értékes vázát, melynek árából hónapokig
élhettek volna, V. gróf iszonyatosan megverte, majd egy hétig nem adott neki
enni. Simon, a szolga néha vetett neki valami maradékot, de őt alapjában véve
közömbösen hagyta az állat szenvedése, a büntetés mértékével pedig egyetértett.
  V. gróf egyik éjjel heves szívdobogásra ébredt majd iszonyú fájdalom
telepedett egész mellkasára. Segítségért próbált kiáltani, de csak gyönge
hörgés hagyhatta el ajkát. Tudta, hogy meg fog halni, és hirtelen
megvilágosodott előtte, mennyire ostobán élt, visszautasítva minden egyszeri,
gyönyörű lehetőséget, amit a sors még kínálhatott. Homályosan látta, hogy Bob
figyeli, hirtelen szerette volna megkövetni az ebet, legalább őt mindazért,
amit ellene és a világ ellen vétett. De a kutya szeméből nem olvashatott ki
sajnálatot, inkább alig elfojtott káröröm parázslott benne.
  Aztán a gróf tagjai megvonaglottak, minden elsötétült előtte. Amikor magához
tért, különös módon a földön fekve találta magát. És tekintete önmagára esett,
ott fent az ágyon, kezét illedelmesen összekulcsolta, benne feszülettel,
körülötte gyertyák égtek. Rettentő félelem kerítette hatalmába. De ekkor nyílt
az ajtó, belépett a fia, mögötte Simon csoszogott.
  - Fiam! Édes fiam! - próbált a gróf kiáltani, de csak vinnyogás, nyüszítés
tört ki belőle, amint fia felé kúszott.
  - Végre! - mondta a fiatalember a tetemre pillantva, aztán belerúgott a
kutyába.
  - Vigye innen ezt a dögöt! Vitesse el a sintérekkel! A sintérekkel -
ismételte meg hangosan.
  A süket szolga vigyorgott, hogy megértette, és letaszigálta a kutyát a
pincébe, addig is, míg a sintérek zöld kocsija megérkezik.
  "Mintha csak megéreztem volna, hogy ütött az óra" - borzongott meg a
fiatalember, és tűnődő pillantást vetett apja határozottan kutyaszerű arcára.
 
 
- - - SZÖRNYEK - - -
 
 
Zombi
 
Egy német utazó, kinek titkos megbízatása az volt, hogy felmérje a valaha
Németországhoz tartozó nyugat-afrikai államok politikai helyzetét, expedíciója
kezdetén sorozatos balszerencsével járt. Elvesztette több emberét, teherhordói
elszöktek vagy meglopták, majd rablók támadtak rá. A német konzul azt a különös
tanácsot adta neki, kérjen védelmet egy helyi varázslótól. Az utazó kínjában
vigyorgott, de mivel jobb neki sem jutott eszébe, valóban úgy cselekedett,
ahogyan a konzul mondta. A varázsló sok pénzt kért, mert szerinte az utazó több
loát is megsértett, s nagy nehezen kiderült, a loák valami homályos helyi
istenségek.
  - Adok melléd egy hűséges szolgát, és amíg ezen a földön vagy, nem eshet
bántódásod - jelentette ki a varázsló, majd némi hókuszpókusz után előhívott
egy nem túl bizalomgerjesztő feketét, s gondjaira bízta a németet.
  Rudolf Schröder megfogta, ha nem is Isten, de az egyik loa lábát ezzel a
szolgával. Minden sikerült, amióta mellé szegődött, s bár Schröder kissé maga
is tartott tőle, ámulattal szemlélte, hogyan térnek ki a néger szolga útjából a
rablók, tolvajok, de még az állig felfegyverzett, sarcra éhes katonák és
rendőrök is. Feltűnt neki, hogy társaságában a szolga sem nem eszik, sem nem
iszik, de ezt is valamilyen babonaságnak tulajdonította, vagy a fehérekkel
szembeni ellenszenv egyik megnyilatkozásának. Vaskos anyag gyűlt össze
irattáskájában és magnófelvételein a német tőke és hatalom afrikai
lehetőségeivel kapcsolatban, s lényegében befejezte küldetését. A hajóhoz, mely
a kikötőben várta, a néger vitte ki csónakon alkonyatkor. Schröder revolvere
markolatára csúsztatta kezét, hirtelen rossz előérzete támadt. A fekete szolga
szinte csukott szemmel evezett, és vigyorgott. Ez a vigyor volt a
leghátborzongatóbb, mert Schröder a szolgát sosem látta vigyorogni.
  A néger most letette az evezőt. Már egészen közel volt a hajó, az égre
rajzolódott pompás sziluettje.
  - Tovább nem vihetlek, uram - mondta a fekete, és ismét komor lett az arca,
mert eltűnt fogai fehérsége.
  - Hogyhogy nem? - háborodott fel a német. Előrántotta revolverét. - Evezz
tovább, különben meghalsz!
  - Már halott vagyok én régen, uram. Zombi. Élőhalott. A varázsló azt
parancsolta, hogy vigyázzak rád, amíg ezen a földön vagy. Most már nem vagy
ezen a földön.
  Schröder rálőtt a négerre, rálőtte a teljes tárat.
  - Mondtam, hogy már halott vagyok - vigyorodott el újra a néger, és a német
nyaka felé nyújtotta két hatalmas kezét. - És most már te is zombi leszel,
uram.
  A lövések hallatán a német hajóról reflektorozni kezdtek, de csak egy
hatalmas feketét láttak, amint lassan evez csónakján a part felé, lábát valami
sötét tömegen nyugtatva.
  - Csak egy halász - mondta a másodtiszt. - Nyilván a parton lőttek. A víz
nagyon messzire viszi a hangot.
 
 
A kis szörnyeteg
 
A felvilágosodás óta sokan hajtogatják, hogy az ember eredendően jónak
születik, csak a társadalmi körülmények, a nevelés folytán válhatik rosszá. A
kis Paul esete ennek az állításnak némiképp ellentmondani látszik...
  A kis Paul feltehetőleg szörnyetegnek született. No nem testileg, hiszen
lányosan szép, angyali szőke gyermek volt, és az esze is vágott. Grófi családba
született, méghozzá népes famíliába - hét testvére volt, s ő a legkisebb, a
dédelgetett kedvenc.
  Idős szülei mindent megtettek neki, s mindent kívánságára cselekedtek, hiszen
óriási vagyonuk volt.
  Csakhogy a kis Paul már ötéves korában megértette, hogy ebből az óriási
vagyonból az ő jussa lesz a legkisebb és legbizonytalanabb, hiszen testvérei
mind felnőnek s elveszik a részüket, amikor ő még mindig valamelyik előkelő
magánintézetben tanul.
  És a kis Paul módszeresen elkezdte irtani vetélytársait. Az egyik vízbe fúlt,
a másik leesett egy magas szikláról, a harmadik halálos áramütést szenvedett.
  Itt a kis Paul néhány szünetet tartott, mert a rendőrség túl feltűnőnek
találta ezt a családi tragédiasorozatot. Tízéves korában végezte be munkáját. A
negyedik testvér közlekedési baleset áldozata lett: kerékpárjával autó elé
kanyarodott. Az ötödik... nos, ez ismét felhívta a  hatóság figyelmét magára -
a toronyszobából esett ki az ablakon, csillagászati távcsövével a kezében.
A hatodik testvér öngyilkos lett: mérget ivott, s öngyilkosságát egy búcsúlevél
valószínűsítette, bár a kézírás hitelességét a szakértők vitatták. A hetedik
testvér, Amerikában halt meg, gépkocsija gyulladt ki és robbant fel. Ezt az
öreg szülők már nem tudták elviselni: belehaltak a fájdalomba.
  A kis Paul, betöltvén huszonegyedik életévét, immár elérkezett a várva várt
pillanathoz: teljes jogú örökös lett. Úgy érezte, megdolgozott érte.
  Már csak a formaság volt hátra, hogy a közjegyző tanúk jelenlétében
kihirdesse Paul szüleinek végrendeletét.
  A gróf minden vagyonát egy árvaházra hagyta, s fiának kizárását a
végrendeletből egy szörnyű, ám megalapozatlan gyanúval indokolta. A szülei
tudták, vagy sejtették, ki sújtott le gyermekeikre.
  A kis Paul revolvert rántott, megsebesítette a közjegyzőt, rálőtt a tanúkra
is.
  Zárt intézetben halt meg, idős korában, annak az árvaháznak a jóindulatából,
melyre a grófi vagyon szállott.
  A kis Paul ott nyugszik már a családi kriptában, szülei és hét testvére
mellett. Vagyis hogy ott sem nyugszik: éjszakánként ijesztő kiáltozást
hallottak a kriptából a temetőőrök.
  S egy napon összeaszott csontvázat találtak az őrök a családi kripta előtt.
Először sírrablásra gyanakodtak, aztán az ügyet lezárták. Ám a temetőőrök azt
rebesgetik, a kis Pault saját családja vetette ki a kriptából.
  A csontvázat egyébként szabályellenesen a temető árkában földelték el.
  Azóta nyugalom van a grófi kriptában. Örök nyugalom.
 
 
Homunculus
 
Miután Albert Kerr megkapta az orvosi Nobel-díjat genetikai kutatásainak
eredményeiért, elsősorban az ivartalan szaporítás területén végzett munkájáért,
úgy határozott, ezentúl kedvteléseinek él. Vásárolt egy apró, lakatlan szigetet
Mikronéziában, házát és laboratóriumát a legkiválóbb ausztráliai szakemberekkel
építtette fel, majd szinte teljesen eltűnt a tudományos világ, szeme elől. A
'Ki kicsoda' nemzetközi kiadása 1981-ig tartotta számon adatait, melyekből
kitűnt, hogy Albert Kerr nőtlen és nincs számon tartható kedvtelése.
  Azt a legelszántabb riporternő, Lucy Nash is csak akkor derítette fel, hogy
mivel foglalkozott Alfred Kerr két teljes éven keresztül, amikor már késő volt.
  Lucy Nash egy indonéziai újságírótól hallott először az Elátkozott Szigetről,
melyet a bennszülött halászok, de még a környéken garázdálkodó kalózok is
babonásan elkerültek. Az újságírónő bérelt egy motorcsónakot, s videókamerával
felfegyverkezve partra szállt a szigeten, mely megdöbbentő képet nyújtott,
mintha tornádó pusztította volna el. A pálmafákat az ismeretlen erő tövestől
kitépte, az egykori lakóház és laboratórium pedig határozottan úgy festett
romjaiban, mintha eltiporták volna őket. Ez a valószínűtlen hasonlat akkor vált
igazán félelmetessé, amikor Lucy Nash a tengerparton néhány másfél méter hosszú
lábnyomot talált. Mezítelen, ötujjú láb nyomai voltak, mintha emberi lábtól
származtak volna. Lucy Nash lefotózta a nyomokat, bár rossz ízű tréfának vagy
ijesztgetésnek vélte őket, hiszen ilyen lábnyomokhoz nyolc-tíz méteres
testmagasság tartozott volna. Talán éppen e mókás lábnyomokkal ijesztette el
Albert Kerr a kíváncsiskodókat. Lucy Nash azonban egyre kevésbé találta
mókásnak ezeket a nyomokat, amikor a romok között is találkozott velük.
  Közelről nézvést még inkább úgy tetszett, mintha széttiporták volna Albert
Kerr házát és laboratóriumát, s ami még ennél is meglepőbb volt, a pálmák,
dísznövények zöldje itt is hiányzott, mintha sáskák rágtak volna le mindent
gondosan. Az újságírónő sehol sem találta meg Albert Kerr holttestét, csupán
néhány vérrel szennyezett feljegyzés-töredéket, feltehetően a tudós naplójának
néhány sorát. Egy elmázolódott sorban Paracelsus neve volt kiolvasható, majd
valamiféle szörnyű recept eleje: "zárjunk negyven napon át lombikba férfimagot;
hagyjuk rothadni, amíg meg nem mozdul, fel nem éled... ezután egy emberhez
hasonló forma alakul ki... gondosan, vérrel tápláljuk... nőni kezd, egyre
jobban, ekkor..."
  Egy másik töredéken pedig: "... Uram Isten, valóban szinte szemlátomást
növekszik... az én fiam néz le rám... félek... még nem érti, amit mondok...
gőgicsélése oroszlánüvöltés..."
  Lucy Nash szenzációs riportját még a botránylapok sem közölték, olyannyira
zavarosnak és hihetetlennek tartották. Különösen a cikk azon találgatásait
bélyegezték abszurdnak, melyek szerint a tudós óriás-homunculusza megnővén
felfalta atyját, s minden ehetőt a szigetecskén, majd kínzó éhségében
nekivágott a tengernek.
  Mikronézia szigetvilágának babonás lakói azonban azóta is suttognak egy
gyermekképű óriásról, mely (vagy 'aki') átgázol a tengerszorosokon, s két
harapással eltűntet egy felnőtt embert.
 
 
A gonosz
 
És elindult a legkisebb királyfi, hogy megvívjon a gonosz sárkánnyal, mely
minden évben száz szűz lányt és száz nemes ifjat követelt étkül. A királyfi fel
volt szerelve mindenféle fegyverrel, és nem egyedül indult, hanem egész
sereggel. Behatoltak a barlangba, bombát vetettek a sárkány fészkébe,
lángszóróval kifüstölték, benzinnel leöntötték, meggyújtották, hamvait
széttaposták, írmagja se maradjon a szörnynek. A királyfi békét hirdetett,
bőség és igazságosság korát.
  A királyfinak megtetszett a sárkánybarlang, ott rendezte be rezidenciáját.
  És egy napon így szólt testőreihez:
  - Nem minden volt rossz abban, amit a sárkány cselekedett. Minden kornak
vannak haladó hagyományai.
  És a királyfi is kivetette adóját a népre, eléhajtották a száz szűz leányt
meg a száz nemes ifjat.
  És a királyfi egyre jobban hasonlított a gonosz sárkányra. De azért
Szabadítónak nevezték, s azt mondogatták, még mindig ő a kisebbik rossz:
legalább közülük való.
 
 
A loch-nessi szörny
 
Edgar Bonaventura azért vált el feleségétől, mert Mary nem hitt a szörnyben,
pedig házasságuk kezdetén úgy tett, mintha érdekelné a probléma. Bonaventura
bankár volt, ősei Itáliából települtek át a zsidóüldözések elől a hűvös
Angliába, s a férfi vonásai híven tükrözték ezt a vérkeveredést. Az angol nők
figyelmét azonnal felkeltette a zárkózott, dúsgazdag férfiú, akinek duzzadt
ajka ígéretes érzékiségről árulkodott, sok dioptriás szemüvege pedig becézhető
és gyámolítható gyöngeségről. A nőket azonban egytől egyig kiábrándította, hogy
Edgar Bonaventurával tartósan csupán egyetlen témáról lehetett csevegni, ez
pedig a loch-nessi szörny létezése volt.
  Edgar Bonaventura gyermekkora óta gyűjtötte a szörnyre vonatkozó cikkeket,
nyilatkozatokat, dokumentumokat, s felnőtt korának csaknem minden nyarát a Loch
Ness mellett töltötte, egy jól felszerelt lakókocsiban, mely egyben megfigyelő
állomásként és laboratóriumként is szolgált. Bonaventura elnöke volt az
edinburghi székhelyű Loch Ness Társaságnak, és több skót város és egyesület
választotta díszpolgárává, illetve tiszteletbeli tagjává, hiszen nincs olyan
elvetemült és hazafiatlan skót, aki tagadni merné a Szörny létét, már jól
megfontolt idegenforgalmi érdekekből is.
  Edgar Bonaventura sosem feledte azt az első nappalt és éjszakát, melyet a
néptelen, sivár tájjal körülvett 'loch' mellett töltött. A tó csaknem fekete
vizének felszíne hullámtalanul tiszta és nyugodt volt, mint a Sátán freudi
értelemben vett ösztönélete, de e feszült nyugalom mögött ott rejtezett az
ígéret, hogy "a kristálytükör meghasad", és Leviatánként felbukkan, hullámok
glóriás tajtékjában, az Ősállat, a Lény, a Szörnyeteg, mintegy az emberiség
kollektív tudatalattijából merülvén fel.
  Természetesen mindenki látott már bizonyos híres felvételeket a szörnyről,
ezek hitelességét azonban kezdettől fogva vitatja a tudomány, mely azóta
ultrahangos szondázással és mélytengeri búvárok kamerájával is próbálta
tisztázni a nyári uborkaszezonban is csak a pihentebb agyúakat izgató kérdést:
lehetséges-e, hogy egy ilyen mély tengerszemben fennmaradjon és szaporodjon
valamiféle nagytestű, történelem előtti ősgyík?
  A bankár felszereléséhez tartozott a tökéletes éjszakai felvételt biztosító,
sötétben is látó videókamera, mely a legkisebb mozgás vagy fényváltozás esetén
automatikusan vételre kapcsolt. Bonaventura most is egy teljes hónapot töltött
a helyszínen, s az elkövetkező hetekben türelmesen kiértékelte a sok-sok órás
nappali és éjszakai felvételeket, az ígéretesebb részleteket rögzítette,
kinagyította. Már a huszonhetedik éjszaka feldolgozásánál tartott, amikor a
képernyőn, az ezüstösen csillogó víztükör kísérteties felszínén gyűrűzni
kezdett a Hold fénye, majd kiemelkedett Nessie, a Szörny, félbolond ősrégészek
és botcsinálta biológusok álma, s tíz hosszú másodpercig egyenesen a kamerába
bámult szemhéj nélküli, levesestányér nagyságú, foszforeszkáló szemével,
melyből, úgy tetszett, végtelen erő, bölcsesség és gonoszság áradt.
  Edgar Bonaventura csaknem lefordult a székéről. Kimerevítette a képet,
mielőtt még újból eltűnt volna Nessie a habokban, s kiment, hogy feltegyen egy
kávét. Kipillantott az ablakon, odakint a megszokott, szemerkélő londoni eső
viharossá fajult, villámok cikáztak Hampstead előkelő dombvidéke fölött. Aztán
vakító villanás után fülsiketítő mennydörgés következett, a világítás megszűnt.
A férfi visszarohant videókészülékéhez. A monitor sötét volt, enyhe égésszag
érződött.
  A biztosító természetesen megtérítette a kiégett elektronikus eszközök árát.
Ám Edgar Bonaventura öngyilkosságát senki sem értette: sikeres bankár volt,
hobbija pedig ártalmatlan őrültség.
 
 
A múmia
 
Aki járt a londoni British Museumban, az bizonyára emlékszik a fal mellett
sorakozó impozáns múmia-gyűjteményre is. Nemcsak a díszes, festett koporsók,
hanem a bebalzsamozott, vászontekercsekkel körülbugyolált holttestek is
láthatók. Ezek nagyrészét csak röntgen segítségével vizsgálták, mert fennáll a
veszélye annak, hogy a tetemek a huszadik századi mérgezett levegővel
érintkezve elporlanak.
  Lewis T. Brock amerikai egyiptológus azonban ama kiváltságos kutatók közé
tartozik, akik megkapták az engedélyt egy különösen sérültnek látszó múmia
"boncolására", mely egyébként a kiváló brit egyiptológus, Hugh Finney
gyűjtéséből került a múzeum tulajdonába még 1921-ben. Hugh Finney-nek egy
ásatás során veszett nyoma Kairótól nem messze még abban az évben.
  Lewis T. Brock kutatásának eredménye annyira megdöbbentő volt, hogy a múzeum
igazgatósága úgy döntött, nem hozzák nyilvánosságra az ügyet. Brock minden
kétséget kizáróan megállapította, hogy a múmia valójában Hugh Finney holtteste
- ezt később orvosok és antropológusok is megerősítették. Hogy a tudós miként
került oda a múmia helyére, milyen bűntény áldozataként, az ma már
kideríthetetlen.
  A legzavaróbb azonban Brock azon állítása, hogy Finney holttestét négyezer
évvel ezelőtti eljárással, és anyagok segítségével mumifikálták. Agyát és belső
szerveit a szokások szerint eltávolították. A kérdést tehát úgy is fel lehet
tenni: kinek volt szűksége Hugh Finney agyára? Talán az "eredeti" múmiának?
 
 
A Zohár
 
  - Ez a legfontosabb kabbalisztikus munka, gyermekeim - mondta ünnepélyesen
Slomo Álkábec, akiről tudták, hogy Spanyolországból menekült ide, Száfedbe.
  Felmutatta a gondosan másolt kódexet.
  - Ebben minden benne van. Zohár, azaz világosság. Fényt ad a múltnak,
jelennek és jövendőnek.
  Az egyik tanítvány felnyújtotta a kezét.
  - Kérdésem volna, rabbi. Ha abban a könyvben minden benne van, miért nem
lapozunk oda, ahol mostani kérdésünkre rögtön megoldást lelünk.
  A rabbi elmosolyodott.
  - Kézenfekvő kérdés, gyermekem. De a bölcs ember csak olyan kérdést tesz fel,
amire maga is tudja a választ. Aki a Zohárban túlságosan előrelapoz, kihull az
időből.
  A tanítványok összenéztek, finoman mosolyogtak.
  Amikor a tanító kiment, otthagyta a Zohárt. A tanítványok előrelapoztak.
Olvasni kezdtek, mohón, türelmetlenül.
  Nemsokára különös érzés vett rajtuk erőt. Egy zárt, kerekeken guruló
házikóban zötykölődtek. Aztán idegen kiáltásokat hallottak. Megértették, ki
kell szállniuk a zárt szekérből. A legjobb tanítvány ismerte az idegen írást.
Lassan betűzte.
  - A... U... S... C... H... W... I... T... Z...
 
 
A filmrendező
 
  - Mondja, milyen kaszkadőrökkel dolgozik? - kérdezte az újságíró a híres
rendezőtől.
  - Hogy érti ezt? - kérdezte a rendező, és szivarra gyújtott.
  - Hát feltűnt, hogy a filmjeiben a gyilkosságok milyen életszerűek. Trükknek
semmi nyoma...
  - Nincs is semmi trükk, barátom. És kaszkadőrök sincsenek - válaszolta a
rendező egykedvűen. - Kér még egy whiskyt?
  - Köszönöm. Elég. Na de hát akkor...?
  - A statiszták olcsóbbak. Mindig vannak becsvágyó statiszták. Közlöm velük,
hogy éppen nincs erre meg erre a jelenetre megfelelő kaszkadőr. De dupla gázsit
fizetek, ha valaki megpróbálja.
  - És?
  - És mindig akad egy-két balfék, aki azt hiszi, meg tudja ép bőrrel csinálni.
Száz közül egynek, ha bejön. Nos, aztán bekövetkezik a sajnálatos baleset a
forgatáson. De akkor már szalagon van. És ez a lényeg.
  - Mi lesz, ha megírom? - kérdezte az újságíró, és nagyot kortyolt italából.
  - Senki sem hinné el. Különben is, maga az első, akinek feltűnt...
  Az újságíró kissé rosszul érezte magát, de otthon még leírta a cikk címét:
'A filmrendező.'
 
 
Bolondok
 
D. T. már harmincöt éve volt a bolondokházában. És meg is szokta. Mindent meg
lehet szokni harmincöt év alatt. D. T. nem volt közveszélyes, de - mint az
orvosok mondották -, önálló életvezetésre alkalmatlan. Matematikával
foglalkozott, csillagászattal, filozófiával. A pszichiáterek szívesen
beszélgettek vele. Sokat tanult tőle bárki, akinek ebben a bolond világban
tanulni volt még kedve. D. T.-t tulajdonképpen már rég kiengedték volna, ha nem
tart ki elmélete mellett, mely szerint hamarosan eljő a Nagy, Fekete Nulla, és
ítélkezik mindenek felett.
  Aztán eljött a Nagy, Fekete Nulla, és letesztelte az egész emberiséget
egyetlen másodperc alatt. Szűrőjén csak D. T. akadt fenn. Ő lett a Nagy, Fekete
Nulla földi helytartója. És az egész emberiséget bolondnak nyilvánították, mert
nem hitt a Nagy, Fekete Nullában.
  D. T. rezzenéstelen arccal fogadta ezt is, csak belül mosolygott. A világért
sem árulta volna el, hogy nemsokára jön a kis, piros egyes.
 
 
Az Ö. S. L.
 
  - Tudod te, mi az az Ö. S. L.? - kérdezte Harvey nyomozó Cooper nyomozótól.
  - Hogyne tudnám! Tele van a hirdetéseikkel minden újság. Öngyilkosokat
Segélyező Liga. Rengetegen hívják őket. Amolyan lelki segélyszolgálat.
Öntevékeny társadalmi csoport. Miért, te is hívni akarod őket? - vigyorgott
Cooper.
  - Kedvem volna megpróbálni. De szeretném, ha te is ott lennél a lakásomon.
Meghívlak egy pizzára és egy üveg vörös borra.
  - Részemről oké. Valami beugratás?
  - Olyasféle - dünnyögte Harvey. - Tudod, megnéztem az öngyilkossági
statisztikákat New Yorkban, az elmúlt két hónapra kivetítve. Amióta az Ö. S. L.
működik.
  - Javult, mi?
  - Ahogy vesszük. Kétszer annyi a sikeres öngyilkosság. Komoly javulás, mi?
  Másnap Harvey nyomozó felhívta a lakásáról az Ö. S. L. irodáját. Kedves női
hang kezdett beszélgetni vele. Megkérdezte a nevét, címét, és szóval tartotta
mindaddig, míg az Ö. S. L. munkatársai oda nem értek.
  Kis híján sikerült kilökniük az ablakon Harvey nyomozót. Cooper pedig kis
híján lelőtte őket.
  - Csak segíteni kívántunk az öngyilkosoknak - nyilatkozta letartóztatása után
az Ö. S. L. vezetője. - Végtére is szabad országban élűnk, nem?
  Az esküdtszék felmentette az Ö. S. L. munkatársait, vezetőjük pénzbírságot
kapott.
  Az Ö. S. L. hirdetései ismét megjelentek. Tessék nyugodtan tárcsázni a
megadott számot!
 
 
Vérzékenység
 
Amikor a harmadik férfi is a trópusi vérzékenység sajátos jeleit mutatta,
anélkül, hogy bármelyikük is megfordult volna a trópusokon, dr. Withall némi
töprengés után a rendőrséghez fordult.
  - Mégis, miből gondolja, hogy ez ránk tartozik - kérdezte az elcsigázott
rendőr hadnagy. - Még csak az kéne, hogy betegségekkel is mi foglalkozzunk...
  - Nézze, hadnagy úr, ez egy rendkívül ritka tünet. Honi körülmények között
csak mérgezés okozhatja. Mégpedig igen lassan, gondosan adagolt méreg. Ez a
szer a vértest-képződést lassítja, s végső soron azzal jár, hogy a beteg
egyetlen apró sebből is elvérezhet, mivel a véralvadást visszafordíthatatlan
módon gátolja...
  - Ezt már elmondta, és felfogtam - sóhajtott a hadnagy. - De miből
következtet arra, hogy ez ránk tartozik?
  - Csak azt tudom, hogy ezt a mérget afrikai varázslók használják ellenségeik
lassú elemésztésére. S mivel e három férfi hozzám fordult, mint a trópusi
betegségek szakértőjéhez, kötelességemnek tartottam, hogy jelentsem az ügyet. A
többi már nem rám tartozik - fejezte be mondandóját az orvos, és kissé
sértődötten távozott. Sosem volt nagy véleménnyel a rendőrség szellemi
képességeiről, de ennyi ostobaságot már nem tudott elviselni.
  A hadnagy iktatta a jelentést, de kötelességszerűen lefuttatta a számítógépen
a három beteg adatait. Mind gazdag üzletember volt, de Afrikában sosem jártak.
Ez utóbbi tény részben megnyugtatta, részben töprengésre késztette. Másnap
kiküldött egy nyomozót a három férfi ellenőrzésére. Kiderült, hogy mind
agglegények, s rendszeresen találkoznak csütörtök délutánonként egy negyedik
barátjuknál, mivel szenvedélyes bridzselők. A negyedik férfi Barry Glenn volt,
egy rokkant gyarmati tisztviselő. A hadnagy utánanézett Glenn gyarmati
múltjának: hosszú évekig Afrikában dolgozott. De hát miért akarná valaki
meggyilkolni barátait, kártyapartnereit?
  A hadnagy diszkréten elbeszélgetett a három üzletemberrel, s kiderült,
emberbaráti okból mindhárman Barry Glenn javára végrendelkeztek, családjuk nem
lévén.
  Barry Glenn pedig kissé türelmetlen örökösnek bizonyult.
  Azóta Glenn már tíz évet lehúzott életfogytig tartó börtönbüntetéséből. Három
áldozata még él, de örökös rettegésben, mert már ők is tudják: egy tűszúrás is
végezhet velük.
 
 
Feltámadás
 
És megszakadtak vala a sírok, a temetőárkok, és milliószám keltek ki ropogva a
csontvázak, és fényességes felhő támada, és a csontok köré izom és hús nőtt
vala, és együtt vala a Kiválasztottak Serege. Villogó szemek, dagadó bicepszek,
szőrös mellkasok, és tetoválások mindenféle nyelven. Majomemberek, zsoldosok,
útonállók, rablók, hóhérok, kalózok, keretlegények, kéjgyilkosok, katonák,
rendőrök, csendőrök, börtönőrök, nyomozók, bírák, politikusok.
  Gyilkosok. Családirtók, feleség- és gyermekgyilkosok. Bérgyilkosok.
  - És a többiek? - kérdezte a szakértő.
  - Rájuk nincs szükségünk, csak ezekre - intett a főnök a Sereg felé, mely
immáron készenállt. - Ők az emberiség színe-java. Ők testesítik meg az
agresszív ember lényegét. Kiváló harcosok lesznek belőlük.
  És a Naprendszer sátáni légiói megkapták a fegyvereket, s elfoglalták
állásaikat.
  Így kezdődött az Armageddon hadművelet.
 
 
Garfield
 
Amikor Peter Hays ajándékba kapta Garfieldet, a fekete macskát, egyáltalán
nem örült, bár korábban kedvelte a macskákat. Garfield sárga szeméből valami
konok rosszindulót sugárzott, olyannyira, hogy Peter Hays nem is engedte be a
lakásba. Erős szúnyoghálót szerelt a külső ajtóra, s elfordítható kallantyúval
zárta be maga után. Azonban Garfield már az első este bejutott, s alaposan
megdézsmálta az ebédlőasztalon felejtett húst és sajtot. Peter Hays undorodva
dobra ki az összerágcsált ételt, s megpróbálta elkergetni Garfieldet. De a
macska nem tágított a ház környékéről, pedig újdonsült gazdája valóságos
kőzáporral tisztelte meg, Balahányszor "lőtávolba" került. Mindketten érezték,
ez már háború.
  Peter Hays tökéletesítette a zárat, de hiába: a macska valami furfanggal ezt
is kinyitotta. Peter Hays egy idő után kénytelen volt csukott ablak és ajtó
mellett aludni, de minden reggel talált valami nyomot, mely arra mutatott, hogy
Garfield legyőzte a nehézségeket, és behatolt a házba. Peter Hays egyre jobban
elhanyagolta munkáját és rokonainak, ismerőseinek sem volt hajlandó másról
beszélni, mint Garfieldről, a macskáról, "aki" megkeseríti életét. Egy
alkalommal Peter Hays szomszédja feljelentést tett a rendőrségen, hogy éjszaka
lövéseket hallott, de a kiküldött járőr mindent rendben talált Peter Haysnél.
Kivéve azt, hogy szeme sárgásan villogott, és arcát meglehetősen sűrű, fekete
szőrzet fedte. Ezek a tények azonban nem kerültek bele az eseménynaplóba, sem
pedig az, hogy Peter Hays időnként nyávogott beszéd közben.
  Szabad országban élünk, senki nem tilthatja meg nekünk a nyávogást -
mondogatta Peter Garfield Hays rokonainak és ismerőseinek.
 
 
Cor cordium
 
A római angol követ feljegyzései között a következő furcsaságot találtam,
melyet alább minden kommentár nélkül adok közre:
  "Shelley, a költő ügyében a firenzei angol követ intézkedett, én viszont
évekkel később találkoztam Livornóban egy matrózzal, aki meglehetősen ittasan,
nagyobb társaság füle hallatára eldicsekedett, hogy egy felukka parancsnokaként
ő is részese volt Percy Bysshe Shelley és barátja, Williams tengeri
szerencsétlenségének. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a másik önkéntes
száműzött angol költő, Byron hajója, a Bolivar is megjelent a környéken, sőt
Byron angol kapitánya, Trelawny irányításával újították fel Shelley hajóját, a
Don Juant. Különben Byron és Shelley ebben az időben sokat veszekedett. 1822.
július 8-án, hétfőn délelőtt indult Shelley, Williams és egy hajósinas
Livornóból Lerici felé. Ami feltűnő, hogy Byron embere, Trelawny is velük ment
volna, de a révőrség visszaparancsolta, mert állítólag nem voltak nála az
egészségügyi papírok. Ekkor tűnt el a Don Juan, a legtöbbek hite szerint
viharban, és csak jó egy hét múltán találták meg Shelley halaktól szétrágott
holttestét Viareggio közelében, zsebében Szophoklész drámáival és Keats
verseivel. A Don Juant szeptemberben emelték ki a tenger mélyéből, oldalán erős
ütés és horzsolás nyomaival. Ez persze zátony vagy szirt műve is lehetett.
Shelley testét a tengerparton égették el augusztusban, sírkövére a Szívek szíve
(Cor cordium) felirat került. Eddig a mindenki által ismerhető tények.
  Nos, ez a fent említett olasz matróz azzal dicsekedett, hogy ő Trelawny
kapitánytól száz angol fontot kapott, hogy kövesse a Don Juant és süllyessze
el. Száz angol fontért abban az időben remek hajót lehetett kapni, Shelley a
Don Juant nyolcvanért vette. Trelawny pedig vagyontalan ember volt, pénzt és
megbízást csakis Lord Byrontól kaphatott erre a nemtelen célra. Amikor ezt az
olaszt felháborodva felelősségre vontam, hogyan állíthat ilyen aljas dolgot egy
angol főnemesről (még akkor is, ha személy szerint lord Byron önhittségét és
pökhendiségét sosem szenvedhettem), az illető személy erősködött, hogy igazat
mond, és azt is hozzátette, hogy ez az angol lord is költő volt, vagyis
vetélytársa Shelley úrnak, és szerinte ez a beteges féltékenység késztette lord
Byront a terv, illetve a merénylet kitervelésére.
  A magam részéről mindezeket sehol sem jelentettem, tekintettel a dolog teljes
képtelenségére és bizonyíthatatlanságára; bár később Viareggio környékén
hasonló pletykákat hallottam mások szájából is."
 
 
Az asszony füle
 
Az Asszonynak sok hibája volt, már sokszor elhatározta, elválik tőle, vagy a
formaságokat mellőzve, egyszerűen lelép. De alapjában véve lusta és béketűrő
ember volt, és nem táplált illúziókat a női nem felől. "Egyik olyan, mint a
másik."
  Az Asszonyon kívül voltak más közeli nőismerősei is, de azokkal sem boldogult
jobban.
  A Férfi idős korára nőgyűlölő lett, pontosabban: nem érdekelték már a nők.
(Szerencsére a férfiak még kevésbé.) Egyre jobban elhatalmasodott rajta az
érzés, hogy a nők 'egészen' más lények, mint a férfiak. Nem pusztán ugyanannak
a fajnak más nembeli képviselői. Nem. A nők - idegenek. Vagy a férfiak azok. De
a nők mindenképpen azért vannak a férfiak mellett, hogy állandóan zaklassák
őket, s megakadályozzák abban, hogy az élet teljességét élvezzék és megértsék.
  A nagy felismerést azonban egy ártatlan, és sokféleképp értelmezhető mondat
hozta meg.
  A Férfi valamit szólt a fürdőszobában lévő Asszonyhoz, aki visszakiabált:
  - Nem hallom, mit mondasz, épp kezet mosok!
  A Férfi ezt mormolta válaszképpen:
  - Miért, tán a tenyereden hordod a füledet?
  És ebben a pillanatban döbbent rá, hogy 'valóban'. Pedig igazán sosem tűnt
fel eddig. Ettől volt bizonyára olyan 'idegenszerű'.
  Tovább nem gondolkodhatott, mert szájára két tenyér kulcsolódott, közepén
egy-egy fülkagylóval. És meghallgatta a Férfi utolsó sóhajtását.
 
 
Gombóc
 
  - A szakácskönyv szerint így kell csinálni, anyu! - mondta a Lány.
  - Jó, akkor csináld, ahogy akarod! - mondta az Asszony.
  A Lány egyre több krumplit, lisztet és vizet használt fel, hogy a tojásról
már ne is beszéljünk.
  A gombócok közepébe sárgabarack került.
  Aztán a forró víz, aztán a prézli.
  - Ehetetlen! - jelentette ki az Asszony az első, legnagyobb gombócról.
  A Lány dühös lett, kihajította az ablakon.
  Aztán a többi, kisebbet is, mert azok is ehetetlennek bizonyultak.
  Így jött létre a Naprendszer.
  Hogy a bolygóknak valóban sárgabarack lenne a töltete, az még tudományosan
vitatott.
  De hogy a bolygók nincsenek kimagozva, az egyértelmű.
  Mi jelenleg a prézliben élünk. És rettegünk a feltörő sárgabaracktól.
 
 
Fekete-fehér
 
George Bush amerikai elnök megbízta George Davenportot, a Tudományos
Koordinációs Bizottság elnökét, hogy dolgozzanak ki egy titkos munkacsoport
közreműködésével olyan eljárást, mely egyszer s mindenkorra kiiktatja a faji
kérdést az Egyesült Államok történetéből. A faji kérdés kiiktatása
természetesen egészen más megoldásokat követel egy diktatúrában, mint egy
demokráciában. Sajnos, gondolta néha George Davenport, aztán továbbadta a
megbízást a chicagói Institute of Biochemistry számára, harmincmilliós dolláros
támogatással, amennyiben egy éven belül kimunkálják a megfelelő humánus
módszert.
  Egy héttel az éves határidő lejárta előtt Davenport meghívást kapott Mark
Croyftól, a biokémiai intézet vezetőjétől, aki személyesen irányította a
kutatásokat.
  Három fekete macskát mutatott az elnöknek. A három macska egy bizonyos
táplálék felvétele után szemlátomást fehéredni kezdett.
  - Fehéret tudunk csinálni minden feketéből - jelentette ki magabiztosan
Croyf, és két hónap haladékot kért. Megkapta.
  Aztán a CIA és az FBI tudtával és támogatásával minden lakossági víztározóba
megfelelő mennyiséget juttattak az új bőrszínező készítményből.
  Néhány napon belül az Egyesült Államok minden vízivó polgára megváltoztatta
bőrszínét. Minden feketéből fehér lett.
  Sajnos, fordítva is megtörtént a baj. Az Amerikai Egyesült Államok
népességének mintegy 83 százalékát alkotó fehérek viszont visszavonhatatlanul
feketék lettek. Beleértve George Davenportot és George Bush elnököt. Ő lett
egyébként az USA első fekete elnöke. De valahogy nem örült neki igazán. Mark
Croyf viszont fehér maradt - ő elvből nem fogyasztott vizet, csak whiskyt.
Azóta is körözi az FBI. Csupa fekete.
 
 
A halottidéző
 
Krisztina megölte a férjét. Mindenki sajnálatos, tragikus balesetről tudott, és
Krisztina sem volt egészen bizonyos, valóban szándékos volt-e az a hirtelen
kormánymozdulat ott a 125-ös úton, mellyel a Fordot nekivezette egy
betonoszlopnak. Tény, hogy veszekedtek egész úton, és János kiállhatatlan volt,
mint mindig. János odahaza neves újságíró volt, de itt, Amerikában sehogyan sem
tudta megvetni a lábát, talán a nyelvi problémák miatt, talán a kapcsolatok
szűkössége folytán. Így hát mindketten Krisztina varrótudományából éltek. A
többnyire elhízott amerikai nők rajongtak Krisztináért, aki ihletett művészként
tudott ügyes szabással és megfelelő színű és mintájú anyagokból olyan ruhákat
alkotni, melyek elfedték, elfeledtették a fatörzsderekakat és elefántlábakat
is.
  Gyermektelenek voltak, ez bizonyos mértékig megkönnyítette áttelepülésűket,
de túlságosan egymásra is utalta őket. János egyre mogorvább, ingerlékenyebb és
féltékenyebb lett, mindenért Krisztinát okolta, pedig hát elsősorban az ő
kedvéért jöttek ki, hiszen János otthon azt hitte, egy-két éven belül híres, ha
ugyan mindjárt nem Pullitzer-díjas újságíróvá küzdi fel magát.
  János halála után Krisztina csaknem minden nap elhajtott a baleset színhelye
mellett, s bár távoli rokonai kedvesen hívták, költözzék hozzájuk, egyszerűen
nem tudta elhagyni 'a tett színhelyét' és a közeli kis temetőt, ahol amerikai
szokás szerint egyszerű, szögletes kődarab hirdette János végső nyughelyét.
  Egyre gyakrabban álmodott Jánossal, aki véres, szemrehányó arccal állt, és
azt suttogta vértelen, merev ajakkal: "Add vissza az életemet!"
  Krisztina elment a helyi könyvtárba, kikölcsönzött egy halom mágiával és
varázslással, halottidézéssel foglalkozó szakkönyvet.
  A legtöbb homályos tanács nevetségesnek vagy haszontalannak tetszett: honnan
szerezzen olyan pelenkát, melyet háromszor használtak keresztelésnél, vagy
hogyan juthatna hozzá abortált állat bőréhez, medvebőrtáskához vagy döglött
mérgeskígyóhoz?
  A veszett kutya nyáláról, a sárkány szeméről vagy a hiúz beléről nem is
szólva... Így hát annál a bölcs tanácsnál maradt, melyhez kellékek nem
tartoztak, egyszerűen csak azt ajánlotta, szüntelenül gondoljunk arra a
személyre, akit fel akarunk idézni, imádkozzunk érte és csak az örömteli
együttlét pillanataira összpontosítsunk. Ez nem esett Krisztina nehezére, és
néhány napos gyakorlás után már szinte teljes egészében visszaállt a
képzeletbeli közösség Jánossal. Még bevásárlás közben is párbeszédet folytatott
halott férjével, egyre jobban 'érezte' ottlétét, növekvő jelenlétét és
megbocsátó szeretetét. Az emberek Krisztina szüntelenül mozgó ajkát látva
bolondnak hitték, de János megvigasztalta, s azt a rejtelmes kijelentést tette,
hogy már nem kell sokáig várnia.
  Valóban: az összpontosítás kilencedik napjának szürke hajnalán Krisztina arra
ébredt, hogy valami vagy valaki mocorog a fürdőszobában. Jeges rémület fogta
el, és valami szörnyű bizonyosság. Megpróbálta azt hinni, csak álmodik, de már
meg is jelent János, frissen borotvált arcán rosszalló mosollyal, mely
Krisztina szokásos lustaságának szólt.
  - Behozzam a kávédat? Ma én is bemegyek a városba, ha ugyan beviszel egy
munkanélkülit. Valaminek utána kell néznem a könyvtárban...
  Az asszony motyogott valamit. Később, mintegy véletlenül, megérintette János
karját. Hús-vér, izmos kar volt. János kérdőn pillantott rá: Krisztina zavartan
hátrált, agya lázasan járt. "Itt van, él, és nem emlékszik semmire. Lehetséges
ez? És a halotti bizonyítvány? Ott van a fiókban, legfelül..."
  - Gyere már! - harsant fel a férfi hangja ingerülten. - Én ráérek, de te
mindig elpiszmogod az időt!
  Krisztina összerezzent, bűntudatosan megfordult. Délelőttönként egy
varrószalonban dolgozott, János megmagyarázta, hogy ez kell a nyugdíjhoz, de az
igazi keresetét a magánmegrendelőktől kapta.
  Krisztina némán vezetett, időnként szeme sarkából rémült pillantást vetett
Jánosra, aki valódibbnak tetszett, mint valaha; és szünet nélkül ócsárolta
feleségét amiatt, hogy otthagyta reggelijét, s így előbb-utóbb súlyos
gyomorbántalmakkal kell majd számolnia.
A 125-ös úton önár helyreállították a megsérült betonoszlopot, de az asszony
megismerte, melyik volt az 'övé'.
  Néhány perc múlva ott volt az országúti járőr, de már nem lehetett eloltani a
felrobbant kocsi tüzét.
  "Egy holttest, egy nő. Ugyanannál az oszlopnál, igen. Utasa nem volt."
 
 
- - - MAGYAR HORROR - - -
 
 
Kossuth szelleme
 
1994. március 19-én a szolgálattevő angyal megállt Kossuth Lajos előtt.
  - Kossuth úr - holnap Lesz száz éve, hogy Ön testi valójában elhunyt. Az
idevágó szabályok értelmében Önnek holnap eltávozási engedélye van,
szellemalakban látogatást tehet a Földön.
  - Köszönöm - biccentett Kossuth. - Élek az alkalommal. Annál is inkább, mert
odalent azt hiszik, a kísértetek szabadon kószálhatnak, amikor csak kedvük
tartja.
  - Szépen is volnánk! - mondta az angyal. - Hagynunk kell a még életben
lévőket, hogy testi valójukban nyugodtan munkálkodjanak.
  Március 2O-án este, jóval a kimenő lejárta előtt, már meg is jött Kossuth.
Kedvetlenül válaszolt az angyal kíváncsi faggatózására.
  - Az ország kisebb, piszkosabb és csúfabb, mint valaha. A török nem végzett
annyi pusztítást, mint ez a modern kor. Az emberek össze-vissza hazudoznak
egymásnak, mocskos szavakat használnak, még az is tönkrement kezük alatt; amit
mi építettünk. Fulladoznak a füstben, betonkaptárakban élnek, hagymázos
vetített képeket bámulnak csekély szabadidejükben. És minden vágyuk, hogy
valamiképp visszaédeskedjék magukét az osztrák sógorhoz. Most éppen Béccsel
készülnek közös világkiállításra. No hiszen, mivé lett Budapest - azt ugyan
mutogathatják! - dörmögte Kossuth, de azért elhatározta, hogy ha Széchenyivel
találkozik, juszt is dicsérni fog mindent. Végtére is respublika van odalent,
de hogy ilyen nehéz legyen népköztársaságban élni, azt senki meg nem mondta
volna!
 
 
A kerítés
 
Pap Sándor szegény magyar átlagpolgár volt. Korán elhalt szüleitől szerény
házacskát örökölt, s egyedül élt benne. Nem is lett volna semmi baj, ha a
környék nem válik hirtelen divatossá. Mindenütt megjelentek az újgazdagok, s
fittyet hányva minden érvényes törvénynek és jogszabálynak, valóságos palotákat
emeltek Pap Sándor háza köré, mely ház most már egyenesen viskónak látszott
ilyen környezetben.
  Pap Sándor mindezt még jó szível eltűrte volna, mi mást is tehetett, csak azt
nem szívelte, hogy most már az ő kertecskéjébe boldog-boldogtalan belát.
Szeretett volna egyedül lenni, tisztes szegénységben, s ha már az újgazdagok
tévéinek, rádióinak, lemezjátszóinak és videóinak hangját nem zárhatta ki,
legalább a procc kastélyok hivalkodó látványától meg óhajtotta kímélni magát.
  Így hát kerítést kezdett építeni, egyre magasabbat. Minden fizetése, minden
megtakarított pénze erre ment rá. Értett az ilyesmihez, szenvedélyévé is vált a
dolog. Persze feljelentették, de ő tudta, nincsen semmiféle jogszabály, amely a
kerítés magasságát meghatározná. Az újgazdagok tehetetlenek voltak.
  A kerítésnek hamar híre ment. Országos nevezetesség lett belőle. Aztán
külföldről is jöttek riporterek. A kerítés bekerült a rekordok könyvébe is.
Kilencvenhat méter magas volt már, amikor összedőlt. Pap Sándor is ott lelte
halálát. De boldogan halt meg: az újgazdagok házai is megroggyantak. Ezt még
látta zuhantában.
 
 
Hol a pokol?
 
M. Z. magyar állampolgár elhalálozott, aztán annak rendje-módja szerint sorban
állt először a mennyország bejáratánál, ahol természetesen elutasították. Nem
volt érvényes vízuma. Nem volt befogadó nyilatkozata. Nem tudta bizonyítani,
hogy politikai meggyőződéséért üldözték. M. Z.-t egy másik, lényegesen hosszabb
sorba irányították, impozáns, díszes kapu volt, rajta több világnyelven, így
magyarul is: POKOL.
  M. Z. sóhajtott, vállat vont. Egy kelet-közép-európai polgár hozzászokik az
ilyesmihez. A sor viszont igen gyorsan haladt, a tisztviselők udvariasak és
rugalmasak voltak, csupán néhány kérdésre kellett válaszolni, közben
frissítővel kínálták a beutaltakat, majd elegáns prospektusból választhatott
mindenki lakóhelyet, illetve, amennyiben ezt kívánta, együtt élhetett korábban
elhunyt családtagjaival.
  M. Z. nem állhatta meg, hogy fel ne tegye a kérdést:
  - Mondja, uram, ez valóban a pokol?
  A tisztviselő finoman mosolygott.
  - Nem, kérem, ugyanis a feliratot csak hagyománytiszteletből őriztük meg. Ez
afféle átmeneti menekülttábor a mennyország előszűrőjeként. A pokol intézményét
felsőbb utasításra már régen áttettük a Földre, ahonnan érkezni méltóztatott.
Ön és sorstársai már leszolgálták büntetésüket. Gratulálok.
 
 
Elmajmosodás
 
Meg lehet figyelni, hogy Magyarországon mindenki elmajmosodik. Ez már a
külföldi tudósok figyelmét is felkeltette.
  Leginkább a politikusok és a televízió műsorvezetői viselik az elmajmosodás
jegyeit. Testtartásuk, gesztusaik önmagukért beszélnek. De a magyar ember is
egyre görnyedtebb lesz. Sokan az általmos fáradtságnak és reménytelenségnek,
sokan a hiányos táplálkozásnak tulajdonítják e jelenséget. És a magyar ember
egyre szőrösebb. A nők is. Sőt! A nyugdíjas korosztálynál egyenesen zavaró.
Mert középkorú nőknél a kis bajusz, szakáll még sikkes is lehet. De a
mellszőrzet...
  És az sem közömbös, hogy a magyarok egyre gyakrabban használják fogsorukat.
Megmarják egymást a vita hevében. Autóbuszon, közterületen, parlamentben. És
vicsorognak, és makognak. A televízióban is. Leginkább ott.
  Persze állítólag a környező szocialista országokban még riasztóbb a helyzet.
Ott már négykézlábra is álltak. Csak egy-két országban emelkednek fel.
  Az ütemes taps idejére.
 
 
Magyar-svéd horror
 
Egy szibériai falucskában, Barguzinban vodkaszállítmányt vártak Moszkvából.
Óriási sor állt a bolt előtt. Valahogy egymás mellé sodródott egy aggastyán és
egy középkorú ember. Németül beszéltek egymással.
  - A nevem Petőfi Sándor. Itt Alekszander Petrovics néven ismernek. Valaha
híres magyar költő voltam.
  - Örvendek. Szeretem a magyarokat. Lényegében miattuk vagyok itt. Svéd
diplomata vagyok. Azaz voltam. A nevem Wallenberg.
  - Nagyon örülök. Tudja, Wallenberg úr, rólam azt hiszik Pest-Budán legalábbis
is, hogy hősi halált haltam Segesvárott, a mai Romániában.
  - Rólam meg azt hiszik, hogy Budapesten lelőttek vagy egy moszkvai börtönben
sínylődöm.
  - Milyen jó nekünk!
  - Egyet értek. Mindezt Sztálin elvtársnak köszönhetjük.
  - A magyarok és a svédek Istene éltesse! Úgy látszik, ma sem érkezett vodka.
Meghívom egy kupicára.
  - Inkább kettőre. Holnap vizsgázom marxizmus-leninizmusból.
 
 
Közlemény
 
A Mars Unió ezúton közli a Földlakókkal, hogy Albánia, Kína és Románia
kormányainak felhívására internacionalista segítséget nyújtottak a Földnek és
helyreállították a rendet. Az elvakult ellenforradalmi ellenállás gócainak
felszámolása után ismét virágzó építőmunka bontakozhat ki a Földön. Kérjük,
hogy az életben maradtak sürgősen jelentkezzenek a helyreállítási műveletek
mielőbbi elkezdéséhez. Legalább háromszáz földlakót várunk a hagyományos marsi
szeretettel.
 
 
A kémek korán halnak
 
Még a hidegháború idején történt, hogy az egykori német elhárítótiszt őrnagyi
rangban beépült a KGB-be, majd elárulta előéletét és felettesei tudomásával
beépült a CIA-be, ezredesi rangban, ahonnan felettesei tudomásával, beépült a
KGB-be, ahonnan felettesei tudomásával beépült az izraeli titkosszolgálatba,
tábornoki rangban, ahonnan beépült az egyiptomi elhárításba, szintén tábornoki
rangban. Többször kicserélték önmagával, átoperálták, hogy ne ismerjék fel
saját felettesei, a nevezett hazák hőse kitüntetéseket megszerezte, jelenleg
több nyugdíjat is élvezne egyszerre több fővárosban, ha egy részeg autós el nem
üti véletlenül Budapesten. Pedig álöltözete szinte tökéletes volt: özv.
Weiszmüller Rudolfnénak volt öltözve.
 
 
Maffia
 
A maffia már mindenütt ott volt, és otthon volt. Beférkőzött a csendőrségbe, a
hadseregbe, a bírók és ügyészek közé, a helyi elöljáróságokba éppúgy, mint a
minisztertanácsba. A maffia ott volt valamennyi párt vezetői között. Voltak
maffiózók a Kremlben, a Fehér Házban, Jeruzsálemben és Kairóban, sőt Pekingben
is. A maffia uralta a nagy nemzetközi bankházakat, a japán tőzsdét, bábjai
uralkodtak Dél-Amerika és Afrika népein.
  A maffia vezetői - az öt kontinens öt 'capó'-ja - összegyűlt, hogy
megvitassák a kialakult helyzetet. Az egész világ az övék volt,
szőröstül-bőröstül. Most már legfeljebb ötük között dőlhetett el, ki a
legerősebb. Öregek voltak, mérhetetlenül gazdagok, és semmi kedvük sem volt a
további küzdelemhez.
  Donatello, a rangidős tűnődve megjegyezte: - Azért ne higgyék, uraim, hogy
teljes a győzelmünk. Van még egy hely, ahol mindent újra kezdhetnénk... Egy kis
ország, Európa szívében, ahol egy nagyon erős maffia működik évtizedek óta...
  Kiváltották a magyar vízumot. Reménykedjünk, hogy sikerül nekik!
 
 
Magyar Robinzon
 
Robinzon C. János úgynevezett ejtőernyős volt, vagyis a Párt (akkor még csak
egy volt!) hűséges bólogatásaiért felelősséget vállalt érte minden poszton.
Aztán történt, hogy a Párt (akkor már több volt!), nem vállalt felelősséget
semmiért, és ledobta hűséges bólogatóit, ahová csak tudta. Robinzon C. János
volt tűzoltóparancsnok, KISZ KB munkatárs, színházigazgató, villamosipari
vezérigazgató, főszerkesztő, MSZMP osztályvezető, könyvkiadói igazgató,
televíziós elnökhelyettes és vezérőrnagy - már senki sem emlékszik, milyen
sorrendben, ő maga sem. Mindig ott volt, ahová a Párt helyezte, és képviselte
az Irányvonalat. Robinzon C. János hűséges volt és megbízható. Megszokta hogy
magas fizetést húz, hogy különféle kiváltságok illetik, szolgálati (?)
fegyverét hetenként leolajozta, akárcsak feleségét.
  Ám butasága idővel oly terhes lett, hogy ezt hűsége sem tudta ellensúlyozni.
Mivel még messze járt a nyugdíjkorhatártól, kénytelenek voltak illedelmesen
megszabadulni tőle. A nagyköveti állások Ruanda-Burunditól Nyaszaföldig
betelvén, csak egyetlen puszta szigetecske maradt a számára: ide helyezték el
kereskedelmi ügyvivőnek.
  Ott üldögél Robinzon C. János fehér ingben, nyakkendőben, kék öltönyben, egy
csóré pálmafa tövében, és fegyverét olajozza. Amikor nem olajoz, bankszámláját
ellenőrzi.
  Lada Samaráját BMW-re szeretné cserélni.
  Nyugodjon békében! Amíg Péntek, Szombat és a többi bennszülött partra nem
száll. Mert számukra még a Létező Szocializmus is zsíros falat.
 
 
Az óriás és a törpe
 
  - Az igazság mindig kiderül - mondta Balla nyomozó, és letörölte a sörhabot
fekete bajuszáról. - Csak általában túl későn - tette hozzá. - Mint például a
Balla-ügyben. Még a háború előtt történt. Kiraboltak egy bankot, több százezer
pengő volt a zsákmány, és megoldatlan maradt az ügy - egészen a hetvenes
évekig, amikor felújították az épületet, mármint a bank épületét, és a
kéményben egy csontvázat találtak. A szakértők szerint nem gyermek, hanem törpe
volt, és a koponyáját egy fentről lehulló tégla vagy kődarab zúzta be. Negyven
évig rejtőzött ott a csontváz, és azért maradt meg épen, mert a kéményt a
háború után nem használták, talán áttértek a gázfűtésre, nem tudom. A
Balla-ügyben én nyomoztam, úgyhogy eszembe jutott az eltűnt törpe esete, Balla
Kálmáné, aki varietékben lépett fel bátyjával, Károllyal, aki viszont a
természet csodájaként valóságos Herkules volt, és két méter magas. A csontok
alapján valószínűsítették, hogy a kéményben valóban Balla Kálmán lelte halálát,
de persze a pénznek, a zsákmánynak nyomát sem lelték, el is porladhatott annyi
idő múltán. Nekem is csak később jutott szembe: ki látott már bankrablót táska
nélkül? Márpedig a táska vagy koffer maradványainak meg kellett volna maradnia!
Így jöttem rá, hogy a törpe gyilkosa az óriás volt, Balla Károly. Bizonyára
kötéllel felhúzta a pénzzel teli táskát, majd leejtett néhány téglát az öccse
fejére. Aztán a pénzen hajójegyet váltott, s Amerikába ment. Cirkuszt
alapított. Utánanéztem... De akkor már a testvérgyilkos is halott volt.
Különben is, régen elévült, utólag bizonyíthatatlan ügy - vont vállat a
nyomozó. - Csak a családnak, az örökösnek okoznánk kínos órákat, ha elkellene
tűnődniük a legendás Balla-vagyon eredetén. Engem is csak azért érdekelt, mert
az a törpe... a nagybátyám volt.
 
 
Horror-hirdetések
 
Közepes méretű asszony tárolására alkalmas mélyhűtő ládát garanciával
vásárolok.
 
Vannak felesleges hullái? Vásároljon szövetkezetünktől patkányokat. Csontot
is megeszik! Szolidaritás Kisszövetkezet.
 
Lánykollégiumba keresünk liliomtipró gondnokot. Csak nőtlenek jelentkezését
várjuk. Gyermektartásra külön biztosítás!
 
Büntetésvégrehajtó Intézet keres másodállású hóhért, szerény gyakorlattal.
Magánpraxis is lehetséges.
 
Hat férjet már önhibáján kívül elvesztett, csinosnak mondott özvegyasszony
keresi idős, jómódú férfi ismeretségét házasság céljából. "Mérgez a magány"
jeligére.
 
Romániai üdülőhely szívesen lát magyar turistákat kedvező áron. Retúrjegy nem
szükséges.
 
 
Magyar-amerikai horror
 
"Az Egyesült Államok elnökének történelmi látogatása Magyarországon 1989.
július 11-13.
  Bush Elnök örömmel készül arra az alkalomra, amikor köszönteni fogja a
Kossuth téren megjelent hallgatóságot.
  1989. július 11. V., Kossuth tér. A legjobb helyek már du. 5.30-tól
elfoglalhatók. A program kb. 6.40-kor kezdődik. Érkezés az Alkotmány utca
felől."
  "Kérem, biztosítsanak egyet a legjobb helyek közül. 5.30-kor elfoglalom.
Lehetőleg az Alkotmány utca felé nézzen. Lee Harvey Oswald, Jr."
  "Helyet biztosítottunk. Parlamenttel szemben, a Mezőgazdasági és
Élelmezésügyi Minisztérium tetején. Bevált hely. Gerő Ernő Társaság."
 
 
A befalazott láb
 
Magas ház épül itt, egy Béla nevű egyén építi már vagy három éve, minden
építési szabálynak fittyet hányva. Palotát épít, jobbára egymaga,
fürdőnadrágban. Rejtély, miből él, miközben dolgozik, még nagyobb rejtély, hogy
miből épül a ház. Béla, kit szorgalmas zajkeltése miatt családilag fakopácsnak
neveztünk el, beépíti előlünk a kilátást, talán ezért is haragszunk rá igazán.
Pestiesen szólva: beleépítkezett a pofánkba. Három év alatt Béla feltehetően
elfeledte anyanyelvét, családját csak akkor látja, ha eljönnek megtekinteni a
Művet. Talán új gyermekei is születtek, akiket nem ismer.
  Néhány napja már elkészült a tető, és Béla elkezdte téglával berakni a
tetőtér külső falát. Barnára sült, meztelen lábát kilógatta ott a fal tetején,
s a láb - magyar proletár lába - mintegy jelképesen lenyúlt, belógott az alant
elterülő körkilátásba.
  Csak úgy a harmadik napon tűnt fel, hogy még mindig ott a láb. Vitatkozni
kezdtünk, valóban láb-e, s ha igen, feltétlenül Béla láb-e. Lehet ugye egy
segédmunkás ott felejtett lába is, lehet műláb, lehet valami cégér - nem illik
az ilyesmit firtatni, ezek a Bélák goromba emberek. Ha valami baja lenne,
bizonyosan kiáltana. Lehet, hogy ül és olvas, ott a tetőtérben, és elmélkedik.
A lába meg befalazva. Neki így kényelmes.
  Szívesen mutogatjuk a Lábat vendégeinknek is. Bár mostanában már erősen
foszlik róla a hús.
 
 
Életerő
 
Dr. Kovács életerős ember volt, szolgált mindkét világháborúban, fegyvert
fogott 56-bon, ült érte hat évet. Volt gyáriparos és segédmunkás, kulák és
kitelepített, disszidens és étteremtulajdonos. Ha sikerült volna megőriznie
személyi okmányait, félezernél is több személyi, munkavállalói és tagsági
igazolványt mutathatott volna fel Szent Péter kapujánál.
  Szent Péter már többször küldetett is érte, hiszen kilencven felett minden
nap ajándék, száz fölött pedig már csak nyűg a hozzátartozóknak. Dr. Kovács
azonban fittyet hányt korára, minden nap megitta három liter borát, hatodik
feleségét nyűtte, és diófacsemetéit gondozva készült a második száz esztendőre.
  Szent Péter már három angyal-követet küldött Dr. Kovácsért, de a követek nem
tértek vissza a Földről, Dr. Kovács pedig továbbra is élt és virult, és
dédunokái érdekében bonyolult telekügyletekbe kezdett a Marson.
  Szent Péter végül úgy döntött, maga megy el a renitens földlakóért. Egyszerű,
bajuszos, ősz parasztemberként kopogtatott be dr. Kovács takaros házának
ajtaján.
  - Mi a hosszú élet titka, Kovács úri - tudakolta Szent Péter a házigazdától
már borozgatás közben, s lopós pillantásokkal méregette a szökevény angyalok
által előadott hastáncot a fürdőmedence feletti teraszon.
  - Önkéntes rendőr vagyok - húzta ki magát dr. Kovács.
 
 
Kis Ambrus kandallói
 
Kis Ambrus tanár elhatározta, hogy kandallót épít. Beszerezte a megfelelő
szakkönyveket és anyagokat, és rádöbbent, hogy a szakember által hatvanezer
forintra becsült munkát egy hét alatt kényelmesen el tudja végezni. A kandalló
elkészült, és a szomszédok csodájára jártak. Klinkertégla borítása, márványból
készült párkánya a legelőkelőbb angol ízlést is kielégítette volna. Kis Ambrus
egymás után kapta a megrendeléseket, úgyhogy felmondta állását, és azt
cselekedte, amit a felső- és középszintű vezetők már több évtizede:
kontármunkát végzett. De velük ellentétben: magas színvonalon.
  A megrendelők elégedettek voltak Kis Ambrus munkájával. Évente tíznél több
kandalló építését nem vállalta soha, hiszen megözvegyült, s egy magányos
férfinak évi adómentes hatszázezer forint több, mint elég.
  De hát mindenkinek vannak irigyei és rosszakarói. Egy névtelen feljelentés
nyomon az adóhivatal kezdte firtatni a kandallóépítés körülményeit. Egy ráérő
tisztviselő számítógépbe táplálta a megfelelő adatokat, majd azt az utasítást
adta a gépnek, hozza összefüggésbe bármely más adattal, amely az országos
adatbázisban fellelhető.
  'Ahol Kis Ambrus kandallót épített, a megrendelő néhány napon belül
megözvegyült.'
  - Tökéletes huzat, uram. Tökéletes égést biztosít! - dicsekedett Kis Ambrus
az adótisztviselőnek, aki voltaképpen azért jött, hogy leleplezze a csalásokat.
  - Drágám, rendeltem egy kandallót. Egy nagyon derék ember készíti majd el,
önköltségi áron - közölte aznap este a tisztviselő feleségével. - Minden elég
egy ilyen kandallóban. Még a csont is.
  - Miért éppen a csont? - húzta el száját az asszony. De a tisztviselő csak
mosolygott.
 
 
A tetszhalott
 
A Költő szörnyű fejfájásra ébredt, és különös zajokra. Hallgatta a beszédet:
róla volt szó. Olyan szépeket mondtak róla, mint életében soha. Klasszikusnak,
lánglelkűnek, a nemzet oszlopának nevezték. És a beszédet éppen ősellensége
tartotta, az az ember, aki ott gáncsolta el, ahol csak lehetett. Most
barátjának nevezte magát, és időnként szipogva fojtotta el kitörő könnyeit.
  Először ki akarta nyitni a szemét, felülni, mámorosan felkiáltani: "Élek!"
  Résnyire kitekintett a világba. Ott állt özvegye és két szép gyermeke,
arcukon fájdalommal, de megkönnyebbüléssel is. Végre élhetik saját életüket,
megszabadulva az örökös írógép-kopogástól, s a különböző irodalmi díjak mind
távolabbi reménységétől.
  A Költő halványan elmosolyodott, lehunyta a szemét.
  - Teszek nekik egy szívességet - gondolta.
  És tényleg meghalt.
 
 
Magyar horror
 
1945-ben született, amikor hazája elvesztette a háborút és megszállták és
felszabadult. 1956-ban tapasztalta, hogy kitör a forradalom, amely voltaképpen
ellenforradalom volt, de 1989-től kezdve népfelkelés. 1968-ban tapasztalta,
hogy az internacionalista segítségnyújtásnak nincsenek határai, és a létező
szocializmus nem feltétlenül emberarcú. 1977-ben mindenki örült, hogy felépül a
Bős-Nagymarosi vízierőmű. 1988-ban már nem annyira. 1989-en kiderült, hogy
1956-ban mégis forradalom és szabadságharc volt, de szomszédaink egyáltalán nem
örültek annak, hogy kiderült. 1990-ben talán elítélik azokat, akik tegnap
rehabilitálták Nagy Imrét és társait. 1995-ben talán rehabilitálják azokat,
akiket korábban elítéltek, mert rehabilitálták Nagy Imrét és társait. Minderről
a régi vicc jut eszembe, amikor is Kovács megkérdezi Szabót:
  - Mit gondolsz, 2000-ben hogy fogják hívni a Lenin körutat?
  - Fogalmam sincs. Hogy fogják hívni?
  - Ja, te ennyire nem bízol a rendszerben? Természetesen ugyanúgy.
 
 Vége
 
 
Vissza...