Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Heti Klasszikusok
A MAGYAR HÍRLAP ÉS A MAECENAS KIADÓ KÖZÖS SOROZATA


 

Képes Krónika

A MAGYAROK RÉGI ÉS LEGÚJABB TETTEIRŐL,
EREDETÜKRŐL ÉS NÖVEKEDÉSÜKRŐL,
DIADALAIKRÓL ÉS BÁTORSÁGUKRÓL


 

Sorozatszerkesztő:
TARJÁN TAMÁS

Fordította:
GERÉB LÁSZLÓ


 

© Geréb László jogutódai


 


 

MAGYAR HÍRLAP ÉS MAECENAS KIADÓ, 1993


 

TARTALOM

KEZDŐDIK AZ ELŐBESZÉD A MAGYAROK KRÓNIKÁJÁHOZ
A MAGYAROK EREDETÉRŐL A SZENTÍRÁS SZERINT
A MAGYAROK ELTERJEDÉSÉNEK KEZDETE SZITTYAORSZÁG KELETI RÉSZÉN
A MAGYAROK ELSŐ BEJÖVETELE PANNÓNIÁBA
ATTILA MAGYAR KIRÁLLYÁ VÁLASZTÁSÁRÓL ÉS GYŐZELMEIRŐL
A HISTÓRIA FOLYTATÁSA
MEGFUTAMÍTJA A NEMZETEKET
ATTILA KIRÁLY MEGVÍVJA AQUILEJA VÁROSÁT
A VELENCEIEK SZÁRMAZÁSÁRÓL
FELDÚLJÁK NÉMETORSZÁGOT
ATTILA KIRÁLY MEGNŐSÜL

KEZDŐDIK AZ ELŐBESZÉD A MÁSODIK BEJÖVETELRŐL
ÉS A MAGYAROK SZERENCSÉS MEG SZERENCSÉTLEN DOLGAIRÓL

A HÉT VÁLASZTOTT KAPITÁNYRÓL
AZ ELSŐ KAPITÁNY
A MÁSODIK KAPITÁNY
A HARMADIK KAPITÁNY
A NEGYEDIK KAPITÁNY
AZ ÖTÖDIK KAPITÁNY
A HATODIK KAPITÁNY
A HETEDIK KAPITÁNY
TATA NEMZETSÉGÉRŐL
HENRIK FIAINAK NEMZETSÉGÉRŐL
A NÉMETORSZÁGBÓL JÖTT VENCELLIN NEMZETSÉGE
HONT ÉS PÁZMÁNY NEMZETSÉGE
BÓT NEMZETSÉGE
OLIVÉR ÉS RÁTOLD NEMZETSÉGE
A NÉMETORSZÁGI HERMAN NEMZETSÉGE
BUZÁD NEMZETSÉGÉRŐL KELL SZÓLNUNK
KELED NEMZETSÉGÉRŐL
SIMONRÓL ÉS MIHÁLYRÓL
KÜLÖNFÉLE NEMZETSÉGEK BEJÖVETELE
A TAKSONY FEJEDELEM IDEJEBELI ESEMÉNYEK TÖRTÉNETE
A MAGYAROK PUSZTÍTJÁK BULGÁRIÁT
LÉL ÉS BULCSÚ KAPITÁNYOK HALÁLÁRÓL
A MAGYAROK LEGYŐZIK A GÖRÖGÖKET
SZENT ISTVÁN ELSŐ MAGYAR KIRÁLY SZÜLETÉSE
SZENT ISTVÁN KIRÁLY HARCA KOPPÁNY VEZÉR ELLEN
SZENT ISTVÁN KIRÁLY HARCA GYULA ERDÉLYI VEZÉRREL
SZENT ISTVÁN KIRÁLY HARMADIK HÁBORÚJA: KEÁN VEZÉR ELLEN
SZENT ISTVÁN KIRÁLY ÓBUDÁN TEMPLOMOT ÉPÍT A KANONOKOKNAK
KÖZBEN TÖRTÉNT DOLGOK
SZENT IMRE HERCEG HALÁLÁRÓL ÉS VAZUL SZEMÉNEK KITOLÁSÁRÓL
SZENT ISTVÁN KIRÁLY MEGHAL, ELTEMETIK FEHÉRVÁROTT
PÉTER KIRÁLY KEGYETLENKEDÉSÉRŐL
PÉTER FUTÁSÁRÓL ÉS ABA MEGVÁLASZTÁSÁRÓL
A CSÁSZÁR ABA ELLEN MAGYARORSZÁGBA JÖN
A CSÁSZÁR VISSZATÉR MAGYARORSZÁGBA
BÉLA HERCEGRŐL, AKIT BENINNEK HÍVTAK
PÉTER KIRÁLY HALÁLÁRÓL
ANDRÁS KIRÁLYT A MAGYAROK MEGKORONÁZZÁK
A NÉMETEK KIRÁLYÁRÓL
SALAMON MEGKORONÁZÁSÁRÓL, ATYJA, ANDRÁS KIRÁLY ÉLETÉBEN
BÉLA HERCEGET SZERENCSÉSEN KIRÁLLYÁ KORONÁZZÁK
A CSÁSZÁR ELJÖN VEJÉVEL, SALAMON KIRÁLLYAL
ARRÓL, HOGY SALAMON KIRÁLYNAK ÉS DÁVIDNAK NEM VOLTAK GYERMEKEI
A KUNOK DÚLJÁK MAGYARORSZÁGOT
A BESENYŐKNEK MAGYARORSZÁGRA JÖTTÉRŐL
A KIRÁLY ÉS A HERCEGEK CIVAKODÁSA
KIBÉKÜLÉSÜKRŐL
GÉZA KIRÁLY KORONÁZÁSÁRÓL
A CSÁSZÁR JÖVETELE
SALAMON FUTÁSA
SZENT LÁSZLÓT KIRÁLLYÁ KORONÁZZÁK
A KIRÁLY A RUTÉNOK ELLEN MEGY
A VÁRADI EGYHÁZ ÉPÍTÉSÉRŐL ÉS LÁSZLÓ KIRÁLY HALÁLÁRÓL
SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY HALÁLA UTÁN GÉZA KIRÁLY FIÁT, KÁLMÁNT TÖRVÉNYESEN KIRÁLLYÁ KORONÁZTÁK
A DÖMÖSI EGYHÁZ ÉPÍTÉSÉRŐL
ÁLMOS HERCEGET ÉS FIÁT MEGVAKÍTJÁK
KÁLMÁN FIÁT, ISTVÁNT KIRÁLLYÁ KORONÁZZÁK
VAK ÁLMOS HERCEG FIÁT, VAK BÉLÁT TÖRVÉNYES KIRÁLLYÁ KORONÁZZÁK
ITT GÉZÁT KIRÁLLYÁ KORONÁZZÁK
KONRÁD CSÁSZÁR MAGYARORSZÁGON KERESZTÜL MEGY JERUZSÁLEMBE
ISTVÁNT MEGKORONÁZZÁK
ISTVÁN BITOROLJA A KORONÁT
HARMADIK BÉLÁT MEGKORONÁZZÁK
IMRÉT MEGKORONÁZZÁK
MÁSODIK LÁSZLÓT MEGKORONÁZZÁK
SZENT ERZSÉBET ATYJÁT, ANDRÁST KIRÁLLYÁ KORONÁZZÁK
ANDRÁS JERUZSÁLEMBE MEGY
IV. BÉLA KIRÁLYT MEGKORONÁZZÁK
A TATÁROK ELSŐ JÖVETELE
A KIRÁLY OTTOKÁRRAL CSATÁZIK
A NÉP OSTOROZZA MAGÁT
BÉLA FIÁT, ISTVÁNT MEGKORONÁZZÁK
ISTVÁN FIÁT, LÁSZLÓT KIRÁLLYÁ KORONÁZZÁK
MÁSODSZOR IS BEJÖNNEK A TATÁROK
ELJÖN A FERMÓI LEGÁTUS
LÁSZLÓ KIRÁLYT MEGÖLIK
ANDRÁS HERCEGET VELENCÉBŐL MAGYARORSZÁGBA HOZZÁK
A MOSTANI KÁROLY KIRÁLYT NÉMELY BÁRÓK MÉG GYERMEKKORÁBAN BEHOZZÁK NÁPOLYBÓL MAGYARORSZÁGBA
CSEHORSZÁGBÓL BEHOZZÁK VENCEL HERCEGET
LÁSZLÓ KIRÁLY VISSZATÉR HAZÁJÁBA, VAGYIS CSEHORSZÁGBA
A BUDAI PAPOK KIÁTKOZZÁK A PÁPÁT
OTTÓ HERCEGET BEHOZZÁK
A SZENT KORONA MEGTALÁLÁSÁRÓL
GENTILIS FRÁTER BÍBOROS ÚR MAGYARORSZÁGBA JÖN
KÁROLY KIRÁLY ÉS HÍVEINEK CSATÁJA KASSA KÖZELÉBEN AMADÉ FIAI ÉS MÁTÉ ELLEN
MÁRIA ÚRASSZONY, KÁROLY KIRÁLY ELSŐ FELESÉGÉNEK HALÁLA
KÁROLY KIRÁLY FELESÉGÜL VESZI ERZSÉBET ÚRASSZONYT
A LIPPAI KOLOSTOR ALAPÍTÁSA
LAJOS SZÜLETÉSE
ENDRE HERCEG SZÜLETÉSE
FELÍCIÁN MEGSEBZI ERZSÉBET KIRÁLYNÉ ÚRASSZONYT
A KIRÁLY HADDAL MEGY BAZARÁD ELLEN
KÁROLY KIRÁLY HALÁLÁRÓL ÉS LAJOS HERCEG MEGKORONÁZÁSÁRÓL


 



 

Az Úr ezerháromszázötvennyolcadik évében, ugyanazon Urunk mennybemenetele nyolcadában, kedden kezdtem el ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb tetteiről, eredetükről és növekedésükről, diadalaikról és bátorságukról; egybeszedegettem azt többféle régi krónikákból, kiírtam onnan, ami igaz, és mindenképpen megcáfoltam, ami hamisság. Az Úr nevében, ámen.


 

KEZDŐDIK AZ ELŐBESZÉD
A MAGYAROK KRÓNIKÁJÁHOZ

"Általam uralkodnak a királyok - mondja az Úristen bölcs Salamon Példabeszédeinek nyolcadik fejezetében. - Dicsőséges az Isten az ő szentjeiben", csodálatos fönségében; az ő elmondhatatlan bölcsességének mélysége, korlátok közé nem zárva, határok közé nem foglalva, igaz ítélettel mind az égi, mind a földi dolgokat elrendezi. Ámbár minden ő szolgáit fölmagasztalja és nagy tisztességgel ékesíti, a mennyei boldogság birtokosává teszi őket, mégis méltó tettekért méltóképpen jutalmaz, azokat ékesíti fel hatalmasabban, azoknak ád méltóságot és hivatalt bőségesebben, akiket méltóbbaknak ismer, akiket érdemeik hatalmasabb fényessége ajánl. Világosan megmutatkozik ez a méltóságos királyok fennen ragyogásában s a magyarok királyai által szerzett nevezetes diadalmak gyakoriságában. Az isteni tekintélyben bízva, kardjuk élével az ellenséges hadsorokat hatalmasul megfutamítván, királyok és császárok táborait felforgatván, erősek lettek a háborúban, senki sem állhatott nekik ellen a harcban - ami helyesen tetszik ki a jósló szavú isteni igéből: "Általam és nem a maguk erejéből uralkodnak a királyok", mondá az Isten, és így fognak uralkodni a magyar királyok is. Ebből mindenekelőtt az isteni tekintély mutatkozik meg, amely felülmúlhatatlan virtust ad: "Én - mondá -, ki véghetetlenül erős vagyok, megsegítem mindazokat, akik elöl ülnek. Mert én ölök és én éltetek, sebet ütök és gyógyítok, és nincsen senki, aki megszökhetnék kezeimből; én emelem fel a porból az ínségest, hogy üljön a fejedelmekkel, és királyi trónusra jusson." Ezért teszi hozzá: királyként uralkodnak, kikben megvan az igazság méltányossága, a bölcsesség világossága, a tűrés nyugalma és az irgalmasság kegyessége - miképpen a Példabeszédek huszadik részének szent szava mondja: "Irgalmasság és igazság őrzi a királyt, és kegyesség erősíti az ő trónusát." Ismét más helyen mondja az írás: "A bölcs király trónján ülve, minden bajt eloszlat tekintetével." És másutt mondja Salamon a Bölcsesség Könyvének hatodik részében: "A bölcs és irgalmas király támasza népének, elűzi a hitetleneket, felszabadítja a zsarnokoktól elnyomott népeket." Igazán beteljesedett ez Magyarország királyaiban, kik legyőzték mind a zsarnokokat, Magyarország népeit a békesség gyönyörűségében, bőséges nyugalomban tartották, éspedig azért, mert jobban félték az Úristent, mint mind a többi királyok. Ezért írja Mózes ötödik könyvének tizenhetedik fejezete, ahol Isten a királyokról szólván ezt mondja: "Kit királlyá tettek, ülvén országa trónusán, írja le magának Isten törvényét, tartsa magánál, és olvassa életének minden napjaiban, hogy tanulja meg félni az ő Urát, Istenét, és megőrizni az ő igéjét, ami van az ő törvényes parancsolataiban, hogy sokáig uralkodjanak ő maga és fiai a földön, és legyen része az én dicsőségemben mindörökké." Kiknek - vagyis a magyar királyoknak - származását, első dolgait és Szittyaországból való kijöttüket különféle szent doktoroknak históriáiból a következő rendben adom elő:


 

A MAGYAROK EREDETÉRŐL
A SZENTÍRÁS SZERINT

Miként a Teremtés Könyve tizedik fejezetében írja a történetírás tanítómestere: "Ezek Noé fiainak nemzetségei: három fiától, nevezetesen Sémtől, Kámtól és Jáfettól a vízözön után hetvenkét nemzetség származott. Jáfettól tizenöt, Kámtól harminc, Sémtől pedig huszonhét." Szétszóródtak a világ három részébe; Sém Ázsiába, Kám Afrikába, Jáfet Európába került. Josephus szerint ugyanis Jáfet fiai bírták az északi vidéket, Ciliciának és Szíriának hegyeitől, a Taurus és Amanus hegységtől a Tanais folyóig, mely Szittyaországban van. Ugyanezt bizonyítja Szent Jeromos a héber dolgokról írott könyvében: Jákob fiainak birtoka volt Ázsia az Amanus és Taurus hegyeitől a Tanais folyóig, Európában pedig Gadesig; helységek és nemzetségek nevei maradtak utánuk; ezekből utóbb sok megváltozott, mások eredeti állapotukban fennmaradtak, vagy csak kissé módosultak, avagy közel járnak eredeti alakjukhoz. ❧ Jáfet fiai ezek: Gomer, kiről a galatákat, a későbbi gallokat nevezték el, akik Franciaország népe, Priamos első trójai király fiának, Parisnak fia, Francio után kapták ezt a nevüket; Trója pusztulása után először Pannóniába jöttek, melyet hajdan, Nagy Sándor idejében, Felső-Görögországnak neveztek, erős várost alapítottak Syccan hegye alatt, az Ister folyamánál, melynek német neve Duna; Syccan hegyéről a várost Syccambriának hívták, és négyszáz esztendeig időztek itt Krisztus megtestesülése előtt; végül a keleti népektől való féltükben átköltöztek nyugatra, és a Szajna vidékét foglalták el, ezt nevezték el említett vezérükről, Francióról, Franciaországnak, fővárosukat pedig Párizsnak, ama Francio apja után. Jáfet második fia Magóg; Jeromos szerint ettől származnak a szittyák; Madairól nevezték el a médeket; Javántól származnak a görögök, ezért nevezik héberül Görögországot máig Janánnak; Tubáltól erednek a spanyolok; Mosochtól a kappadóciaiak - erről nevezik mind a mai napig Mazekab városukat; Thyrasról kapták nevüket a trákok. Gomer fia: Asszenek, a trójaiak őse; Javan fiai: Eliza, akiről előbb az elizeusok kapták nevüket, utóbb az aeolok; és Tarsis, akitől Cilicia népe ered, ezért nevezik fővárosukat Tharsusnak: ott született Pál apostol, amiképpen meg van írva az Apostolok Cselekedeteinek huszonegyedik fejezetében. Továbbá: "ezek szigetekké különültek el az egyes vidékeken, mindenik a maga nyelve szerint". Ezt itt előre mondjuk, mert csak később történt, a nyelvzavarodás idején. Kám fiai: Kus, róla nevezték el az etiópokat, mert héberül Etiópiát Kusnak hívják; Mezarim, akiről az egyiptomiakat, mert Egyiptomot héberül Mezarimnak nevezik; Phuttól erednek a sibiek, kiket előbb phutoknak hívtak, onnan mind a mai napig a Phut folyó neve; Kánaánról nevezték el a kánaániakat, akiknek földje később Izrael fiainak adatott. Kus fiai azután: Saba, akiről a sabeusok kapták nevüket; Evilattól származtak a gaetulok; és Sabatha, a sabathenusok őse.

Kus nemzette továbbá Nimródot; ő az, aki Noé maradékát az úr ellenében város és torony építésére vezette, amelyről a Teremtés Könyvének tizenegyedik fejezete szól, mondván: "Ő kezdte a hatalmasságot a földön, mert hatalmával másokat maga alá vetett, és akaratuk ellenére az említett munkára kényszerített"; továbbá: "Erős vadász volt, és elnyomója az embereknek az Úr szeme láttára, hiszen semmi előtte rejtve nincs." Innen származik a közmondás, vagyis a szólásmondás: "Olyan, mint Nimród." Később ugyanis, ha valaki az emberek elnyomója volt, azt mondták rá, olyan, mint Nimród, vagy hasonlít Nimródra. Országa kezdetben Babilon volt, maradékainak földje az óceán tengeréig terjedt. Nyilvánvaló ebből mindenkinek, hogy Hunor és Magor, a magyarok ősei [nem] Nimród fiai voltak, aki Kus fia, aki Kám fia volt, akit Noé megátkozott; mert akkor a magyarok nem Jáfet nemzetségéből származnának, miképpen pedig Szent Jeromos mondja; azért sem, mert Nimród sosem lakott a Tanais folyó környékén, mely keleten van, hanem az óceán tengerénél. Miképpen tehát a Szentírás és a szent doktorok mondják, a magyarok Jáfet fiától, Magortól származnak, aki - Szent Sigilbert antiochiai püspöknek a keleti nemzetekről szóló krónikája szerint - ötvennyolc esztendővel a vízözön után ment bé Evilat földjére, és feleségétől, Enétől, nemzette Magort és Hunort; róluk a magyarok és hunok nevezete.


 

A MAGYAROK ELTERJEDÉSÉNEK
KEZDETE SZITTYAORSZÁG KELETI RÉSZÉN

Történt azután egy napon, hogy vadászni indultak; a pusztaságban szarvasünő bukkant elébük; ezt a Maeotis ingoványaiba üldözték; futott előlük. Mikor azonban ott teljességgel eltűnt előlük, sokáig keresték, de semmiképpen fel nem lelhették. Bebolyongták azután ezt a mocsárvidéket, és úgy találták, hogy az alkalmas nyájak legeltetésére. Visszatértek hát atyjukhoz, és tőle engedelmet kapván, minden jószágukkal bementek a maeotisi mocsarakba, és ott is maradtak. Maeotis vidéke pedig Perzsaországgal határos; egyetlen gázló kivételével mindenfelől tenger övezi; folyóvizekben, növényekben, erdőben, halban, vadban, madarakban bővelkedik; ki-be járni ott bajos dolog. Elérkezvén tehát a maeotisi mocsarakba, nyugton megültek ott öt évig. ❧ A hatodik esztendőben pedig kimentek; a pusztaságban a sátrak alatt véletlenül a Bereka-fiak feleségeire és gyermekeire bukkantak, amint férjeik nélkül a kürt ünnepét ülték, és történetesen éppen zene hangjai mellett táncot jártak; jószágostul gyorsan elragadták őket a Maeotis ingoványaiba. A vízözön után ez volt az első rablás. Úgy esett, hogy ama csatában a leányok között Dul alán fejedelemnek két leányát is elragadták; egyiket Hunor, másikat Magor vette feleségül: ezektől az asszonyoktól erednek mind a hunok vagy a magyarok. Történt ezután, hogy a maeotisi ingoványok közt lakásukban igen erős nemzetséggé kezdtek gyarapodni, s ama föld már be sem fogadhatta, nem is táplálhatta őket. Felderítőket küldtek tehát onnan Szittyaországba, nagy ravaszsággal kikémlelték azt a szittya vidéket, majd gyermekeikkel és barmaikkal bementek amaz országba, hogy ott maradjanak. Midőn bementek arra a földre, az alpazurokat találták ott, akiket most ruténoknak neveznek, ezt a lakosságot kiölték, kiűzték, kiirtották, és amint tudjuk, szomszédjaik kedve ellenére mai napig bírják ezt a földet. Szittyaország vidéke Európában fekszik, és kelet felé terjed: egyfelől az északi tenger, másfelől a Riphaeus hegyek határolják, kelet felől Ázsia, nyugaton az Etel folyó, vagyis a Don. Bennszülött nemzetségei pogány tévelygésben élnek, hívságokkal foglalkoznak, hevesen szeretkeznek, kedvelik a rablást; általában inkább barnás színűek, mintsem fehérek. Szittyaország ugyan egy nevezet, ámde fejedelemkedés dolgában három országra oszlik: Baskíriára, Denciára és Magoriára. Száznyolc tartománya van; ezeken Hunor és Magor száznyolc fia osztozott ama száz és nyolc nemzetség okán, melyek ezeknek ágyékából kiszármazván, a Maeotis ingoványaiból mentek ki Szittyaországba. Szittyaországot keleten a jurianusok földje határolja, majd Tatárország, végül Mongólia - itt van Európa vége. ❧ A déli égtáj felől azután a khovarezmi nép lakik és Etiópia fekszik, melyet Kis-Indiának hívnak, majd dél és a Don vizének folyása közt járhatatlan pusztaság van; e tájék levegője nemigen mérsékelt, ezért ott mindenféle kígyók teremnek, akkora békák, mint egy disznó, baziliszkusz, sok mérges fenevad, tigris és egyszarvú. A Don nagy folyó, Szittyaországban ered, s a magyarok Etelnek nevezik; átfolyik a szittya földet szegélyező havas hegyeken, azután változik meg a neve, és hívják Donnak. Déli irányban tőle lakik a kitánok és alánok nemzetsége; végül három ágban a kerek tengerbe szakad. Szittyák országában ered a másik igen nagy folyó, a Thogata is; vadon erdőkön folyik keresztül, ingoványok és havasok közt, ahol sosem süt a nap, ezeken túl Hirkániába ér, és az északi tengernek fordul. Mondják, Szittyaország hossza háromszázhatvan mérföld, szélessége százkilencven. Fekvése oly biztonságos, hogy csupán egyetlen helyen vezet hozzá egy kicsinyke gázló; ezért nem igázhatta le a szittyákat soha egyetlen birodalom, még a macedón sem, és ezért demptusoknak, azaz exemptusoknak, minden hatalom alól kivetteknek is nevezzük őket. Dentusoknak is mondjuk őket, fogas voltuk okából, mert miként a fogak, mindeneket megrágnak és megőrölnek: meg is őrölték mind a többi népeket, úgy, hogy a rómaiak Isten ostorának nevezték őket. Magában Szittyaországban elég dúsan van berek, erdő, kellemes növényzet, dúslakodik különféle vadakban. ❧ Keleti szomszédsága a besenyők és fehér kunok. Nyugati szomszédsága: az északi tenger táján Szuzdalig erdős kietlen, melyen ember át nem hatolhat; mondják, hogy ez nagy kiterjedésű, s kilenc hónapig egyfolytában sűrű köd üli meg, a nap se látszik ama hónapokban, csak júniusban, júliusban, augusztusban, s akkor is csak naponta annyi óra hosszat, amennyi a hatodik órától a kilencedikig tart. Ama pusztaság hegyeiben pedig kristály található, griffek fészkelnek ott, és ott költik ki fiókáikat a legisfalk-madarak, melyeket magyarul kerecsennek hívnak.


 

A MAGYAROK ELSŐ BEJÖVETELE
PANNÓNIÁBA

Az Úr megtestesülésétől számított háromszázhetvenharmadik évben, Valens császárnak és I. Coelestinusnak, a római egyház pápájának idejében, a világ hatodik korszakában a Szittyaországban lakozó hunok megsokasodtak; egybegyűltek és maguk közül kapitányokat rendeltek: a Zemény nemzetségbeli Csele fiát Bélát, Kevét és Kadocsát, Etelét, Kevét és Budát, a kadar nemzetségbeli Bendegúz fiait, majd elhatározták, hogy benyomulnak a nyugati tájakra. Kiválasztottak a száznyolc nemzetségből tízszer százezer harcost, vagyis minden nemzetségből tízezret; a többi hunt Szittyaországban hagyták vissza, hogy oltalmazzák ellenségtől széküket és országukat. Bírát is választottak maguk közül egyet, a Torda nembeli Kádár nevezetűt, hogy az intézze a viszálykodók pereit, fenyítse meg a tolvajokat, latrokat és gonosztevőket; mégis úgy, hogyha a bíró méltánytalan ítéletet hoz, a közönség azt semmivé tehesse, s a hibázó bírót és a kapitányokat akkor tehesse le, amikor akarja. Ezt a törvényes szokást a hunok, vagyis a magyarok Taksony fia Géza fejedelem idejéig megtartották. Mielőtt ugyanis a magyarok megkeresztelkedtek, táborszerte így kiáltott a hirnök szava, így gyűjtötte seregbe a hunokat: "Isten és az egész község szava, hogy ki-ki fegyveresen, vagy ahogyan van, pontosan megjelenjék a megadott helyen, hogy meghallgassa a község parancsát és tanácsát." Aki pedig semmibe vette a parancsolatot és ennek kellő okát nem adta, szittya törvény szerint karddal vágták ketté, száműzték, vagy irgalmatlanul közönséges rabszolgaságba taszították. Vétkek és efféle kihágások választották el egyik hunt a másiktól. Hiszen egy atya és egy anya nemzette a hunokat, valamennyit, hogyan mondhatnánk hát egyiket nemesnek, a másikat nemtelennek, ha ilyen bűnesetek miatt el nem marasztalják némelyiket. ❧ Akkor egy lélekkel, egy akarattal mind a kapitányok kivonultak Szittyaországból, benyomultak a besenyők, fehér kunok, majd a szuzdaliak, ruténok és a fekete kunok földjére. Továbbhaladva eljutottak egészen a Tiszáig; körülnéztek ezen a tájon, s egy szívvel azt határozta az egész gyülekezet, hogy feleségeikkel, barmaikkal nem vonulnak tovább. Mert hát feleségestül, kocsistul, sátrastul vonultak ki szülőföldjükről. ❧ Abban az időben Pannónián, Pamphylián, Phrygián Macedónián és Dalmácián a sabariai származású, longobárd nemzetiségű Macrinus fejedelem uralkodott, ki hadban jártas férfiú volt; megtudván, hogy a hunok a Tisza fölött megtelepedtek, és napról napra pusztítják országát, visszariadt attól, hogy országa szülötteivel támadjon rájuk; elküldte követeit a rómaiakhoz, és tőlük kért segítséget a hunok ellen: mert hiszen a római császár kegyelméből bírta mindama földeket. A rómaiak pedig abban az időben az alemán származású Veronai Detrét a maguk akaratából királyul rendelték maguk fölé, őt kérték, hogy vigyen Macrinusnak segítséget; ez készséges szívvel beleegyezett; itáliai, germán és más, a nyugati részek mindenféle nemzetéből való seregével elindult. Eljutott Százhalomig, ahol Potentiana városához a longobárdok is gyülekeztek, hogy Macrinusszal tanácsot tartson, vajon hol támadjanak a hunokra: átkelvén a Dunán, sátraikban, szállásukon avagy más helyen-e? Míg Detre és Macrinus megtelepedve ekképpen tárgyaltak, tanakodtak, a hunok Sicambriánál az éjszaka csöndjében tömlőkön átkeltek a Dunán, és kegyetlenül leöldösték Macrinus és Detre seregét, mely a mezőn sátorozott, mert Potentiana város be nem fogadhatta. E támadás nekikeserítette Detrét, harcba vonult a hunok ellen Tárnokvölgy mezejére; megütközött velük, és mondják, hogy népének nagy veszedelmével és romlásával legyőzte a hunokat. A hunok maradékai átfutottak a Tiszán. Száz és huszonötezer hunt öltek meg ama napon, közöttük a csatában Keve kapitány is elesett. ❧ Detre és Macrinus seregéből kétszáztízezren vesztek oda, nem számítva azokat, akiket a sátrak alatt öltek meg. Látta Detre, mily nagy veszteség érte népét a csatában, másodnapra az ütközet után Macrinusszal együtt elvonult Tulna városa felé, mely akkor latin helység volt, és Pannónia városai közé számított. Tulna városa Ausztriában van, három állomásnyira Bécstől. ❧ Amikor megértették a hunok, hogy ellenségeik elvonultak, visszatértek a csatatérre, és szittya szokás szerint illendően eltemették társaik és Keve kapitány holttestét - úgy gondoljuk - az országút mellé; ott díszes kőbálványt emeltek, azt a helyet, azt a vidéket elnevezték Keveházának. ❧ A hunok a csatában a rómaiak lelkületét és fegyveres fölszerelését is alaposan kiismerték, így hát rendbe szedve seregüket, Tulna felé indultak, hová ellenségeik gyülekeztek. Mondják, Detre és Macrinus Cezumórig ment elébük, hajnaltól a kilencedik óráig csatáztak, s a rómaiak maradtak alul. Macrinus is elesett, Detrét homlokán sebezte meg egy nyíl, az egész római sereg elpusztult, megfutamodott. ❧ Negyvenezer hun veszett el a csatában, Béla, Keve és Kadocsa is elesett; testüket elvitték onnan, s az említett helyre a kőbálványnál, a többi hunhoz temették. Miután a rómaiak serege Cezumórnál szétszóródott, ettől fogva sok esztendeig nem is tudtak a hunok ellen hadba gyűlni.


 

ATTILA MAGYAR KIRÁLLYÁ VÁLASZTÁSÁRÓL
ÉS GYŐZELMEIRŐL

Az Úr megtestesülése utáni négyszázegyedik, a magyarok Pannóniába történt bejövetelétől számított huszonnyolcadik esztendőben a magyarok, vagyis a hunok a rómaiak szokása szerint egyetértő akarattal királyul emelték maguk fölé Attilát, Bendegúz fiát, aki előbb a kapitányok közé tartozott; ő pedig öccsét, Budát rendelte fejedelemmé és bíróvá a Tisza folyótól a Donig; magát a magyarok királyának, a földkerekség rémének, Isten ostorának neveztette: Attila, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magor unokája, ki Engadiban nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora stb. ❧ Attila sötétbarna bőrű, fekete, haragos szemű, hivalkodó járású, széles mellű volt, hosszú szakállt hordott, és módfelett szerelmes természetű volt. Megvetendőnek tartotta, hogy ládában őrizze a pénzét; a merészségben mértéket tartott, a harcban ravasz és körültekintő volt; úgy mondták, testében meglehetős erő lakozott. Elhatározásában nagylelkű, fegyvere fényesített, sátra, holmija tiszta volt. Bőkezűsége és közvetlensége miatt szerették a külső nemzetek; szigorú természete miatt pedig az övéi csodálatosképpen féltek tőle. A földkerekség végéről is özönlöttek hozzá a különböző nyelvű nemzetek, ezeket tőle telhetően bőkezűségével árasztotta el. Seregével tízezer kaszás szekeret járatott, mindenféle gépezeteket és szerszámokat; ezekkel rombolta a városokat, táborokat. Sátrait különböző országok módja szerint szokta elkészíttetni; az egyik oly nevezetes, oly pompás volt, hogy csodálatos módon aranylemezekből állította össze; ezt tetszés szerint szétszedhették és ismét összerakhatták. Ennek oszlopai aranyból készültek, belül üresek voltak, aranykapcsokkal ellátva, és hajlataikba drágaköveket helyeztek mesterséggel. Amikor hadba indult, istállója telve volt mindenféle országokbeli lóval; igen szerette ezeket, de könnyen el is ajándékozta, ha valakinek ló kellett, úgyhogy olykor lovaglásra magának is alig maradt egy-kettő. Istállói patyolattal és bársonnyal ékesültek, királyi nyergei pedig arannyal és drágakövekkel voltak kirakva. Asztala teljességből aranyból készült. Konyhaedényei szintén aranyból voltak. Csodálatos művű, színaranyból készült ágyát a táborba is magával hozatta. Ezekben és más evilági pompákban dicsőséges volt Attila, a hunok királya. Az idegen nemzetségeken kívül serege tízszer százezer fegyveresből állott, úgyhogy mihelyt egy szittya elesett, nyomban másikat állíthatott helyére. ❧ Népének védőfegyverei főképpen bőrből készültek, de különféleképpen feldolgozott ércekből is. Íjat, éles kopját és derekukra kötött kardot hordtak. Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.


 

A HISTÓRIA FOLYTATÁSA

Mikor a cezumóri csata megvívása után a hunok dicsőséggel visszatértek sátraikba, csak kevés napig maradtak a Tiszán túl feleségeikkel; egy napon azután Attila ünnepélyes udvart gyűjtött össze. Eljött oda Veronai Detre is, a német fejedelmekkel, s - mint mondják - teljes tiszteletet és hódoló engedelmességet fogadott Attila királynak. Rábeszélte a királyt, induljon személyesen a nyugati tájak ellen, ott nagy tisztességet szerezhet magának. Ez hajlott is a tanácsra, nyomban hadba szólította seregét, és elindult Sicambriából; először - mondják - Illíriába rontott, majd Konstanznál a Rajnán áthaladva, Bázelnél Zsigmond király állott elébe rengeteg sereggel, de ezt egész népestül leverve, uralma alá vetette. E helyről továbbhaladt a Rajna mentén, ostrom alá vette Argentina (Strassburg) városát, melyet addig egy római császár sem tudott megvívni: maga Attila megvívta, falait több helyen lerontotta, hogy bárki szabadon, nehézség nélkül bemehetett oda, s keményen megparancsolta, hogy ezt a falat az ő életében fel ne építsék, s hogy ezt a várost ne Argentinának, hanem Strassburgnak nevezzék ama sok útról, melyeket ő a falon nyitott. Argentinától továbbindult seregével, és lerombolta földig Luxeuil, Besançon, Châlons, Mâcon, Langres és a burgundiai Lyon városokat. Kimenvén innen, levonult a Rhône mentén Catalaunumba, ahol is megosztotta seregét, és egyharmadát válogatott kapitányokkal a nagy hatalmú Miramammona szultán ellen küldte; ennek hallatára ez a hunok elől Sevilla városából átkelvén az úgynevezett sevillai tengerszoroson Marokkóba menekült. Ennek utána Attila királyt váratlanul megtámadta Aetius római patrícius tíz nyugati királlyal. Mikor Attila királyra akart csapni, ez fegyvernyugvást kért tőle, hogy visszahívhassa népe csapatait, amelyeket a szultán ellen küldött; amazok nem állottak rá, s a két sereg hajnaltól éjszakáig csatázott a mezőn, mit Bevindének mondanak. A két sereg közt csak oly aprócska folyó kanyargott, hogy a víz még a beléhajított hajszálát is csak alig sodorhatta tovább; miután azonban ott megütköztek, emberek és állatok véréből oly óriási áradás támadt, hogy magával ragadta a szekeret kocsisával együtt, elsodort fegyvereseket, s a rohanó áradat nagy öldöklést művelt mindkét seregben. A régiek nem emlékeznek e világon még egy olyan rettentő és nagy csatára, melyet egy napon és egy helyen vívtak, mint az a csata, mely a nyugati királyok és Attila közt folyt le a catalaunumi mezőn. Ebben a csatában a gótok nagy királya, Athalarik nevezetű is elesett; mikor vesztét megtudták a többi királyok, akiket meg nem öltek, futásban kerestek menedéket. Ama naptól a hunok és Attila király szíve elbizakodott, a föld kerekségét félelem töltötte el, és ennek hallatára számos ország adóval és ajándékkal szolgált neki.

Attila király seregének harmadik része pedig, mely nem vehetett részt ebben a csatában, késedelme miatt rettegett Attilától, s Katalóniában maradt Attila egész élete folyamán; ama haza lakosai lettek, és nem akartak visszatérni Pannóniába. A Miramammona ellen küldöttekből maguk a hunok hatvanötezren voltak, nem szólva az idegen népről. E hunok közül többeket kapitánynak rendeltek, ezeket a maguk nyelvén spánoknak nevezték, róluk kapta nevét azután egész Ispánia.

Attila néhány napig a csatatéren időzött, majd győzelmesen elvonult, elérkezett Tolosa (Toulouse) városába, ahol a polgárok nagy tisztességgel fogadták. Onnan továbbhaladt, és Reims városa ellen indult, mely Gallia fő nagyvárosa; ez Catalaunumba mentében hevesen ellene állott, most nyomban elfoglalta, és tűzzel-vassal pusztította el mind, akiket ott talált; így dúlta fel egész Franciaországot és Flandriát, eljutott Kölnhöz, ahol a hunok kegyetlenül legyilkolták Szent Orsolyát, a brit király leányát tizenegyezer szűzzel. Kölnnél átkelt a Rajnán, majd behatolt Thüringiába, Eisenach városában ünnepélyesen udvart tartott; sereget küldött a dánok, normannok, frízek, litvánok és ruténok ellen, ezeket legyőzte és szolgálatába hajtotta. Udvart tartván, elvonult onnan, bement a pannóniai Sicambria városába, ahol is saját kezével ölte meg öccsét, Budát, és tetemét a Dunába vetette; mert amíg Attila a nyugati tájakon időzött, öccse az uralkodásban áthágta a kiszabott határokat, ugyanis Sicambriát a maga nevéről neveztette el Budavárának. És ámbár Attila király a hunoknak és a többi népeknek megtiltotta, hogy azt a várost Budavárának nevezzék, hanem Attila fővárosának neveztette, a tilalomtól megrettenő germánok Eccylburgnak nevezték, ami annyi, mint Attila fővárosa, a magyarok azonban nem törődtek a tilalommal, és Óbudának hívják és nevezik mind a mai napig. ❧ Ezeket így végezvén, öt esztendeig nyugton megült Sicambriában; a világ négy tája felé őrszemeket jelölt ki és küldött szét. Őrszemeinek első csapata Sicambriától kezdve - egymástól oly távolságra, hogy a kiáltást meghallhassák - éjjel-nappal őrt állt a német Köln városáig, a másik rész Litvániáig, a harmadik a Don, vagyis Etel folyó partjáig, a negyedik pedig a dalmáciai Zára városáig állomásozott; kiáltásukból és jeladásukból megtudhatta a világ négy tája, mit csinál Attila, minő hadakozással foglalkozik.


 

MEGFUTAMÍTJA A NEMZETEKET

Pannónia, Pamphylia, Macedónia és Dalmácia városait a hunok gyakorta zaklatták ostromlással; ezért lakosaik Attila engedelmével szülőföldjüket elhagyták, s az Adriai-tengeren Apuliába költöztek át; nyájaikat is visszahagyták, mert nem akartak Attilának szolgálni; parasztjaik és pásztoraik azonban, a vlachok, önként visszamaradtak Pannóniában.


 

ATTILA KIRÁLY MEGVÍVJA
AQUILEJA VÁROSÁT

Miután Attila király öt esztendeig nyugodott Sicambriában, kipótolta seregének harmadrészét, mely Katalóniában maradt vissza; majd udvart tartott, kivonult Pannóniából, áthaladt Karintián, Stírián és Dalmácián, Salona és Spalato városoknál elérte az Adriai-tengert; e két várost fölperzselte. Elindult erről a helyről, és a tenger mellett lerontotta Traù, Scardona, Sebenico, Zára, Nona, Zengg, Parenzo, Pola, Capodistria, Trieszt városait és sok más városkát a hegyek közt; végül Aquilejához ért; körülszemlélte és elámult nagyságán; úgy vélte, szégyenére lesz, ha megvívatlanul hagyja vissza ezt a várost, kivált azért, mert mondották, Pannóniából igen sok lázadó longobárd menekült oda. Követek útján követelte ezeket a polgároktól, és midőn kiadni nem akarták őket, a várost mindenféle hadigépezettel ostrom alá vette; semmiképpen el nem foglalhatta, ezért másfél évig tartotta megszállás alatt. Történt egy napon, hogy midőn körüljárta a várost - sok varázsló volt vele, babonás hite miatt felette bízott bennük -, megpillantott egy gólyát, amint felszállt a tengerről egy palota tetejére, ahol fészke volt, csőrébe fogta fiókáját, és szemük láttára elvitte a tenger nádasaiba. Azután visszatért, és fészkével együtt a többi fiókát is átvitte. Ennek láttára Attila király összehívta katonáit, és így szólt: "Oda nézzetek, társaim, ez a gólya már megérezte, mit hoz a jövendő. El fogjuk pusztítani a várost; már el is menekül, hogy ne vesszen oda a polgárokkal együtt. Legyetek hát holnap vitézebbek a harcban, és meglátjátok, elvész a város!" Miután a várost semmiféle hadigéppel meg nem vehette, szittya észjárással most parancsot adott, és egymillió vitézétől egy-egy nyerget kért; ezeket hatalmas halomba rakatta a fal alatt, és megparancsolta, gyújtsák fel a nyergeket: lángjuk és a hőség megrepesztette, földre döntötte a falakat és a tornyokat. Ennek láttára mind a polgárok elhagyták a várost, és egy tengeri szigetre menekültek, Aquileja közelében, és oly elhatározással mentek oda, hogy örökre ott maradnak, és ennek neve a mai napig Vecca Venezia (Óvelence). Egy ideig ott is laktak, de úgy féltek Attila királytól, hogy emezt elhagyták, és a Rialto nevezetű szigetre költöztek, és ott telepedtek meg.


 

A VELENCEIEK SZÁRMAZÁSÁRÓL

A velencések trójaiak, amint a régiek krónikája zengi; mondják ugyanis, hogy Trója pusztulása után Aquileját alapították, ott telepedtek le. Némelyek mondják, mások nem fogadják el, hogy a velenceiek sabariai származásúak; Sabariát ugyanis latinok, azaz longobárdok lakták, s ott egyetemes iskola volt mind a longobárdok, mind a föld más nemzetségei számára; jelesen ékesítették a költők, filozófusok tanai, ámde mindenféle bálványozó tévelygésnek hódolt; egy Archelaus nevű gót király akarta először elfoglalni, sokáig ostromolta, de nem bírt vele, végül a földkerekség ijedelme bevette. Lakóit a hunok elűzték, most az itáliai Paviában laknak, a Ticino folyó mellett.


 

FELDÚLJÁK NÉMETORSZÁGOT

Aquileja városának elpusztítása után Friuliban Concordia városát is feldúlta. Majd benyomult a lombard őrgrófságba, és Treviso, Padova, Verona, Brescia, Cremona, Mantova, Bergamo, Milánó, Alexandria, Ferrara és ama vidéknek sok más városa került uralma alá. Ezután, mikor Ravenna alá vonult, az ariánusok érseke, aki ebben a városban az apostoli szék ellenére tizenkét bíborost nevezett ki a maga felekezetéből, és sok kincse volt, a polgárok tudta nélkül, titokban bebocsátotta a városba a hunokat, és leölette velük a keresztség fiait, akik a városban hatalmasabbak voltak; megígérte Attila királynak, ha csatlakozik az ő felekezetéhez és üldözi a keresztényeket, népének fárasztása és költség nélkül egész Itáliát, Róma városát és Afrikát is hatalma alá vetheti. Attila szívesen ráállott erre, de inkább a hatalom vonzotta, nem a felekezet. Megértették a rómaiak, micsoda veszedelem származhat ebből a keresztényekre, Leóhoz fordultak, az apostolihoz, hogy irányítsa Attilához lépteit, kérvén őt a rómaiak nevében, hogy fogadja el adójukat és szolgálatukat, amíg csak él, mármint Attila. Aközben Attila király elküldötte seregét Apuliába, a sereg élére a Szoárd törzsökéből való Szoárdot rendelte kapitányul, aki végigzsákmányolta Apuliát, Terra di Lavorót, Calabriát, Reggio városáig és Cataniáig - melyet, amint mondják, a bölcs Cato alapított -, azután nagy prédával tért vissza. Amikor Leó pápa papok sokaságával és keresztekkel Ravennához, Attila elébe érkezett, lóháton ülve, a mezőn beszélgettek; Attila király meghallgatta a rómaiak ígéreteit és szavait; magára nézve terhesnek találta ugyan, mégis teljesítette kívánságukat az apostoli szék iránt való tiszteletből, és mert megijedt egy látomástól. Mikor ugyanis a király feltekintett, feje fölött a levegőben egy lebegő embert pillantott meg, ez kezében kardot tartott, és fogát csikorgatva azzal fenyegette, hogy elcsapja a fejét. Így hát a király teljesítette a rómaiak követelését, és elbocsátotta az apostol utódját, majd bevonult Ravennába, követve a pápa tanácsát, elfogatta az ariánusok érsekét követőivel együtt. Tőle meg cinkosaitól kicsikart hatvanezer aranymárkát, azután megölette; majd egész seregével együtt megfordította lovát, és visszatért Pannóniába. Délt, nyugatot, északot és keletet széltében-hosszában immár uralma alatt tartván, azt forgatta elméjében, hogy átkel a tengeren, és meghódítja Egyiptomot, Asszíriát és Afrikát.


 

ATTILA KIRÁLY MEGNŐSÜL

Most a baktriai király Mikold nevű leányát vitték hozzá szeretőül, aki minden emberi mértéken felül szép volt. Mondják, ebbe annyira beleszeretett, hogy többet ivott, mint szokása volt. Miután a leánnyal véghezvitte a közösülést, orrából megeredt a vér, és minthogy hátán fekve aludt, a vér a száján át a torkába folyt, ott megalvadt, s elakasztotta lélegzetét: s ez Attilát megölte. Mikold, álmából felriadva, noszogatta, rázogatta urát, de az nem mozdult; észrevette, hogy teste kihűlt, és nincs benne természet szerint való melegség; nagy jajveszékeléssel hívta a király kamarásait, és mutatta, hogy ura minden halandó test útjára tért. Ezek is rettentő módon jajveszékelni kezdtek, mire mind az őrszemek a palota ajtajához tódultak. Eltemették a már említett helyen, Béla, Kadocsa, Keve és a többi hun vezér mellé. Halálának híre terjedvén, elámult az egész világ. Ellenségei sem tudták, sírjanak vagy örüljenek-e. Tétováztak, féltek számtalan fiától, akik egész néppel értek fel. Azt hitték, az atya halála után egyik fia fog uralkodni. De Veronai Detre és a német fejedelmek ravaszkodtak, minthogy uralkodása alatt Attila király nyakukon ült, pártokra bomlasztották az egységes hun községet; némelyek Attila után Csabát akarták királlyá tenni, Attila királynak Honorius görög császár lányától való fiát, mások Aladárt, akit Krimhilda német hercegnőtől nemzett. A hunok értelmesebb része Csabához vonzódott, az idegen nemzetség, kevés hunnal, Aladárhoz; mindketten uralkodni kezdtek; amidőn mindegyik fölébe akart kerekedni a másiknak, a ravasz Detre, aki abban az időben Sicambriában Aladárral tartott, a két király között oly kemény és erős viadalt támasztott, hogy a Duna tizenöt napig folytonosan német vértől áradt; ama napokban a hunok olyan öldöklést vittek véghez, hogy ha gyűlölségük miatt a németek ezt nem titkolnák, bizony be kellene vallaniuk, hogy Sicambriától Potentianáig sem emberek, sem az oktalan barmok tiszta vizet nem ihattak a Dunából. ❧ Ez az a csata, melyet a hunok Krimhilda csatájának neveznek mind a mai napig. Ezekben a csatákban mindig Csaba és a hunok győztek; később azonban Veronai Detre árulással legyőzte Csabát. Először Csaba győzte le öccsét, utóbb azonban ő maradt alul, de annyira, hogy alig tizenötezren maradtak meg Csaba részéről; a többi hunokat és Attila fiait teljesen kiirtották, leölték. Attila halála után fiai és a hunok egymást gyilkolták le. Tehát a legyőzött Csaba és öccsei, Attila királynak vele szemben álló fiai, szám szerint hatvanan, a hagyomány szerint tizenötezer hunnal Csaba nagyatyjához, Honoriushoz menekültek. Ámbátor Honorius görög császár Görögországban akarta megtelepíteni, ő nem maradt, hanem visszatért Szittyaországba, ősei székébe, hogy ott maradjon. Csaba tizenhárom évig volt Honoriusnál Görögországban, a veszedelmes és nehéz utak miatt még egy esztendeig tartott szittya földre való visszatérése. Szittyaországban, ősei székében, ahová eljött, azután nem szittya nőt vett feleségül, hanem Khovarezmből nősült, így tanácsolta neki nagyapja, Bendegúz, akit - mint így mondják - még egészségben, de igen törődötten talált. Ettől a feleségétől nemzette Edömént és Edet. Ez a Csaba tehát intelmeivel arra késztette a szittyákat, hogy térjenek vissza Pannóniába. Maradt a hunokból még háromezer férfiú, ezek futással menekedtek meg Krimhilda csatájából, s elhatározták, hogy Csiglamezején szedelőzködnek össze. Féltek a nyugati nemzetektől, hogy hirtelen rájuk támadnak, bementek hát Erdőelvébe, s nem hívták magukat magyaroknak, hanem más névvel székelyeknek. A nyugati nemzetség ugyanis meggyűlölte a hunokat Attila életében. A székelyek tehát a hunok maradékai, akik a többi magyarok visszatéréséig az említett mezőn tartózkodtak. Mikor tehát megtudták, hogy a magyarok ismét visszatérnek Pannóniába, elébük siettek Ruténiába, együtt hódították meg Pannónia földjét. Ennek elfoglalása után részt kaptak belőle, de a magyarok akarata szerint nem a pannóniai síkságon, hanem a határ menti hegyekben, a vlachokkal kapták meg osztályrészüket; így hát elkeveredtek a vlachokkal, és amint mondják, azoknak betűit használják. Ezek a székelyek azt tartották, hogy Csaba odaveszett Görögországban; ezért mondja máig a nép általában: "Akkor térj vissza, amikor Csaba Görögországból." Csaba Attila törvényes fia volt, Honorius görög császár leányától; az ő fiait Edöménnek és Ednek hívták. Mikor a magyarok másodízben tértek vissza Pannóniába, Edömén atyjának és anyjának nagyszámú atyafiságával jött el, mert anyja khvarezmi származású volt. Ed pedig Szittyaországban maradt atyjánál. Csabától ered az Aba nemzetség. ❧ Midőn Csaba Szittyaországba ment, és szerte kérkedett anyja nemességével, a hunok nemessége megvetette őt, mondván, hogy nem igazi fia a szittya királynak, hanem idegen nemzetbeli jöttment, mivel nem kapott szittya feleséget, hanem khvarezmi nemzetségből nősült. Miután Krimhilda csatájában Attila fiai és a hun nemzetség majdnem teljesen elpusztultak, Pannóniában tíz évig nem volt király, csak szlávok, görögök, vlachok, jövevény németek és morvák maradtak ott, akik Attila életében közönséges szolgák voltak. Azután fölkelt Marót fia, Szvatopluk, Lengyelországban, aki Baktria legyőzése után a bulgárokon és morvákon uralkodott, és a hunok pusztulása után Pannóniában is uralkodni kezdett. Ezt a magyarok Erdőelvéből és az Ung folyó mellől mindenféle ajándékkal hitegették, követek és kémek által kifürkészték, hogy serege gyönge, majd hirtelen támadással elnyomták Szvatoplukot egész seregével Bánhida táján, valami városban Tata mellett. Ennek a városnak romjai máig láthatók. Így kezdték uralmukat, melyet Marót fia, kiterjeszkedvén Pannóniában, az említett népekre gyarapított. Némelyek azt tartják, hogy a magyarok visszatérésekor Pannóniában nem Szvatopluk, hanem Marót uralkodott; ez alighanem onnan van, mert atyjának, Marótnak, nagyobb neve volt, de a vénség már megtörte, s a Veszprém nevezetű várban csendes nyugalomban élt. Fiának balszerencséjéről értesülvén, fájdalmában hirtelen halállal végezte életét; fia pedig még csak nemrégen uralkodott. A hunok pedig elérték a Tisza folyót, és a Tiszától ötödévre elindultak; a cezumóri csatától Attila királyságáig egy év telt el. Attila negyvennégy évig királykodott, öt esztendeig vezérkedett, százhuszonnégy évig élt. Meghalt azután a magyarok pannóniai bejövetelének hetvenkettedik, az Úr megtestesülésének négyszáznegyvenötödik esztendejében, II. Marcianus császár és I. Gelasius pápa idejében. ❧ Azon az éjszakán, melyen Attila Sicambriában meghalt, Marcianus császár - aki ekkor Konstantinápolyban volt - álmában eltörve látta Attila íját, ebből megértette, hogy meghalt. Vége a magyarok első krónikájának.


 

KEZDŐDIK AZ ELŐBESZÉD A MÁSODIK BEJÖVETELRŐL
ÉS A MAGYAROK SZERENCSÉS MEG
SZERENCSÉTLEN DOLGAIRÓL

Rendben előadtuk tehát a hunok származását, szerencsés és szerencsétlen csatáikat, és hogy hányszor változtatták lakóhelyüket, hadd lássuk most, mikor tértek vissza újból Pannóniába, kik voltak a visszatérők kapitányai, mennyi volt a fegyverek száma - mindezt méltónak találtam belefoglalni kicsiny munkámba.

Az Úr megtestesülésétől számított hatszázhetvenhetedik évben, száznégy esztendővel Attila magyar király halála után, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében - miképpen meg van írva a rómaiak krónikájában - a magyarok másodízben jöttek ki Szittyaországból ilyeténképpen: Ögyek fia Előd Szittyaországban Eunodubilia leánytól fiat nemzett, kinek neve lőn Álmos, annak okáért, mert anyjának álmában keselyűforma madár jelent meg, amikor terhes állapotban volt; méhéből rohanó víz fakadt, meggyarapodott, de nem a maga földjén; ebből azt jósolták, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Miután a somnium a mi nyelvünkön álom, s ama fiú származását álom jövendölte meg, ezért nevezték Álmosnak, aki Előd, ez Ögyek, ez Ed, ez Csaba, ez Etele, ez Bendegúz, ez Torda, ez Szemény, ez Etej, ez Apos, ez Kodocsa, ez Berend, ez Zsolt, ez Bulcsú, ez Balog, ez Zombor, ez Zámor, ez Lél, ez Levente, ez Kölcse, ez Ompód, ez Miske, ez Mike, ez Beszter, ez Budli, ez Csanád, ez Bökény, ez Bondorfán, ez Farkas, ez Otmár, ez Kádár, ez Belér, ez Keár, ez Keve, ez Keled, ez Dama, ez Bor, ez Hunor, ez Nimród, ez Thána, ez Jáfet, ez Noé fia volt. Álmos nemzette Árpádot, Árpád nemzette Zoltánt, Zoltán nemzette Taksonyt. ❧ Az Úr megtestesülése utáni hatszázhetvenhetedik évben, száz évvel Attila király halála után, a nép nyelvén magyarok vagy hunok, latinul pedig ungarusok, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében ismét benyomultak Pannóniába. Áthaladtak a besenyők, fehér kunok országán, Szuzdálián és Kijev nevű városon, majd a hegyeken át valamely tartományba érkeztek, ahol számtalan sok sast láttak; itt meg nem maradhattak a sasoktól, mert azok úgy ellepték a fákat, mint a legyek, elemésztették vágómarháikat, sőt még a lovaikat is; azt akarta ugyanis Isten, hogy minél hamarább szálljanak le Magyarországba. Azon túl három hónapig ereszkedtek le e hegyekből, és eljutottak Magyarország, illetve Erdőelve határára; nem tetszett ez az említett népeknek. Itt hét földvárat építettek, ott őrizték feleségeiket és jószágaikat; egy ideig ott maradtak, azért nevezik azt a részt a németek a mai napig Siebenburgnak, vagyis Hétvárnak.


 

A HÉT VÁLASZTOTT KAPITÁNYRÓL

Midőn ezekben a táborokban lakoztak, félvén, hogy a körülöttük levő urak rájuk törnek, egy értelemmel elhatározták, hogy maguk közül hét kapitányt választanak, és hét seregre oszlottak, úgy, hogy minden seregnek volt egy kapitánya, a szokásos módon rendelt századosokon és tizedeseken kívül. Minden seregben - a századosokon kívül - háromezer fegyveres férfiú volt. A Szittyaországból való második kijövetelkor tehát a száznyolc nemzetség mindegyikéből kétezer fegyveres férfiú jött el, hozzátartozóiknak számát nem tekintjük.


 

AZ ELSŐ KAPITÁNY

Ama kapitányok közt a leggazdagabb és hatalmasabb Árpád volt, Álmos fia, aki Előd fia, ez meg Ögyek fia. Az ő atyját, Álmost, Erdőelve országában megölték, nem volt szabad bejönnie Pannóniába. Erdőelvében tehát megpihentek, és barmaikat megpihentették. A lakosoktól azután hallották, milyen termékeny a föld, hogy a Duna igen jó folyó, és ama részeknél jobb föld nincsen a világon: közösen tanácsot tartottak tehát, és elküldték hírmondóul Kund fia Kusidot, hogy menjen, szemlélje meg az egész földet, és ismerkedjék meg a föld lakosaival. Amikor tehát Kusid bejött Magyarország közepébe és leszállt a Duna menti részekre, látta, hogy a táj kellemetes, a föld jó és termékeny, jó a folyóvíz, sok a legelő - tetszett neki. Elment tehát a tartomány fejedelméhez, Szvatopluk nevezetűhöz, aki Attila után uralkodott, köszöntötte őt népe nevében, és elmondta, mi okból jött. Ennek hallatára örvendezett Szvatopluk nagy örvendezéssel, azt hitte ugyanis, parasztok jöttek, hogy megműveljék az ő földjét; ezért a követet kegyelmesen bocsátották el. Kusid pedig a Duna vizéből megtöltötte kulacsát, perjefűből tömlőjét is megrakta, és a fekete földből is rögöket vivén, megtért övéihez. Elmondotta mind, amit hallott és látott, megmutatta a kulacs vizet, a földet és füvet: mindez nagyon tetszett nekik. Meg is ízlelték, meg is győződtek róla, hogy jó a föld, édes a víz, olyan a rét meg a fű is, amiképpen a hírhozó elmondotta. Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. ❧ Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: "Isten, Isten, Isten!" Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, meg is maradt a magyaroknál mai napig. Ezután a hírmondót egy értelemmel visszaküldték ama fejedelemhez, és földjéért küldtek neki egy lovat arábiai arannyal bearanyozott nyereggel, aranyos kantárral. Látván ezt a fejedelem, felette megörvendezett, azt vélte, hogy vendég módra küldötték ezt neki a földért. A hírmondó tehát földet, füvet és vizet kért a fejedelemtől. A fejedelem pedig mosolyogva mondotta: "Legyen nekik, amennyit akarnak ezért az ajándékért!" Így tért vissza a hírmondó övéihez. ❧ Árpád pedig ezenközben a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem vendég módra, hanem hogy örökjogon birtokukba vegyék a földet. Ekkor más hírmondót küldöttek a fejedelemhez, ily követséget bíztak rá: "Árpád üzeni neked népével együtt ezt: Meg ne állj tovább semmiképpen azon a földön, amelyet megvettek tőled, mert a te földedet megvették a lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért. Te pedig ínséges és fösvény lévén, zálogba engedted nekik birokodat, a füvet és a vizet." Amikor a fejedelem meghallotta a követséget, elmosolyodva mondá: "Azt a lovat bunkósbottal leüssék, kantárszárát a mezőre kivessék, aranynyergét a Dunába süllyesszék!" Felelte rá a hírmondó: "Mi káruk lesz ebből, uram? Ha a lovat megölöd, ebeiket eleséggel látod el; ha a kantárt a fű közé kiveted, szénakaszálóik az aranykantárt meglelik; ha a nyerget a Dunába süllyeszted, halászaik az aranynyerget a partra húzzák, és haza is elviszik. Ha tehát a föld, a fű, a víz az övék: minden az övék." Ennek hallatára a fejedelem hamar összegyűjtötte seregét, félve a magyaroktól segítséget kért barátaitól, mindezekkel egyesülve elébük ment. Amazok közben a Duna közelébe értek, és a gyönyörűséges mezőn, hajnal hasadtával csatát kezdtek. Az Úr segedelme a magyarokkal volt, akik elől a sokszor említett fejedelem futásnak eredt. A magyarok a Dunáig üldözték, féltében a fejedelem ott a Dunába ugrott, és a sodró vízben elmerült. ❧ Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannóniát, miképpen Mózes idejében visszaadta Izrael fiainak örökségül az amorreusok királyának, Seonnak földjét és Kánaán minden országát. Minthogy pedig ez az Árpád kapitány különös méltóságban állt vala Szittyaországban, szokása lévén az ő nemzetségének szittya törvény és hagyomány szerint, hogy egyedül járt a hadbaindulóknak előtte, a visszavonulóknak pedig mögötte: mondják, ezért ő a többi Pannóniába tartó kapitány előtt is elsőként lépett e földre. Mikor hát Árpád a többi magyarokkal - miképpen fentebb elmondottuk - legyőzte és megölte Szvatoplukot, tábort ütött Fehérvár közelében a Nyék hegyén; ezt a helyet választotta magának először Árpád Pannóniában, ezért alapította ennek közelében Fehérvár városát Szent István király, aki őtőle eredt.


 

A MÁSODIK KAPITÁNY

A második kapitány Szabolcs volt, tőle származott Csák nemzetsége; mondják, ama mezőségen és helyen telepedett meg, ahol most Csákvára fekszik pusztultan. Ezt a várat Szabolcs kapitány alapította, halála után azonban Csák atyafiságával és családjával a maga nevéről neveztette; előbb ugyanis Szabolcs várának hívták. Szár László fiai, András, Béla és Levente idejében ezt a várat a magyarok egyetértő akarattal rontották le.


 

A HARMADIK KAPITÁNY

Gyula volt a harmadik kapitány; tőle ered László fia Gyula. Nagy és hatalmas vezér volt ez a Gyula; vadászat közben Erdőelvében nagy várost talált, melyet hajdan a rómaiak építettek. Volt neki egy Sarolt nevezetű gyönyörű szép leánya, akinek szépségéről sokáig beszéltek a tartománybeli vezérek; Beliud, aki Kulán földjét bírta, oly tanácsot és segítséget adott Géza fejedelemnek, hogy ez vegye el Saroltot törvényes feleségül. Beliudnak meg Kulán adta saját leányát, hogy harcoljon az ő fivére, Keán ellen. Halála után e Kulán földjét Beliud örökölte. Utóbb Gyula sokszor ellenségeskedett a Pannóniában lakó magyarokkal, ezek megnehezteltek rá, majd Szent István király Pannóniába vitette. De az nem ez a Gyula kapitány volt, hanem utána a harmadik.


 

A NEGYEDIK KAPITÁNY

A negyedik kapitány neve Kund volt, akinek fia Kusid és Kaplony; a Nyír mellett ütött tábort, ahol a keresztség fölvétele után monostort alapítottak.


 

AZ ÖTÖDIK KAPITÁNY

Az ötödiket pedig Lélnek hívták: ez a messiánusokat (morvákat), illetve cseheket elűzte Galgóc vidékéről, mondják, hogy sokáig ott táborozott. Tőle származik Szoárd nemzetsége vagy törzsöke.


 

A HATODIK KAPITÁNY

Vérbulcsú volt a hatodik kapitány neve, aki hír szerint a Balaton táján ütötte fel a sátorfáját.


 

A HETEDIK KAPITÁNY

A hetedik kapitányt Örsnek hívták. Az ő nemzetségének helye a Sajó körül volt.

A többi nemzetségek pedig, melyek eredetre egyenlők és velük hasonlatosak, tetszésük szerint szereztek maguknak szálláshelyet. Ha tehát némely kódexben az van, hogy Pannóniába ez a hét kapitány jött be, és Magyarország csupán általuk keletkezett: honnan jött hát Ákos, Bor, Aba és a többi nemes magyar nemzetsége? Hiszen Szittyaországból származnak, nem vendégjövevények! Csupán azt tudják okul felhozni, amit a köznép mond: Hétmagyar. Ha tehát családostul csupán heten voltak magyarok, és nem szólhatnánk több családról, feleségekről, fiakról, leányokról, szolgákról és szolgálókról: ennyi családdal hogyan foglalhattak országot? Távol legyen ez!

Történt azután Taksony idejében, hogy a magyar sereg Gallia felé indult zsákmányszerzésre. Mikor azután visszatérőben átkeltek a Rajnán, három részre oszlottak: kettő tisztesség nélkül, egy tisztességgel érkezett vissza Magyarországba. Mert a thüringiai Eisenach városánál a szász herceg hét kivételével valamennyi magyart megölette. Hetet megtartott közülük, és levágott füllel küldte őket vissza Pannóniába. "Menjetek magyarjaitokhoz - mondotta -, és ilyenformán mondjátok el nekik, többé ne jöjjenek e gyötrelmek helyére!" Két rész pedig behatolt Svábországba; meghallották, mi történt társaikkal, atyafiságukkal, felhagytak a svábföldi zsákmánylással, és aki elébük került az Iller folyamától a Sár, illetve Lajta folyóig, leölték, akár ember volt, akár barom.

A hét fületlen magyarra pedig, amiért élve tértek vissza és nem választották társaikkal együtt a halált, mondják, a község ilyen ítéletet tett: elveszítették mindenüket, ingatlanukat és ingóságaikat, feleségüktől, gyermekeiktől elválasztották őket, és elküldötték gyalogszerrel, saru nélkül, minden tulajdon holmi nélkül, rászorították őket, hogy világéletükben mindig együtt járjanak koldulva sátorról sátorra. E szégyen miatt Lázároknak nevezték ezt a hetet, ezeket az elítélteket emlegeti így a nép, nem pedig ama hét első kapitányt. ❧ Egyébként a világ embereinek az a sajátsága, hogy jobban tetszik hívságuknak mások dicséreténél az, amit önmagukról felhánytorgatnak: ezért ama hét kapitányok dalokat költöttek önmagukról, az evilági dicsőség okáért maguk közt énekelgették, hogy emlegessék nevüket, hogy ennek hallatára maradékuk hivalkodhassék a szomszédok és barátok között. Bizonyos tehát, hogy nemcsak hét kapitány hódította meg Pannóniát, de más Szittyaországból jött nemesek is. Ezért tehát másoknál jobban lehet tisztelni bennük a hatalmat meg a méltóságot; a nemességet azonban csak egyenlőképp.

Minthogy azonban ezen időben vannak vendégjövevények, akiknek nemessége egyenlő a magyarokéval, kérdjük: hogyan van ez? Hát nem volt elég a magyarok száma Pannónia betöltésére? Mert egyebek közt Géza fejedelem isteni jóslattól megintetve, keresztény hitre kezdte téríteni a magyarok nemzetségét; és amidőn intelmekkel őket meg nem téríthette, mert teljességgel hódoltak a pogány szertartásoknak, kénytelen volt némelyeket fegyverrel elnyomni, többen lévén a hit ellenei, mintsem követői; hogy ezt megtehesse, hírül kellett adni szándékát a keresztény királyoknak és fejedelmeknek. Kívánságának hallatára nemcsak segítséget küldöttek, de személyesen is eljöttek, mert a magyarok kegyetlensége igen ártalmukra és veszedelmükre volt.


 

TATA NEMZETSÉGÉRŐL

Elsőnek Deodatus jött be az apuliai sanseverinói grófok nemzetségéből, ő alapította és szerelte fel a tatai monostort. Szent Adalbert prágai püspökkel együtt ugyanis ő keresztelte meg Szent István királyt; ezért adta annak a monostornak a Tata nevet, mert Szent István király tiszteletből nem nevezte őt nevén, de tatának hívta; ki is veszett Deodatus neve, de megmaradt Tata; ezért nevezik így ama monostort is. Pannóniában nincsen nemzetsége, mert bár feleséges volt, maradék nélkül végezte életét.


 

HENRIK FIAINAK NEMZETSÉGÉRŐL

Azután Németországból Wolfger jött öccsével, Henrikkel, háromszáz páncélosnak való csataménnel és negyven páncélos vitézzel; a hainburgi grófok közül valók. Géza fejedelem Küszén hegyét adta neki és a Győr melletti szigetet örök szállásul, ahol is favárat épített, ama hegyen pedig klastromot is rakatott, ott van eltemetve. Tőlük származik a Héderiek nemzetsége.


 

A NÉMETORSZÁGBÓL JÖTT
VENCELLIN NEMZETSÉGE

Lejött Bajorországból Vencellin is, a wasserburgi, aki Szent Istvánnal Somogyban megölte Koppány vezért; ama napon ugyanis ő volt a sereg kapitánya. Tőle a Ják nemzetség kezdete és eredete.


 

HONT ÉS PÁZMÁNY NEMZETSÉGE

Ama napokban jött Hont és Pázmány is, akik Szent István királyt a Garam folyónál német módra karddal felövezték. Nemzetségeik neve ugyanaz, mint az övék. Géza fejedelem ez ispánokban lelt segítséget, de még inkább Istenben; fia, Szent István király, némely lázadókat a fegyverek okozta ijedelemmel, sokakat a maguk akaratából térített a keresztségre. Géza fejedelem, valamint fia bőséges, nagy örökséggel gazdagította ez ispánokat szolgálataikért, ami most is nyilvánvaló. Idők folyamán házasságkötések által ezek elkeveredtek a magyarokkal. Az ő tanácsukkal és segítségükkel kerekedett a király a magyarok fölé; sok nemes magyar jutott csúf szolgaságra, akik Koppány vezérhez húztak, a keresztséget és a hitet megvetették. Azt ítélték ugyanis nemesebbeknek a méltóságok viselésére, aki hamarabb csatlakozott a keresztény hithez.


 

BÓT NEMZETSÉGE

Bót nemzetsége, amelyből altenburgi Konrád származott, András király fiának, Salamon királynak idejében jött Pannóniába. Ezt Ernestnek hívták, csak azért kapta a Bót nevet, mert Konrád császár és András meg Salamon királyok közt követ volt. Bót ugyanis németül ugyanazt jelenti, mint latinul nuncius (küldött). Merse és Gergely francia nemzetség, a Cornunak nevezett Vilmos atyafiságából. Kökény és Rénold spanyol eredetűek; Margit királynéval, Szár László fia Béla király nejével jöttek Pannóniába. E Béla király első felesége ugyanis lengyelországi származású volt. ❧ Gutkeled nemzetségéről sokat beszélnek, bizonyos azonban, hogy Péter király hozta be őket segítségül, amikor Henrik császárhoz menekült. A svábországi Stauf várából eredtek, ahonnan Frigyes császár is származik. Ez a nemzetség Svábország főembereiből való, örökségükre ugyan szegények, de említett hazájukban derék, hatalmas emberek. Gutkeled nemzetsége Salamon király, László és Géza hercegek idejében emelkedett fel. E nemzetség ugyanis akkor két részre szakadt, egyik a hercegekkel tartott, másik Salamonnal; kiváltképpen Videt emlegetik ebből a nemzetségből, akit - mint mondják - Salamon magasztalt fel.


 

OLIVÉR ÉS RÁTOLD NEMZETSÉGE

Ezek után Kálmán király idejében jöttek Apulia országából Olivér és Rátold. Casertából eredtek. A Zsámbokiak Franciaországból származnak, a champagne-i grófoktól.


 

A NÉMETORSZÁGI HERMAN NEMZETSÉGE

Herman nemzetsége Gizella királynéval jött be; nürnbergi szabad emberek, örökségüket tekintve szegények.


 

BUZÁD NEMZETSÉGÉRŐL KELL SZÓLNUNK

Buzád nemzetségéről kell szólnunk: ezt a nemzetséget István király, II. Béla fia hozta be Magyarországra, hogy a nevezett király segítségére legyen. Az orlamundi grófokból valók. Hadolchnak hívták azt, aki először jött, fia ugyancsak Hadolch meg Arnold; tőlük ered Buzád bán. Itt ugyanis nem tudták kimondani: Hadolch, hát hasonlatosan mondották: Haholt. ❧ Más egynémely nemzetséggel együtt a Csák nemzetség összeesküdött ama király ellen: mondják, hogy a vezetése alatt álló katonasággal Haholt törte le őket.


 

KELED NEMZETSÉGÉRŐL

István, László és Gergely fiainak Keled nemzetsége Meissen tartományából ered. István ugyanis a meisseni őrgróf húgának s Herfold grófnak fia volt. Frankfurtban, ahol ünnepélyes udvart tartottak, hogy ő meg mások császárt válasszanak, megölte a thüringiai tartománygrófot; a német fejedelmek azt ítélték róla, hogy ő is megölessék, ezért II. Béla fia Géza király napjaiban bejött Pannóniába hatvan páncélos lovassal; a nevezett király ünnepélyesen fogadta, széles, dús birtokokat adott neki, minthogy híre volt, ha Meissen vidékére megy, a törvényen kívüli állapot büntetésének teszi ki magát.

A Bajót nevű nemzetség Sambergből jött be Pannóniába.


 

SIMONRÓL ÉS MIHÁLYRÓL

Simonnak és öccsének, Mihálynak nemzetsége, melyet Martonfalvainak hívnak, III. Béla fiának, András királynak idejében jött be Spanyolországból. Ennek a nemzetségnek sok vára volt Spanyolországban, egyiket pedig, a legjobbat, Bojótnak hívtak. E Simon nagyapja sok esztendeig viszálykodott az aragón királlyal, végre a király elfogta és börtönbe vetette; ettől Simon gróf és Betram megijedt, eljöttek hát Magyarországba az előbb említett András király második feleségével, aki Campaniából származott. Spanyolországban egyetlen nemzetség sem merészel sast hordani címerében, csak Simon és Mihály; éspedig azért, mert a tuniszi szultán seregét, mikor az Majorca és Minorca szigeteit hajókkal megtámadta és a hajóhadat elfogta, az aragón király többi lovagja pedig nem bírt vele, hír szerint az ő nemzetségük verte ki. Ezért a király és a lovagok gyülekezete elhatározta és elrendelte, hogy korábbi címerpajzsuk helyett, amely addig csak piros volt, minden ábrázolás nélkül, sast hordjanak.


 

KÜLÖNFÉLE NEMZETSÉGEK BEJÖVETELE

Jöttek azután Magyarországba mind Géza király és Szent István király idejében, mind más királyok napjaiban csehek, lengyelek, görögök, spanyolok, izmaeliták, vagyis szaracénok, besenyők, örmények, szászok, thüringiaiak, meisseniek és Rajna vidékiek, kunok, latinok, akik hosszabban időzvén az országban, ámbár nemzetségük ismeretlen volt, a magyarokkal mindenféleképpen házassági összeköttetésbe keveredve, ugyanolyan nemességet és szállást nyertek.


 

A TAKSONY FEJEDELEM IDEJEBELI
ESEMÉNYEK TÖRTÉNETE

Miután - mint fentebb elmondottuk - a magyarok megölték Szvatoplukot, letelepedtek Pannóniában, hat esztendeig fegyvereik és lovaik jobbításáról gondoskodtak. ❧ A hetedik esztendőben azután kegyetlenül megrabolták Morva- és Csehországot, hol abban az időben Vratiszláv herceg uralkodott. Győzelmesen tértek meg onnan, ama herceggel fegyvernyugvást kötöttek, egy esztendeig pihentek. Ezek után ellenség módjára Karintiába törtek; Laibach vára táján a meráni herceg, Gottfried nevezetű, meg Eberhard karintiai herceg, valamint Gergely aquilejai pátriárka siettek elébük; kegyetlenül harcoltak, és ámbár sok magyar esett el, a magyarok mégis megölték mindkét herceget, a pátriárka pedig futva menekült. Azután Karintiát, Krajnát, Stíriát végigzsákmányolva, nagy prédával tértek haza. ❧ Meghallotta Konrád császár, hogy a magyarok betörtek birodalma területére és megölték ama hercegeket, elhatározta, hogy Magyarországra megy; kijött Itáliából, eljutott a sváb Augsburg városába, hogy onnan Pannóniába szálljon le, és megtámadja a magyarokat; eközben azonban a rómaiak közt belső háborúság támadt, ezért vissza kellett fordulnia. Ezalatt a magyarok nem mozdultak, és három évig sehová sem törtek.


 

A MAGYAROK PUSZTÍTJÁK BULGÁRIÁT

A negyedik esztendőben azután a magyarok betörtek Bulgáriába, számtalan sok kincset és fegyvert hoztak onnan, elfoglalták váraikat, elpusztították városaikat. Ezeket Isten akaratából most is bírják, és hatalmuk alatt tartják.

Miután ezeket az országokat legyőzték, Friulin át a lombard őrgrófságba törtek, ahol tűzzel-vassal emésztették el Padova városát. Onnan Lombardiát bejárták, megölték Vercelli város püspökét, Lindwardot, Károly császár nagy hűségű tanácsosát, egyházából nagy-sok kincset raboltak, majdnem egész Lombardiát kifosztották, és nagy zsákmánnyal, győzedelmesen tértek meg Pannóniába. Ezután tíz esztendeig nyugodtak; a tizenegyedikben feldúlták Szászországot, Thüringiát, a sváb földet, a keleti frankokat, vagyis a burgundokat; midőn megrakodva visszatérőben voltak, a bajor határnál, Abach vára közelében, a Dunánál hirtelenül német sereg támadt rájuk. A magyarok csúnyán megszalasztották őket, közülük sok ezret leöltek. Ebben a csatában háromezer magyar veszett el; akik túlélték, hazatértek; tizenhat esztendeig nem mozdultak ki Magyarországból.


 

LÉL ÉS BULCSÚ KAPITÁNYOK HALÁLÁRÓL

Midőn I. Konrád uralkodott Németországban, a tizennyolcadik esztendőben kiszálltak a magyarok, elpusztították Németország egyes részeit, és Augsburg városához értek. Ulrik püspök a polgárokkal és a sváb főurakkal védekezett, de a magyarok megátalkodottan ostromolták a várost, nem akartak a város alól tágítani; ezért hát a védők követeket küldöttek az említett császárhoz, siessen hamar a város segítségére; a császár ezt nem is mulasztotta el. A magyarok vigyázatlanul jártak el a város vívása közben, a német és itáliai sereg váratlanul rontott rájuk; akkor se futhattak volna, ha akarnak; egyfelől ott volt akadályul a Lech folyó, mely ama napokban a patakoktól csodálatosan megáradt, másfelől az említett seregek vették körül őket, akár a fal. Megszorította tehát őket az ellenség, egy részüket elfogta, másokat kegyetlenül levágott. Elfogták ezen a helyen Lélt és Bulcsút, a jeles kapitányokat, s a császár színe elé vezették őket. Megkérdezte a császár, miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez. Felelték: "Mi a magasságbeli Isten bosszúja vagyunk, ő küldött minket rátok ostorul; ha abbahagyjuk üldözésteket, akkor elfogtok és megöltök bennünket." Mondotta a császár: "Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyent akartok!" Szólott erre Lél: "Adjátok ide kürtömet! Hadd fújjam meg előbb, aztán felelek." Odaadták kürtjét, s amikor nekikészült a kürtfúvásnak, a császár közelébe lépett, s állítólag oly erővel vágta homlokon a császárt, hogy a kürt eltörött, a császár pedig belehalt ebbe az egyetlen ütésbe; mondotta neki Lél: "Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!" Azt hiszik ugyanis a szittyák, hogy akiket életükben megöltek, a másvilágon nekik szolgálnak. Nyomban lefogták és Regensburgban bitófán végezték ki őket.

Egy másik magyar sereg Augsburg városától távol táborozott, jó negyvenezer fegyveres férfiú volt benne; meghallották, milyen keményen megszorították, elfogták, megölték társaikat: visszavonultak valami szigetre, és lesték, mikor oszlik meg a császár serege; mikor azután a császár hadinépének nagyobbik fele a Rajna felé indult, a magyarok a mezőségben körülvették, s azután nyilazással először lovaikat ölték meg, naphosszat sem megállni, sem megfutni nem engedték őket. Végre is, miután nem mozdulhattak, megadták magukat: ezekkel váltották meg Regensburgban fogva tartott társaikat. Ilyen szerencsés eset után felégették a fuldai monostort, sok aranyat szedtek föl benne; azután átkeltek a Rajnán, tűzzel-vassal dúlták a lotaringiai hercegséget, majd Strassburg körül - melynek latin neve Argentina - csatában elfogták Eckhard lotaringiai herceget és a segítségére siető Berthold brabanti herceget, és lenyakazták őket. Majd dühödten nyomorgatták Galliát, vadul kegyetlenkedtek az Isten egyházával, pusztították Metz, Trier és Aachen vidékét; azután karddal nyitottak maguknak utat a meredek Szenon-hegyeken és az örökös Mars népein keresztül. Ott Susa és Torino városait rombolták le, áthatoltak a nevezett hegyeken, s amikor Lombardia síksága tárult szemük elé, sebes nyargalvást szinte az egész tartományt feldúlták; így tértek meg diadallal saját országukba.


 

A MAGYAROK LEGYŐZIK A GÖRÖGÖKET

Kiszállván a huszonegyedik esztendőben, bementek Bulgáriába, onnan pedig Drinápolyhoz jutottak, elfoglalták, végül Konstantinápoly alatt megültek. Mialatt a magyarok ezt a várost ostromolták, egy görögöt küldtek ki a városból, akkora volt, mint egy óriás; azt kívánta, két magyar keljen vele birokra, mondván, ha le nem győzi mind a kettőt, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak. Módfelett bosszantotta ez a magyarokat, majd találtak számára ellenfelet; ez kiállt a görög elébe, és így szólt: "Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között; végy magad mellé még két görögöt: egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik pedig temesse el testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög császárt." Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya, akit a község akarata állított a sereg élére, megparancsolta Botondnak, menjen a város érckapuja ellen, és mutassa meg a kapun erejét a bárddal. El is ment a kapuhoz, és mondják, akkora csapást mért a kapura, és olyan lyukat vágott rajta, hogy a nyíláson egy ötesztendős gyermek kényelmesen ki-be járhatott. Mialatt a magyarok és a görögök szeme láttára így cselekedett, a város kapuja előtt a viaskodásra való tért is elkészítették; csak rövid ideig tusakodtak: a magyar úgy vágta földhöz a görögöt, hogy azon nyomban kiadta lelkét. A görög császár a város falán állott nejével; ezt a tettet, ezt az esetet roppant nagy szégyennek tartották, el is fordították ábrázatukat, és visszatértek a palotába; mikor azonban a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelmet megvívták, az adókövetelésre a görög császár csak nevetett; erre a magyarok abbahagyták a város vívását, elpusztították egész Görögországot; aranyat, drágaköveket, gyöngyöt, barmot zsákmányoltak onnan töméntelen számban, így tértek meg saját földjükre. Mondják, hogy a magyar község kapitányai, vagyis vezérei alatt ilyeneket és más efféléket cselekedett Taksony vezér idejéig.


 

SZENT ISTVÁN
ELSŐ MAGYAR KIRÁLY SZÜLETÉSE

Taksony pedig nemzette Gézát és Mihályt. Mihály meg nemzette Szár Lászlót és Vazult. Géza pedig isteni jóslat által intve nemzette Gyula leányától, Sarolttól ❧ az Úr megtestesülésének 969-ik évében Szent István királyt, miképpen meg van írva a boldogságos István király legendájában. István király több fiakat nemzett, többek között volt azonban egy Imre nevű fia, akit szeretett az Isten, és tiszteltek az emberek, áldott az ő emlékezete. Isten kifürkészhetetlen akaratából elragadta a halál, hogy a "gonoszság meg ne változtassa lelkületét, és hamis képzetek meg ne csalják elméjét" - miképpen a Bölcsesség Könyve írja a korai halálról. De ne tegyük, ami már téve van, és ne adjuk elő, ami már előadatott: így hát nem írjuk le, hány és minő virtusokkal ékeskedett és mily buzgó volt Isten szolgálatában Krisztus szent hitvallója, Imre herceg. Aki ezt tudni kívánja, teljességgel megértheti a boldogságos hitvalló legendájából az ő szent társalkodását. Röviden és sommásan mi csak azt akarjuk inkább megírni, amit más írók mellőztek.


 

SZENT ISTVÁN KIRÁLY HARCA
KOPPÁNY VEZÉR ELLEN

Már kora ifjúságában dicső hadat viselt Szent István király a vitéz és hatalmas Koppány vezér ellen. Koppány pedig Szár Zerind fia volt, és már Szent István király atyja, Géza vezér életében vezérséget viselt; Géza vezér halála után Koppány vezér Szent István király anyját vérfertőző házasságra kívánta, meg akarta ölni Szent Istvánt, hogy vezéri részét a maga hatalma alá hajtsa. Somogyi vezér volt. Szent István király azonban összehívta főembereit, és Szent Márton hitvalló közbenjárása által kérte az isteni irgalmasság segítségét. Majd összegyűjtötte seregét, és az ellenség elébe indult; a Garam folyó mellett övezték fel először karddal; itt testi épségének őrizetére két főembert rendelt, Hontot és Pázmányt; az egész sereg fejedelmévé és vezérévé pedig német származású vendégét, Vencellint tette meg. Megkezdődött a csata, mindkét részen sokáig és vitézül folyt a viadal; de az isteni irgalmasság segítségével Szent István vezér nyert dicső diadalt. Ebben a harcban Vencellin ispán megölte Koppány vezért, ezért téres jószágokkal jutalmazta őt meg Szent István, aki akkor még vezér volt. Koppányt pedig Szent István néggyé vágatta; egyik részét elküldte az esztergomi, másikat a veszprémi, a harmadikat a győri kapuhoz, a negyediket Erdőelvébe. Szent István vezér ekkor fogadalmat tett Istennek, ezt hűséggel be is váltotta: elrendelte ugyanis, hogy mind a Koppány vezér földjén lakozó népség gyermekeiből, terméséből és barmaiból örök időkre tizedet adjon Szent Márton klastromának. Az említett Vencellin azután Rádit nemzette, Rádi pedig nemzette Miskát, Miska nemzette Koppányt és Mártont.


 

SZENT ISTVÁN KIRÁLY HARCA
GYULA ERDÉLYI VEZÉRREL

Miután Szent István méltónak találtatott és isteni rendelésből elnyerte a királyi fönség koronáját, híres és nyereséges háborút viselt Gyula nevezetű anyai nagybátyja ellen, aki amaz időben az egész Erdőntúli országot a maga hatalmával kormányozta. Az Úr 1002-ik esztendejében tehát Szent István király elfogta Gyulát, feleségével és két fiával együtt, és átküldte őket Magyarországba. Ezt azért cselekedte, mert bár Szent István király sokszor megintette, mégsem tért keresztény hitre, s nem nyugodott, hanem folyvást igaztalanul zaklatta a magyarokat. Gyula tágas, nagy gazdagságú országát Szent István egészen Magyarországhoz csatolta. Ezt az országot - melynek magyar neve Erdőelve - igen sok folyó öntözi, melyeknek fövenyében aranyat lelnek, és ennek a földnek aranya igen jó.


 

SZENT ISTVÁN KIRÁLY HARMADIK HÁBORÚJA:
KEÁN VEZÉR ELLEN

Ezután seregét a bulgárok és szlávok vezére, Keán ellen indította. Eme népek olyan helyeken laknak, melyek természeti fekvésük szerint igen erősek: ezért sok fáradságba és harci verejtékébe került, míg a nevezett vezért végre legyőzte és megölte. Fölbecsülhetetlen mennyiségű kincset szerzett, kiváltképpen aranyat, gyöngyöt és drágaköveket. Ide helyeztette egyik dédapját, név szerint Zoltánt, aki utóbb ama erdélyi részeket örökös tartományként bírta, ezért köznyelven erdőelvi Zoltánnak nevezték. Elélt a szent király idejéig, és igen öreg ember volt, ezért tette őt a király a gazdag nemzetek fölé. Ebből a sokféle kincsből Szent István király felette meggazdagodott, dússá tette a maga alapította fehérvári bazilikát, ellátta aranyoltárokkal, kelyhekkel, színaranyból szőtt, drágakövekkel kirakott főpapi öltözetekkel. Szertartási edényekkel és egyéb szükséges szerekkel ugyanazon bazilikát, valamint István más egyházait is megajándékozta királyi bőkezűséggel. Egyebek közt adott ennek a fehérvári egyháznak némely örök emlékezetre méltó adományokat, mégpedig két racionálét [püspöki vállruhát], mindkettő szegélyébe hetvennégy márka színtiszta arany volt beleszőve, meg drágakövek; Szent István király kérésére a római szentegyház pápája, a szentséges Benedek ennek oly tekintélyes kiváltságot adott, hogy bárki magára ölti mise végzése közben, érvényesen felkenheti, megkoronázhatja és karddal övezheti a királyt. És minthogy ez a Gyula gonoszul szerezte pénzét, az egyház sok tűzvészt szenvedett. Ebben az egyházban kereszteltette meg, akarata ellenére, nagybátyját családjával együtt, de azután oly tisztességgel tartotta, mintha apja lett volna. A szent király felesége pedig, Gizella királyné, a megnevezett egyházat módfelett gazdagította arany keresztekkel, kannákkal, oltártáblákkal, kelyhekkel, gyöngyökkel és ékességekkel.


 

SZENT ISTVÁN KIRÁLY ÓBUDÁN
TEMPLOMOT ÉPÍT A KANONOKOKNAK

Az Óbudának nevezett városba ért ezután a szent király fiával, Szent Imrével és a királynéval. És midőn itt nem talált semmi Krisztusban kegyes művet, melyben dicsérhetnék a mindenség alkotóját, a szentséges király a város közepén azon nyomban nagy monostort kezdett építtetni Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére a bulgárok és szlávok vezérének kincseiből, Keánéból, akit megölt. Nagy jószágokkal tette dússá és a római egyházakéhoz hasonló szabadsággal ruházta fel a római Curia tiszteletére, melyet testi valóságában meglátogatott. Midőn ezt építették, a kőfaragómestereket Görögországból hozták, és a szentséges király a királynéval ájtatosság okából ott tartózkodott. A királyné ezután kereszteket, táblákat és ékességeket készített. Belekezdtek a nagy műbe, de bár sok esztendeig dolgoztak rajta, nem fejezhették be azt a monostort Szent István király életében; úgy akarta Isten, hogy sok idő múltán a boldogságos István király unokája, szentséges László király fejezze be a munkát, hogy tudniillik beváltsa ősének fogadalmát, miképpen alább majd bővebben elmondjuk. Szent István király szokása jobbára az volt, hogy évenként legalább három ízben látogatta meg a maga alapította egyházakat, és midőn elérkezett egy ilyen egyházhoz, először is meglátogatta mind az oltárokat, mindegyiknél imádkozott, majd kimenvén, körüljárta az egész templomot, gondos szemmel és apróra megvizsgálta a falak és a tetők hibáit, repedéseit, nyomban elrendelte, hogy tatarozzák, és addig el nem távozott a városból, illetve faluból, míg a javítást nem látta. Megértvén ezt Gizella királyné, midőn Magyarországon valamely egyházhoz elérkeztek, maga elé hozatta mind az Isten házában levő fölszereléseket, és évenként kijavított minden javítani való gyolcsot, bársonyt és szövetholmit. Fiuk, Szent Imre, a maga bíbor öltözeteit tette le az oltár elé oltárterítőnek, miképpen mai napig meggyőződhetünk erről a királyi egyházakban. Szent atyja aranyos erszényt hordott övén, telve színezüst dénárokkal, és midőn szegényt látott, nyomban odament és saját kezével gondoskodott róla: ezért van mind a mai napig Magyarország szeme előtt az a könyörületes jobb kéz testi valóságában.


 

KÖZBEN TÖRTÉNT DOLGOK

Az Úr 1022-ik évében számos helyen sok nagy tűzvész támadt; igen nagy fölindulás is volt, május tizenkettedikén a nap tizedik órájában, az Úr mennybemenetele utáni pénteken; június 22-én mintha két nap látszott volna az égen.


 

SZENT IMRE HERCEG HALÁLÁRÓL
ÉS VAZUL SZEMÉNEK KITOLÁSÁRÓL

Miután az Úr dicsőségessé tette az ő irgalmát Szent István királyban, kardjának színe elől megfutamította a királyokat, mind a körül fekvő nemzetek fejedelemségeit és hatalmasságait alávetette uraságának: Szent István király úgy tervelte és szilárdan elhatározta, hogy az evilági dicsőség minden pompáját félreveti, az ideigtartó királyság koronáját leteszi, és egyedül Isten szolgálatának szenteli magát. Elhagyja a külső gondokat, csöndes békességben, szemlélődésben tölti életét; a királyi fönség koronáját pedig fiának, Imre hercegnek akarta adni, aki szentséges erkölcsökkel volt megáldva. Szent Imre herceg ifjúsága virágjában volt, isteni ajándékok a közönséges emberi természet fölé magasztalták, fel volt ruházva az igazság, bölcsesség, vitézség, mérséklet, okosság, tudomány, szelídség, irgalmasság, jóság, bőkezűség, alázatosság és türelem erényeivel, ékes volt a katolikus élet meg a közügyek intézésének virtusaival is, hasonlóan atyjához, Szent Istvánhoz. Midőn tehát a szentséges atya át akarta adni fiának a kormányzás gondját és az országlás terhét, Szent Imre herceg hirtelen halállal még előbb meghalt. Siratta őt Szent István király és egész Magyarország vigasztalhatatlan, nagy sírással. A keserves, nagy fájdalom beteggé tette Szent István királyt, súlyos kórságba esett; hosszú napok után is csak alig érte meg egészsége javulását, de régi épsége nem tért vissza soha többé. Gyötörte lábfájás; szomorúság, jaj gyötörte, kivált amiért atyafiságában nem látott senki olyast, aki az ő halála után keresztényi hitben tartsa meg országát. Mert a magyar nemzet inkább hajlott a pogány szertartásokhoz, mint Krisztus hitéhez. Ezenközben testi ereje megfogyatkozott, érezte, hogy nagy bágyadtság nyomja: sietvén elküldötte Buda nevű követét, Egyrőt fiát, hozza ki a nyitrai börtönből nagybátyja fiát, Vazult, akit a király ifjúi kicsapongása és oktalansága miatt záratott el, hogy megjavuljon; vezesse hozzá, hogy mielőtt meghal, királlyá tehesse. Meghallotta ezt Gizella királyné, tanácsot tartott Budával, ezzel az alávaló emberrel, és nagy hamarsággal elküldötte követét, név szerint Seböst, ugyanannak a Budának fiát abba a börtönbe, ahol Vazult őrizték. Sebös tehát megelőzte a király küldöttét, kitolta Vazul szemét, és ólmot öntött fülének üregébe - majd Csehországba menekült. Utána megérkezett a király küldötte, látta a megvakított szeműt, és azon módon, sebesülten vezette a királyhoz. Látta Szent István király, milyen nyomorúságosan megcsonkították, keservesen sírni kezdett, de nyomta a betegség terhe, és így nem adhatta meg a gonosztevőknek méltó büntetésüket. Magához hívta tehát unokaöccsének, Szár Lászlónak fiait, Andrást, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, fussanak, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy megóvják életüket és testi épségüket. Ezek megfogadták a szent király bölcs tanácsát, és Csehországba futottak a bajok és fájdalmak színe elől.


 

SZENT ISTVÁN KIRÁLY MEGHAL,
ELTEMETIK FEHÉRVÁROTT

A szentséggel és kegyelemmel teljes Szent István király azután országlásának negyvenhatodik évében, a Boldogságos, mindenkoron szűz Mária mennybemenetelének napján kiragadtatott e hitvány világból, és a szent angyalok társaságához csatlakozott. Eltemették a fehérvári bazilikában, amelyet ő maga épített Isten szentséges anyja, a mindenkoron szűz Mária tiszteletére. Sok jel és csoda történt ott e Szent István király érdemeinek közbenjárására, a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségére és magasztalására, aki áldott legyen örökkön-örökké, ámen. Magyarország-szerte azonnal gyászra fordult a lantpengetés, az ország népe mind, nemesek és nem nemesek, gazdagok és szegények egyaránt siratták a szent király halálát, bőséges könnyhullatással és sok jajszóval gyászolták az árvák kegyes atyját. A szomorúság és fájdalom jeléül gyászruhát öltöttek, az ifjak és szüzek három évig nem táncoltak, elhallgatott mindenféle nyájas, édes hangú muzsikáló szerszám; hű szívek siralmával siratták őt; Gizella királyné pedig elhatározta Budával, gonosz csatlósával, hogy a királyné atyjafiát, a német - helyesebben: velencei - Pétert teszik királlyá; az volt a céljuk, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessék, és Magyarország - szabadságát elvesztvén - akadálytalanul a németek alá rendeltessék. Péter király atyja, Vilmos pedig Zsigmond burgundi királynak volt az öccse; Szent Zsigmond megöletése után azonban a császárhoz ment, a császár pedig a velenceiek fejévé tette, és Gertrúd nevű húgát adta hozzá feleségül: ettől nemzette Gizella királynét. Gertrúd halála után Vilmos Szent István király húgát vette feleségül, ettől nemzette Péter királyt.


 

PÉTER KIRÁLY KEGYETLENKEDÉSÉRŐL

Miután Pétert királlyá tették, a királyi felség kegyes hajlandóságát mindenestül elvetette, és német dühösséggel kegyetlenkedett: Magyarország nemeseit megvetette, gőgös szemmel és telhetetlen szívvel falta a föld javát, vadállati módon ordító németjeivel és fecske módjára fecsegő olaszaival. Az erősségeket, őrhelyeket és várakat németek és olaszok őrizetére bízta. Péter király felette kicsapongó volt; a király csatlósainak erőszakoskodása miatt abban az időben senki sem lehetett biztos feleségének tisztasága, leányának vagy húgának szüzessége felől, mert büntetlen tettek rajtuk erőszakot. Látván tehát Magyarország főemberei nemzetük baját, amit Isten ellen való módon cselekedtek rajtuk, tanácsot tartottak, és megkérték a királyt, parancsolja meg embereinek, hagyjanak fel az ilyen alávaló cselekedetekkel. A király azonban dölyfös kevélységében felfuvalkodott, magában forralt undok mérgének dögvészes undokságát így veté nyilvánosságra, mondván: "Ha valameddig még élek, Magyarországon mind a bírákat, a méltóságos és tekintetes, valamint az alsóbb rendű embereket, a századosokat, falunagyokat és mind a főembereket, a hatalomviselőket németekből rendelem, idegenekkel töltöm meg ezt a földet, és teljességgel a németek hatalmába adom". És mondá: "Ez a név: Magyarország, abból származik: Nyomorország, hát hadd nyomorogjanak." Ez volt a viszálykodás melegágya Péter király és a magyarok között.


 

PÉTER FUTÁSÁRÓL
ÉS ABA MEGVÁLASZTÁSÁRÓL

Péter országlásának harmadik esztendejében tehát a magyar főemberek és vitézek, a püspökök tanácsára, összegyülekeztek Péter király ellen, és gondosan kutatták, kit találhatnak az országban a királyi nemzetségből, aki alkalmas az ország kormányzására, és megszabadítja őket Péter zsarnoklásától. Az országban azonban senki ilyest nem találtak, választottak hát maguk közül egy ispánt, Aba nevezetűt, Szent István király nővérének férjét, őt tették királlyá. Aba pedig összegyűjtötte a magyarok seregét, és harcra készen Péter király ellen indult. Látta ekkor Péter király, hogy a magyarok nem támogatják, igen megfélemült, kifutott Bajorországba, hogy Henrik német király segítségét kérje. Miután Péter futással megmenekült a magyarok keze közül, a magyarok cafatokra vágva ölték meg a szakállas Budát, minden baj gonosz koholóját, akinek tanácsára Pétert ültették Magyarország nyakára, két fiának kitolták a szemét; Seböst pedig, aki Vazul szemét kitolta, úgy veszejtették el, hogy összetörték kezét-lábát; némelyeket megköveztek, másokat vasrudakkal törtek össze. Abát pedig királyi méltóságra emelték és királlyá szentelték. Aba király megsemmisítette mindama törvényeket és adókivetéseket, melyeket Péter király a maga szokásához képest rendelt el. E dolgok intézésében az ország három főembere járt elöl. Viskének hívták egyikét, Tojszlán volt a másik, a harmadik pedig Peszli, akik nemzetük szabadságát keresték, és hívséggel törekedtek arra, hogy az országot visszaszerezzék a királyi magnak.

Aba királyságának harmadik évében Péter eljött Henrik német királlyal, és nagy sereget hozott Aba király ellen. Mikor Aba király meghallotta volt, hogy a magyarok elhagyták Pétert, de Henrik német király szívesen fogadta, az Úr 1042-ik évében követeket küldött a császárhoz, hogy kitudakolja, ellensége-e neki, amiért Pétert királyságából kiűzte. Vajon meg lehet-e vele tartós békességben? A válaszból azonban megmutatkozott, hogy a császár ellensége neki, mondván: "Mivel igaztalanul bántotta meg híveimet, maga fogja látni, mi és mennyi telik tőlem." Hallván ezeket Aba király, megértette, hogy a császár vissza akarja helyezni Pétert a királyságba; haragra gyúlván, nagy sereget gyűjtött, berontott Ausztriába és Bajorországba, és erős harcosait két szárnyra osztva, a Duna folyó mindkét partján kard élére hányta a németeket. Elhordta zsákmányukat, sok foglyot is szedett közülük, átkelt a Traisen nevű folyón, és szedte a rabokat egészen Tulna városáig, ahol éjszakára megszállt. Történt pedig ez hatvanadvasárnap után hétfőn. Hajnalra kelvén számlálhatatlan sokaságú fogollyal, örvendezve tértek meg Magyarországba. Ezután Karintiába küldött vitéz harcosokat; ezek is sok foglyot ejtettek, úgy jöttek vissza Magyarországba. Mondják, Gottfried osztrák őrgróf Pettau tájékán megtámadta őket, elvette zsákmányukat; akkor ugyanis Ausztriában nem hercegek, hanem őrgrófok voltak. ❧ Abban az időben a császár Kölnben ünnepelte a húsvétot, és tanácsot tartott főembereivel, hogy országának a magyarok okozta sérelmeit hogyan torolja meg. Ezek egy értelemmel azt javallották neki, hogy miután a magyarok ok nélkül törtek ellenség módjára országába, támadjon rájuk haddal, és szabadítsa ki a rabságból foglyaikat. Nagy sereget indított tehát, és Vratiszláv cseh herceg tanácsára, a Duna északi partján vonult a magyar határra. A magyarok követei megígérték a császárnak, hogy a magyarok mindenben parancsai szerint cselekszenek, csak Pétert nem fogadják vissza királyul; a császár azonban mindenképpen erre törekedett. Esküvel kötelezte el magát ugyanis Péternek, hogy visszahelyezi országába. Ehhez azonban a magyarok semmiképpen sem járultak hozzá; ajándékot adtak, és megígérték, hogy a német foglyokat elengedik, mire a császár sietve visszament, mert Gozilo herceg fia Gottfried lotaringiai herceg megtámadta.


 

A CSÁSZÁR ABA ELLEN MAGYARORSZÁGBA JÖN

A következő esztendőben Aba követeket küldött a császárhoz, és békét keresett; megígérte, hogy elengedi a nála levő rabokat, és illő váltságot ad azokért, akiket vissza nem adhat. A császár nem akart addig egyezkedni, amíg nem megy Bajorországba, hogy a békekötésnél azok is jelen legyenek, akiket a magyarok igaztalanul bántottak. A császár tehát eljött Magyarország határára, és másnapra meg akarta vívni a gyepűket, amelyekkel a magyarok elrekesztették a Rábca folyót. Eközben Aba király követei megkérték a császárt, szabjon méltányos határidőt, hogy visszaküldhesse mind a rabokat, és ezenfelül ajándékot is adjon neki. A császárt csábította az ajándék, meg más súlyos ügyek is gátolták, úgyhogy visszatért Burgundiába, Besançon városába. Ettől fogva Aba király biztonságban volt, arcátlanná vált, és dölyfösen dúlt-fúlt a magyarok ellen; úgy ítélt ugyanis, hogy mindenki egyforma, az urak a szolgákkal, sőt semmibe vette az esküszegést is; megvetette ugyanis az ország nemeseit, és mindig a parasztokkal, nemtelenekkel tartott. A magyar nemesek nem hagyták ezt ennyiben, sérelmeiket nehezen tűrték: összebeszéltek és összeesküdtek, hogy megölik. Egyikük azonban feljelentette a királynak azokat, akik életére törtek; a király közülük bírói vizsgálat nélkül megölette, akiket elfoghatott; ez okozta a legnagyobb veszedelmét. Midőn ugyanis a király Csanádon ülte a nagyböjtöt, a nagyböjt folyamán, tanácskozás ürügyével mintegy ötven nemes férfiút egy házba zárt, fegyveres vitézeivel levágatta őket; bűnbánatot se tarthattak, meg se gyónhattak. Szent Gellért csanádi püspök ezért kánoni szigorúsággal dorgálta meg a királyt, és megjósolta, hogy küszöbön áll veszedelme. Az összeesküvők közül egyeseket ez még jobban ösztönzött; a császárhoz menekültek, és Aba ellen szóltak, mondván, hogy az esküszegést semmibe veszi, megveti a nemeseket, akik királlyá emelték maguk fölé, nemtelen parasztokkal lakomázik, lovagol és társalog mindszüntelen. Mondotta nekik a császár: "Ez bizony nem nemes emberhez méltó, éppen ellenkezőleg." Szüntelen ösztökélték tehát a császárt, hogy bosszulja meg Aba királyon az igazságtalanságot, mert nem adta vissza rabjait, miképpen ígérte, és az okozott kárt sem térítette meg. A császár tehát a magyarok ösztökélésén felindulva noricumi és cseh seregekkel, flandriaiakkal meg udvari hadaival az osztrák őrgrófságba ment, de titkolva, hogy Magyarország ellen vonul, úgy tett, mintha Abát egyezségre akarná szorítani, aztán visszatér. Aba király követei a császárhoz mentek, visszakövetelték azokat a magyarokat, akik a császárhoz menekültek, panaszkodtak rájuk, és mondták, hogy azok Magyarország orzói és latrai, ők szítják a civódást és a háborúságot a magyarok és a császár között, noha ők híven szolgálnák a császárt; ezért az ilyen konkolyhintőket Aba magyar király kezére kell adni. A császár azonban azt felelte, hogy ezt semmiképpen sem teszi. Gyors menettel a magyar határra támadt, benyomult Sopronnál, mikor azonban Babótnál át akart kelni a Rábcán, nem tudott áthatolni a Rábca folyón a kiöntött vizek, a sűrű bozótok és az áthatolhatatlan, ingoványos mocsarak miatt. A császárral és Péter királlyal levő magyarok ekkor egész éjjel vezették a sereget a Rába és a Rábca folyó mentén; és napfölkeltekor egy könnyű gázlón át is keltek. Aba király nagyszámú fegyveressel Ménfőnél, Győr közelében szállott vele szembe; felette bízott a győzelemben, mert némely bajorok azt üzenték neki, hogy a császár csak kevés emberrel jött ellene. Mondják, Aba király győzelmet is nyert volna, de azok a magyarok, akik barátsággal maradtak Péter király iránt, földre dobták zászlaikat és megfutottak. Azt is mondják a németek, hogy mielőtt megütköztek, égi jelként ritkás köd szállt le, majd Isten heves szélvihart támasztott, s ez szörnyű port vitt a magyarok szemébe; mondják ugyanis, hogy a pápa úr már előbb kiátkozta a magyarokat, amiért királyukat, Pétert megfosztották méltóságától. Sokáig és keményen folyt a csata, végre a császár, Isten segítségében bízván, győzelmet aratott. A vesztes Aba király pedig elmenekült a Tisza felé, és egy faluban a magyarok, akiknek uralkodása alatt ártott, az Öregbarlangban kegyetlenül legyilkolták. Tetemét a falu melletti templomba temették; néhány esztendő múlva kiásták a sírból: szemfödelét és ruháit romlatlanul találták, sebhelyei begyógyultak. Akkor eltemették őt saját monostorába, Sárott. Mikor a császár visszatért táborába, alázatosan leborult az üdvöt adó kereszt szentséges fája előtt, levetette saruit, csupasz testére ciliciumot kötött, s a néppel egyetemben magasztalta Isten irgalmasságát, hogy megszabadította őt ama napon a magyarok kezéből. Ama napon véghetetlen sokaságú német veszett el azon a helyen. Ezért annak a helynek az ő nyelvükön mai napiglan Verloren-Bayer a neve, a mi nyelvünkön pedig Vessz-német. A tetemek szaga miatt ugyanis két hónapig azon a tájon jó móddal ember át nem haladhatott: az íjászok ölték meg őket. Ezenközben a magyarok összegyülekeztek, könyörögve járultak a császárhoz, bocsánatot és irgalmat kértek tőle, amit a császár derűs arccal, kegyesen fogadott; meg is adta, amit kértek. Azután mind az egész sokaságával Fehérvárra ment - melyet a németek Weissenburgnak hívnak -, ez lévén a magyar királyság székes fővárosa. Itt a magyarok császárhoz illő tisztességgel és nagy készülettel fogadták a császárt; ő Péter királyt teljességgel visszahelyezte a koronás királyságba, Szent István király szentséges jelvényeit királyi módon ráöltötte, saját kezével vezette a királyi trónhoz, a dicsőséges Istenanya, a mindenkoron szűz Mária székesegyházában királyi módra ültette a trónra, és ott kibékítette a királyt a magyarokkal és a magyarokat a királlyal; a magyarok kérésére megengedte, hogy megtarthassák a magyar szokásokat, és törvényeik szerint ítéljenek. Ilyenformán rendezvén mindezeket, kívánság szerint sikerülvén dolgai, a császár visszatért Regensburgba, Péter királyt Magyarországon hagyta saját őrségével.


 

A CSÁSZÁR VISSZATÉR MAGYARORSZÁGBA

A következő esztendőben a császár visszatért Magyarországba; Péter király húsvét szent ünnepén, a magyarok és németek színe előtt átadta neki Magyarországot aranyozott lándzsa képében. Ezenfelül a király sok nagyszerű ajándékkal tisztelte meg a császárt, aki dicsőségesen tért meg hazájába. Ezenközben a Csehországba futamodott András, Béla és Levente ínséges szegénységük miatt átmentek Lengyelországba; Miska lengyel fejedelem kegyesen és tisztességgel fogadta őket. ❧ Éppen ekkor a pomeránok megtagadták a lengyel fejedelemtől köteles évi adójukat; a fejedelem a neki járó adót fegyveres kézzel kezdte behajtani. A pogány pomeránok és a keresztény lengyelek egy értelemmel azt határozták, hogy fejedelmeik mérkőzzenek meg páros viaskodásban: ha veszít és elesik a pomerán, fizesse meg a szokásos adót - ha pedig a lengyel marad alul, csak a maga kárát sirassa. Miska fejedelem és fiai visszariadtak a rájuk kényszerített páros viaskodástól; ekkor Béla tolmács szavával lépett közbe, és így szólt: "Ha nektek, lengyeleknek és a fejedelem úrnak úgy tetszik, megvívok országotok javáért és a fejedelem becsületéért, noha nemesebb vagyok, mint ez a pogány!" A lengyeleknek és a pomeránoknak egyaránt tetszett a dolog. Mikor aztán lándzsával felfegyverkezve összecsaptak, Béla a hagyomány szerint oly emberül taszította le paripájáról a pogányt, hogy mozdulni se bírt helyéből; azután kardjával a földhöz szögezte; maga a pomerán fejedelem is vétkesnek vallotta magát. Ennek láttára a pomeránok alázatosan meghódoltak a lengyel fejedelemnek, és ellentmondás nélkül megfizették a szokott évi adót. A fejedelem visszatért a Béla szerzette győzelemmel, magasztalta Béla herceg vitézségét és erejét, feleségül adta hozzá leányát, vele adta az egész pomerán adót, és elrendelte, hogy szolgáltassanak neki elegendőképpen, bőven mindent, amire csak szüksége volt; megtisztelte őt mindenképpen, és hercegségbe helyezte, nem mulasztván el jó mennyiségű földet is juttatni számára örökségül.


 

BÉLA HERCEGRŐL,
AKIT BENINNEK HÍVTAK

Béla herceg Lengyelországban két fiat nemzett; egyiknek neve Géza lőn, a másiké - nagybátyja nevéről - László. Andrásnak és Leventének nem tetszett, hogy Béla miatt csak koloncok legyenek a lengyel fejedelemnél, méltatlannak találták, hogy csak az ő neve miatt éljenek a fejedelem udvarában. Engedelmet nyervén a fejedelemtől, otthagyták Béla fivérüket, és elmenvén, mentek Lodoméria királyához; de ez nem fogadta be őket. Nem volt hová fejüket lehajtsák, hát eltávoztak onnan a kunokhoz. Látták a kunok, hogy előkelő emberek, azt gondolták, azért jöttek, hogy kikémleljék földjüket; és ha egy magyar rab rájuk nem ismer, nyomban megölik őket. Így hát egy ideig ott tartották őket. Azután továbbindultak Oroszországba. Abban az időben Magyarország némely főemberei sóhajtoztak országuk romlásán, és meg akarták szabadítani Magyarországot Péter zsarnokságától; rendületlenül hívei maradtak Andrásnak, Bélának és Leventének, akik Szent István király törzsökéből származtak; híven szolgálták őket, és követek útján küldtek nekik javaikból, amijük csak volt. Viska, Buha és Buhna voltak ezek a főemberek, meg egyéb atyafiságuk: ezek folyton sóhajtozva és nyögve várták az alkalmatos időt, mikor hozhatják vissza Magyarországba Andrást, Bélát és Leventét; minden erejükkel azon voltak, hogy visszaadják az országot Szent István király nemzetségének, aki szerette és fölmagasztalta őket. Péter király pedig, akit a német király hatalma emelt föl, már nem is uralkodott, hanem kegyetlen zsarnoksággal nyomta el és ostorozta Magyarországot. Némely gazok - nevezetesen Buda és Devecser - segítségével azután Péter meghallotta, miről gondolkoznak az említett magyar nemesek, név szerint Viska, Buha és Buhna, meg az ő atyafiságuk: hogy az országot visszaadják a királyi nemzetségnek, és visszahozzák az országba Péter király ellen Andrást, Bélát és Leventét. Péter király heves haragra lobbant, elfogatta, deresre húzatván megölette őket; némelyeket megkínoztatott, szemüket vájatta ki, és a magyarokat mind oly nagy szorongással töltötte el, hogy inkább halni akartak, semhogy ilyen sanyarúságban éljenek. Ekkor a magyar nemesek, látván nemzetük baját, összegyűltek Csanádon, tanácsot tartottak, és egész Magyarország nevében ünnepélyes követséget küldtek Oroszországba Andráshoz és Leventéhez, szólván hozzájuk: egész Magyarország híven várja őket, és készségesen hallgat rájuk az egész ország, miként királyi nemzetségre, csak jöjjenek haza Magyarországra, és oltalmazzák meg a németek dühétől. Esküvel fogadták meg azt is, hogy mihelyt bejönnek Magyarországra, mind a magyarok egy lélekkel hozzájuk gyűlnek, és uralmuk alá vetik magukat. András és Levente azonban attól tartott, hogy valami leplezett kelepce ez, és titkon követeket küldtek Magyarországba. Mikor aztán Újvárba érkeztek, melyet Aba király épített, íme csapatostul özönlött hozzájuk mind a magyar sokaság, és ördögi sugallattól felgyúlva, megátalkodottan követelték Andrástól és Leventétől, engedjék meg, hadd éljen az egész nép pogány módra, ölhessék le a püspököket és egyháziakat, ronthassák le az egyházakat, vethessék el a keresztény hitet, és tisztelhessenek bálványokat. Meg is engedték nekik, hogy kövessék szívük óhajtását, hogy menjenek és vesszenek el ősatyáik tévelygéseiben, különben nem harcoltak volna Andrásért és Leventéért Péter király ellen. Belus várából Vata volt a neve annak, aki először ajánlotta magát az ördögnek, leborotváltatta fejét, és pogány módra három varkocsot eresztett; sok idő múltán fia, János is atyja szertartását követte, sok varázslót, jósnőt és táltost gyűjtött maga köré, akiknek bűvölése-bájolása igen beajánlotta őt az uraknak. Egyik Rasdi nevezetű papnőjét a legkeresztényibb Béla király fogatta el, és oly sokáig tartotta börtönbe zárva, amíg saját lábait ette meg, és ott veszett. Meg vagyon írva a magyarok tetteiről szóló régi könyvekben, hogy a keresztényeknek teljességgel tilalmas volt feleséget venni Vata és János nemzetségéből, akik úgy eltávoztatták a magyarok népét Krisztus hitétől a kegyelem idején, amiképpen Dátán és Abiron lázadást támasztottak az Úr ellen az ótestamentum korában. Ekkor tehát Vata átkos és kárhozatos biztatására mind a nép az ördögnek szentelte magát, lóhúst ettek, és mindenféle gonosz bűnt cselekedtek. Megölték a katolikus hitnek szolgáló papokat és világiakat, és lerontották Isten számos egyházát. Majd fellázadtak Péter király ellen, gonosz halálra adták mind a németeket és olaszokat, akik Magyarországon szétszórva mindenféle hivatalt viseltek. Éjszaka sebes lovon három kikiáltót küldtek Péter táborába, ezek hirdették Isten, András meg Levente parancsolatát és szavát: hogy öljék meg a püspököket és papokat, üssék le a dézsmaszedőket, kövessék újból a pogány hagyományokat, és vesszen Péter emlékezete is németjeivel meg olaszaival együtt mindörökre. Reggelre kelvén, megtudta a király, mint esett a dolog, bizonyságot szerzett arról, hogy a fivérek visszatértek, és parancsolatukra a magyarok megölték az ő tisztjeit; de titkolta, hogy megrémült a zűrzavar miatt, sőt inkább vidámnak mutatkozott; fölszedte táborát, és Zsitvatőnél átkelt a Dunán, hogy Fehérvárra bevonuljon. A magyarok azonban megneszelték szándékát, elébe vágtak, megszállták a harangtornyokat és a város bástyaországait, bezárták a kapukat, őt meg kirekesztették. Ezenközben András és Levente előrehaladtak a sokasággal, Magyarország közepén át eljutottak a révhez, amelynek közönséges neve: Pest. Meghallották ezt Gellért, Besztrik, Buldi és Beneta püspökök meg Szolnok ispán, kiindultak Fehérvár városából András és Levente hercegek elé, hogy tisztességgel fogadják őket. Amikor az említett püspökök sietve arra a helyre értek, amelynek neve Diód, mielőtt az urakhoz mentek, ott misét akartak hallgatni Szent Szabina egyházában. Szent Gellért püspök tehát fölöltötte a misemondáshoz a papi ruhát, és hogy buzdítsa őket, szólott hozzájuk, mondván: "Atyámfiai és püspöktársaim és mind, ti jelenlevő hívek! Tudjátok meg, hogy ma a vértanúság koronájával a mi Urunk Jézus Krisztushoz jutunk az örök boldogságra. Föltárom nektek Isten titkát, amiképpen ma éjszaka nékem megnyilatkozott: láttam ugyanis a mi Urunkat, Jézus Krisztust, ült az ő szentséges anyjának, a mindenkoron szűz Máriának ölében, és magához híván minket, a maga kezével nyújtotta nekünk testének és vérének szentségét; mikor azután Beneta püspök is elébe járult, Krisztus elvonta előle a szentséget. Ebből következik, hogy őneki ma nem lesz része a mi vértanúságunkban." Ezután Gellért püspök intette őket, hogy gyónják meg egymásnak bűneiket, majd misét hallgattak, és imádságba merültek; a biztos reménység felderítette őket, hogy a vértanúság által elnyerik az örök boldogságot; majd mindnyájan megáldoztak. Azután felkerekedtek, és a Dunának pesti révéhez igyekeztek. Szent Gellért püspök, mivel kicsiny termetű volt, és Isten szolgálatában felemésztette minden erejét, kocsin utazott. Amikor a nevezett révhez ért, íme a gonosz emberek, vagyis Vata és ördögtől megszállott cinkosai - annak ajánlották magukat - rárontottak a püspökre és minden társaikra, és kövekkel borították el őket. Szent Gellért püspök mindszüntelen a kereszt jelét vetette azokra, akik kövezték; ennek láttára amazok még jobban feldühödtek, megtámadták őt, a Duna partján fölfordították kocsiját, talyigára tették, és lebocsátották Kelenföld hegyéről. És minthogy ott még lélegzett, mellét lándzsával szúrták át, majd egy kövön szétzúzták az agyát. Krisztus dicsőséges mártírja így költözött át a világ bajoskodásaiból az örök boldogságra. A Duna gyakran kiáradt ama nagy kő fölé, melyen Szent Gellért fejét összezúzták, de hét esztendő alatt sem tudta lemosni róla a vért; végre a papok fölszedték, ez a kő most Csanádon van az ő oltára tetejében. Azon a helyen, ahol a fejét szétzúzták, most a hegy alatt Boldog Gellért vértanú tiszteletére épült egyház látható. Gellért velencei eredetű, rosacciói szerzetes volt; Pannóniába jött, és először Bélben élt remeteéletet, utóbb a csanádi egyház püspökévé tétetett. Buldi püspök is megkövezve költözött át a dicsőségre. Besztrik és Beneta sajkán keltek át a Dunán Andráshoz és Leventéhez; a túlsó parton levő eretnekek megsebezték Besztrik püspököt, úgyhogy harmadnapra meghalt; András herceg eközben odaért, és megszabadította kezükből Beneta püspököt. Így teljesedett be Szent Gellért jóslata, mert Beneta kivételével mindnyájan vértanúkká lettek, Szolnok ispán is: paripáján a Dunába ugrott és úsztatott; jött egy Murtmur nevű sajkás, és fölvette csónakjába, hogy megmentse a haláltól. Mert ezt a Murtmurt Szolnok ispán vitte keresztvíz alá. Mikor aztán meg akarta menteni az ispánt, a pártosok halállal fenyegették, ha meg nem öli Szolnok ispánt; Murtmur megijedt a fenyegetéstől, és az ispánt sajkájában karddal ölte meg. Papok és világiak oly nagy sokasága szenvedett vértanúságot Krisztusért ama napon, hogy számukat csak Isten meg az angyalok tudják.


 

PÉTER KIRÁLY HALÁLÁRÓL

Látta Péter király, hogy a magyarok egy lélekkel András és Levente hercegekhez csatlakoztak: maga hát németjeivel futásnak eredt Moson felé, hogy onnan átmenjen Ausztriába; de meg nem menekülhetett. A magyarok ugyanis közben már elfoglalták az ország kapuit és kijáratait; de András herceg követe is visszahívta Péter királyt békesség ürügyével, és tisztséget ígért neki; mondják, ez hitt is a szónak és visszafordult, de inkább kényszerűségből tette, mert már látta, hogy seregétől elvágták, és sietve Fehérvárra akart visszatérni. Amikor Zámor faluba ért, az említett követ csellel el akarta fogni, hogy megkötözve vigye András herceghez. Péter azonban megneszelte ezt, bevette magát egy udvarházba, és három napig emberül harcolva védekezett. Végül is az íjászok minden katonáját megölték; maga élve esett foglyul, akkor megvakították, és Fehérvárra vitték; nagy fájdalmába hamarosan belehalt. Pécsett temették el második országlásának harmadik évében, Szent Péter apostol egyházában, melyet ő alapított.


 

ANDRÁS KIRÁLYT
A MAGYAROK MEGKORONÁZZÁK

András herceget ezután ellenség nem háborította, biztonságban koronázták Székesfehérvárott királlyá, de csak az a három püspök, aki megmenekült a keresztények nagy veszedelméből, koronázta meg az Úr 1047-ik esztendejében. Megparancsolta tehát egész nemzetének, fejvesztés terhe mellett, hogy hagyják el a pogány szokást, amit előbb engedélyezett nekik, térjenek vissza Krisztus igaz hitére, és mindenben ama törvény szerint éljenek, amelyre Szent István király oktatta őket. Levente éppen ezekben a napokban halt meg; ha tovább élt volna és hatalmat nyer az országban, kétségtelenül egész Magyarországot megrontja a pogány bálványozással; minthogy Levente nem élt katolikus módra, a Dunán túl, Taksony falvánál temették el; mondják, ott van eltemetve pogány módra őse, Taksony is.

Mondják, hogy e három testvér Vazul fia volt valami Tátony nemzetségbeli lánytól, és nem származtak igaz házasságból; ez okból nemességük a Tátonyoktól ered. Hamisság ez minden bizonnyal és gonosz mese. Hiszen enélkül is nemesek, mert Szár László fiai, aki állítólag Ruténiából vett feleséget; tőle származott a három fivér. ❧ Ezt az András királyt Fehérnek és Katolikusnak nevezték; három esztendő alatt a magyarok adófizetőivé tette fegyvereivel a lengyeleket, cseheket és osztrákokat. András király, elvesztvén öccsét, Lengyelországba küldött másik öccséhez, Bélához, nagy szeretettel hívta őt, mondván: "Együtt voltunk hajdan ínségben és fáradalmakban, kedves öcsém; most arra kérlek, ne késlekedjél, gyere hozzám, hogy társak legyünk az örömben, és együtt lévén, örvendezve osztozzunk meg az ország javain. ❧ Nincsen nekem örökösöm, se testvérem rajtad kívül; te légy az örökösöm, te kövess a királyságban." Megindították ezek a szavak Bélát, egész háza népével eljött a királyhoz; meglátta a király, és örvendezett nagy örvendezéssel, minthogy öccsének ereje is támogatta. Ezután a király és öccse Béla tanácsot tartottak, három részre osztották az országot, ebből kettő a királyi fölség, vagyis hatalmasság tulajdona maradt, a harmadik részt pedig a herceg kapta tulajdonul. Magyarországnak ez az első elosztása hercegei és királyai között a viszálykodásnak és hadakozásoknak magva lett. ❧ András király ebben az időben épített monostort Szent Ányos tiszteletére a Balaton tava mellett, a Tihany nevezetű helyen. Feleséget is vett magának, a rutén fejedelem leányát, ettől nemzette Salamont és Dávidot; Marót falubeli ágyasától pedig nemzette Györgyöt. Béla herceg pedig Lengyelországban nemzett gyermekeket, Gézát és Lászlót, Magyarországon pedig Lampértet nemzette és leányokat. A király és a herceg békességes, nagy nyugalomban élt.


 

A NÉMETEK KIRÁLYÁRÓL

Abban az időben a németek királya nagy sereggel megszállta Pozsony várát. Az volt a szándéka, hogy megbosszulja a Péteren esett igazságtalanságot, és a maga uralma alá hajtja Magyarországot. Sok hadigépet állított fel a vár megvívására, de nyolcheti táborozással sem jutott semmire. A nevezett király hajón érkezett Pozsony várának ostromára. Ekkor a várbeli magyarok találtak egy az úszás mesterségében igen okos embert, a neve Zotmund volt. Az éj csendjében a császár hajóihoz küldték; a víz alatt jutott oda, megfúrta mind a hajókat: hirtelen megteltek vízzel, és a németek ereje odaveszett. Férfiatlanul, erejüket vesztve, hazatértek. Sok vitéz volt Pozsonyban, de a legkiválóbbak voltak közülük Vojtek, András, Vilongárd, Oros és Márton, akik naponként keményen megharcoltak a németekkel.

Ugyanezen okból a következő esztendőben is eljött a császár Magyarországra nagy sokaságú harcossal, a Zala és Zselic patakok forrása mellé. Eleséggel rakott hajókat is küldött Magyarországra a Dunán: ezek élére atyjafiát, Gebhard püspököt állította. Ennek hallatára András király és Béla herceg mind a búzakereszteket és szénaboglyákat fölégették, és messze elvezérelték a lakosokat minden barmaikkal azokról a tájakról, amerre a császár útja vezetett. Amikor a császár benyomult Magyarországra és a felégetett vidékekre ért, nem talált eleséget sem vitézeinek, sem lovainak; azt sem tudta, hol vannak hajói, azokról sem kaphatott semmi segítséget. Átkelt hát az erdőkön, elközelgett a badacsonyi hegyekhez, miközben mindenféle eleségben nagy hiányt szenvedett. Gebhard püspök eközben Győrbe érkezett, levelet küldött Henrik császárhoz, tudakolta tőle, hol várjon reá. Isten akaratából András király kóborlói elfogták és a király elébe vezették a levél vivőjét. Amikoron Miklós püspök tolmácsolásából megértették a levél tartalmát, Gebhard püspöknek feleletet írtak levélben, és azt elküldték neki holmi jövevénnyel; ez úgy tett, mintha a császár küldené, elvitte Gebhard püspöknek a levelet, melyben ilyenféle állt: "Tudd meg, kiváló Gebhard püspök, birodalmunk nagy és veszedelmes ügyei arra kényszerítenek minket, hogy Magyarországból Németországba térjünk meg: ellenségeink ugyanis megszállották birodalmunkat. Eredj hát sietve, rontsd el a hajókat, amilyen gyorsan csak tudod, és siess utánunk Regensburgba; Magyarországon ugyanis te sem vagy többé biztonságban." Megértvén ezt Gebhard püspök, hamar Németországba futott. A császár pedig csalódott reménységében, hogy a hajókról kap segítséget, és halálos éhínségre jutott. Nyomorúságos ínség sanyargatta mind egész seregét a lovakkal és málhásállatokkal együtt. Ezenfelül a magyarok és a besenyők éjszakáról éjszakára kegyetlenül zaklatták, mérgezett nyilakkal öldösték őket, sátraik közé pányvát hánytak, és így sokat elragadtak azok közül, akik valami szolgálatban jártak. Megrémültek a németek a nyílzáportól, mely elárasztotta és fogyasztotta őket, földbe ásták magukat, és maguk fölé borítva pajzsaikat, elevenek és holtak egy sírban feküdtek. Mert a sírban, amit nappal halottnak ástak, éjszakára élő feküdt, és amit éjszaka élőnek ástak, nappalra halott foglalta el. Látta a császár, micsoda és mennyi veszedelem bénítja meg, elküldött András királyhoz és Béla herceghez, s örök, szilárd békét kért; azt mondotta ugyanis, ha András király szabad utat enged neki hazafelé, és éhségtől gyötört seregét eleséggel látja el, soha András királyt és utódait meg nem támadja, soha a magyar királyt szóval, tettel vagy tanáccsal meg nem bántja; sőt ha valaki utódai közül fegyvert fog Magyarország ellen, szálljon arra a mindenható Isten haragja, és átkozott legyen mindörökre. Zsófia nevű leányát is András király fiához, Salamonhoz adja feleségül, örök békesség nyomatékának céljából, noha előbb már a francia király fiának adta nagy esküvéssel. Hit alatt meg is esküdött, hogy mindezt híven megtartja. András király és Béla herceg békeszeretők voltak, nem akarták a civódás magjait elszórni: békességet kötöttek hát a császárral; a császár pedig személyesen is esküvel erősítette meg, hogy híven megtartja mindazt, amit mondott. Ekkor András király - a magyar királyok szokott bőkezűségével - ötven óriási vizát küldött a császárnak, kétezer szalonnát, ezer hatalmas bikát és több kenyeret, mint amennyit magukkal vihettek, juhokat, ökröket, vagyis szarvasmarhákat és bort is fölös bőséggel. A mértéktelen falánkságtól és az ital vedelésétől sok német holtra ette magát és holttá részegedett. A többi a magyarok irgalmából megszabadult a halál torkából, visszahagyta sátrát, pajzsát, elhajigálva minden felszerelését, és oly gyorsan futott vissza Németországba, hogy hátra se nézett. Ezért azt a helyet, ahol a németek olyan gyalázatba estek és pajzsaikat elhajigálva megfutottak, Vértes hegyének nevezik mind a mai napig.


 

SALAMON MEGKORONÁZÁSÁRÓL,
ATYJA, ANDRÁS KIRÁLY ÉLETÉBEN

Miután Henrik császár ilyen szégyenletesen hazafutott Magyarországból, András király követeket küldött hozzá, és követelte, hogy adja leányát, Zsófiát, feleségül az ő fiához, Salamonhoz, miképpen megígérte. A császár meg is tartotta híven, mit esküvel ígért. A Morva folyó mellett ülték meg tehát a királyi lakodalmat, a békeszövetséget nyomatékosan megerősítették, és a császár meg a király örömmel tért haza. Hamarosan ezután András királyt szélütés érte, és ettől fogva télen-nyáron hordszéken cipelték. Szent István király halála óta tehát tizenegy esztendő és négy hónap telt el András király uralkodásának első évéig. Ebből a német, vagyis igazában velencei Péter első és másodízben öt és fél esztendeig uralkodott, Aba pedig három évig országolt. ❧ Mivel a rokoni szeretet és a vérségi vonzalom bizony gyakran áll az igazság útjába, András királyban is az atyai szeretet legyőzte az igazságot: megszegte ígéretét, ami nem méltó királyhoz, és uralkodásának tizenkettedik évében, vénségétől rokkantan, fiát, Salamont, még mint ötesztendős gyermeket egész Magyarország királyává kenette és koronáztatta. Tettette ugyan, hogy ezt az ország békessége érdekében cselekszi, mert a császár nem adná leányát az ő fiához, Salamonhoz, ha meg nem koronázza. ❧ Amikor azután Salamon koronázásán azt énekelték: "Légy ura testvéreidnek...", és Béla herceg tolmács útján megértette, hogy a kisded Salamont az ő urává rendelték, erősen méltatlankodott. ❧ Mások azt mondják, hogy Béla herceg fiai, Géza és László meg az ország összes főembereinek egyetértésével kenték fel Salamont királlyá. De azután konkolyhintők ösztökölésére gyűlölség támadt köztük, a sugdosók ugyanis - akiket nagyon kedvelnek a mi napjainkban - azt beszélték a királynak, hogy Salamon csak úgy uralkodhatik, ha öccsét, Bélát megöleti; másfelől Béla herceget rábeszélték, hogy itt az alkalmas idő a királyság megszerzésére, amíg Salamon kisfiú, apját pedig a vénség és kórság megtörte. A király és a herceg tehát Várkonyba mentek; a király megértette, hogy halála után fia nem uralkodhatik a herceg akarata nélkül. Magához szólította tehát két hívét, tanácskozott velük négyszemközt, mondván: "Meg akarom kísérteni a herceget, és kettőt kérdek tőle: a koronát akarja-e vagy a hercegséget?" A király ugyanis maga elé koronát tétetett vörös terítőre és melléje kardot, ami a hercegséget jelképezte. "Ha a herceg jó békességgel a hercegséget akarja, legyen az övé, de ha a koronát: nosza, ketten, főemberek, keljetek föl, és ugyanazzal a karddal nyakazzátok le Béla herceget!" Azok megígérték, hogy úgy cselekszenek. Amikor azonban így tanakodtak, a hírvivő ispánja, Miklós, aki a palota ajtaját őrizte, a küszöbről mindent hallott; amikor a herceget behívták a királyhoz, és belépett az ajtón, a hírvivők ispánja hamar megmondta a dolgot a hercegnek: ❧ "Ha kedves az életed, a kardot válaszd!" Többet nem szólhatott. ❧ Mikor azután a herceg belépett, meglátta a király előtt fekvő koronát és kardot; elcsodálkozott ezen; mihelyt leült, a fekvő király fölemelkedett, és ágyában ülve így szólt: "Herceg! Én megkoronáztattam fiamat, de nem kapzsiságból, hanem az ország békessége kedvéért, melyet minap a császárral kötöttem. Járj el azonban szabad akaratod szerint: ha a királyságot akarod, vedd a koronát, ha a hercegséget, válaszd a kardot; egyet közülük engedj át fiamnak - ámbár igazság szerint a korona a tiéd." A herceg nyomban megértette Miklós ispán szavait, és ezt mondotta: "Legyen fiadé a korona, minthogy már fel van kenve, és add nekem a hercegséget." Nyomban elvette a kardot. A király most a lábaihoz hajolt, ami ritka eset volt. Azt gondolta ugyanis, hogy együgyűségből adja fiának a koronát, amiképpen azt Levente adta neki; a herceg azonban félelemből cselekedte ezt. Végezetül rossz emberek gonosz sugalmazására a király és a herceg között mégis így meghasonlás támadt. A herceg igen éles elméjű lévén, óvakodott a király csapdájától, és egész háza népével kiköltözött Lengyelországba az ipához. Meghallotta ezt András király, tartott mesterkedéseitől; fiát, Salamont, elküldötte az ő császári ipához: sok magyar főember ment vele együtt. Béla herceg ezenközben elmondotta ipának, a lengyel fejedelemnek, mindazokat az igazságtalanságokat, amelyeket bátyjától, András királytól szenvedett; a lengyel fejedelem híven és készségesen segítségére sietett. Béla herceget ipának három dandára is támogatta, úgy tért vissza Magyarországba. Megtudta András király, hogy öccse sereggel jött be Magyarországba, ezért a német császártól két vezért küldetett a maga segítségére, nevezetesen Wilhelmet és Pothot. Ajándékkal megfogadta a cseh herceget is, akihez atyafiság fűzte, és bizakodott zsoldosainak nagy számában; magyarja azonban nem sok volt; sokan ugyanis fiát, Salamont követték, akik az országban maradtak, legtöbben Béla herceghez csatlakoztak. Hírül vitték Béla hercegnek, hogy András királlyal nagyszámú zsoldos van, de inkább a csatán akart meghalni, semhogy harc nélkül térjen ki a király serege elől. Siető seregét rendületlenül vezérelte a Tiszához András király ellen; Wilhelm és Poth, a német vezérek pedig dühösségüktől hajtva, csapataikkal hamar átkeltek a Tiszán; megütköztek, és mindkét részről vitézül harcoltak. De Isten segítségével Béla herceg nyert győzedelmet, a német majdnem mind odaveszett, vezéreik fogságba estek. Az András királlyal levő magyarok látván, hogy Béláé a győzelem, elhagyták András királyt, és átálltak Béla herceghez. András király Németország felé futott, de el nem menekülhetett; a mosoni kapunál ugyanis elfogták. És mivel a Bakony erdejében Zirc nevű udvarházában gondatlanul tartották, meghalt. Szent Ányos hitvalló monostorában temették el, melyet ez a király alapított Tihanyban, a Balaton tavánál. De a cseh herceget is elfogták, és Béla herceg tudta nélkül megvakították, míg Wilhelm és Poth vezéreket Béla herceg elé vitték, az pedig szabadon bocsátotta őket.

Folytatás...

Forrás